Örkény István
Özvegy Orbán Bélánénak nem tett jót a nagybábonyi éjszakai gyalogséta. Lába úgy kiment a formájából, hogy háromnapos ágyban fekvésre kényszerült; még negyednap se ment rá a cipő.
Tovább azonban már nem bírt veszteg maradni; utolsó útjára elegánsan kiöltözködve, de lábán papuccsal vágott neki.
A szükségpihenő napjait különben nyugodtan vagy inkább beletörődéssel viselte el. Szabó adjunktusék, akik a legrosszabbra voltak elkészülve, meglepetten tapasztalták, hogy Orbánné nemcsak a macska elvesztésébe törődött bele, hanem minden okvetetlenkedés nélkül fogadta azt a bejelentést is, hogy lakrészüket egy esztendőre átadták egy kétgyermekes laboránscsaládnak. Az ti., hogy ők féltékenységükben elajándékozták volna a macskát, tévedésnek bizonyult. A Szabó házaspár váratlanul egyéves Rockefeller–ösztöndíjat kapott; emiatt helyezték el a macskát átmenetileg az asszony szüleinél, és adták bérbe ideiglenesen a szobájukat.
Minderre Orbánné csak annyit mondott, hogy ő is szívesen kimenne egy évre Amerikába.
Egy kút csak fölülről kap fényt. Az öregség csak a múltból. Az öregek, mint azok a szegény kisgyerekek, akiknek csak egy képeskönyvük van, mindig ugyanazokat a lapokat forgatják. Akad azonban olyan is köztük, akiknek egy élet nem volt elég. Orbánné például, ha a képzelete elkalandozott, úgy elkerülte az emlékeit, mint a tócsákat. Ágyban fekvésének utolsó napján azonban elővétette Egérkével a szekrény mélyéről azt a cipősskatulyát, melyben régi képeket, leveleket, kivágott zenekritikákat s egy élet apró emléktárgyait őrizte.
– Ne turkálj – szólt rá Egérkére.
Azokat a képeket, amelyeken emberek látszottak, gyorsan átlapozta. Arcokat nem akart látni. Valami mást keresett.
– Nézd – mondta Egérkének. – Ez volt a gyár.
– Milyen gyár?
– Danzigerék cukorgyára.
– És miért csak volt?
– Becsukták.
– Miért csuktak be egy ilyen szép kis gyárat?
– Mert elavult, és nem volt már gazdaságos. Akkor, amikor Szél Lajost áthelyezték, az egész berendezést átvitték Nagybábonyba. A tiszti lakásoknak (ezekből a képen csak a repkény befutotta sarok látszott) még egy ideig volt néhány lakójuk, de a kövesutat alámosta a Tisza, és körülményes lett a telepről Létára bejárni. A tetőket elhordták, a falakat benőtte a gyom.
– Milyen kár – mondta Egérke.
– Giza nénémnek nem mertem megírni.
– Még nekem is fáj érte a szívem.
– Hozd ide azt a cukorspárgával átkötött dobozt.
Orbánnénak tömérdek doboza volt. Egyikben sem találta, amit keresett. A fiókok kerültek sorra. Itt aztán, az ő leírása után, Egérke talált egy egészen kis leragasztott zacskót. Fölnyitották. Apró papírfoszlányok voltak benne.
– Mik ezek? – kérdezte Egérke.
– Majd meglátod. Hozz be egy befőttesüveget, több mint a feléig vízzel.
A foszlányok a vízben nyílni, duzzadni, terebélyesedni kezdtek, s Egérke nagy csodálatára néhány perc múlva fantasztikus színű és fantasztikus formájú virágalakzatok lebegtek a vízben.
– Hogy hívják ezt? – kérdezte Egérke.
– Japán vízicsodának.
– Hol árulják ezt az isteni szép dolgot?
– Minden trafikban.
Körülvágatta a celofánt. Gumiszalagot tetetett rá. Az egészet becsomagoltatta selyempapírba. Fölrakta az ablakdeszkára.
– Kinek tetszik ezt adni? – érdeklődött Egérke.
– Valakinek, aki éppoly szentimentális, mint te. Kérem a cipőmet.
A cipő nem ment rá. Se másnap reggel, se délben. Délután se; akkor már olyan dühös volt, hogy leköpte a saját lábát. Papucsot vett. Felöltözött. Bekormozta szempilláját. Taxit rendelt. Ölébe vette a befőttesüveget. A Balzac utcában két házzal előbb állította meg a taxit. Azt hitte, ha gyalog érkezik, észrevétlen léphet be a kapun. Ebben tévedett.
Cs. Bruckner Adelaida tavasszal múlt kilencvenegy éves. Mindaz, ami az arcából valaha kidomborult, homorú lett, mint egy reliefről leöntött bas–relief. Orvosilag vak volt, de bizonyos testek kisugárzása valamilyen indulati éleslátással ruházta föl, mintha a nem kívánatos tárgyakból alfa–részecskék bombáznák a szemét. Egy hirdetőoszlopnak nekiment volna, egy pókot azonban még szobája megfeketedett plafonján is észrevett. Orbánnét például, aki nem a hirdetőoszlopok, hanem inkább a pókok családjába tartozott, már messziről látta jönni. A döngetését meg se várva, ajtót nyitott, ezzel Orbánné érkezésének lendülete már csorbát kapott.
– Kihez jössz? – kérdezte. – Fogadni mernék, hogy nem hozzám.
– Légy szíves, Ádika, engedj be.
Cs. Bruckner Adelaida bevezette, de nem ültette le. Ő is állva maradt. Sok mindentől félt, legjobban a combnyaktöréstől: emiatt a leüléssel–fölállással lehetőleg takarékoskodott. Ugyanezért egy vasvégű, hegyes turistabotra támaszkodott, amitől a padló összevissza volt szurkálva.
– Régebben legalább meglátogattál néha; most meg itt ólálkodsz éjszaka az ablakunk alatt. Mi történt veled?
– Viktorral szeretnék beszélni, Ádika.
– Tudtommal te szakítottál vele.
– Épp azért.
– Ha nem tudnád, ki kellett hívnom a körzeti orvost. Egyik injekciót kapta a másik után. Most, amikor végre megnyugodott, nem engedem őt újra fölizgatni.
– Nem fogom fölizgatni, Ádika.
– Én nagyon meg vagyok elégedve a fejleményekkel.
– Milyen fejleményekkel?
– Kérlek, fiacskám, ne gyere közelebb.
Mindenkiben, aki az utcáról jött, bacilusgazdát látott. A szobában erős majomketrecszag uralkodott, mert évek óta nem nyitott ablakot. Nem csak a bacilusok miatt; az énekesek léghuzatiszonya benne már rettegéssé nőtt.
– Egész életében te voltál a fiam rossz szelleme. Sajnos, ő olyan, mint egy gyerek; nem tud a kínálásnak ellenállni.
– Ez tévedés. Én sohasem kínáltam, Ádika!
– Minden csütörtökön megtömted, mint a libát, pedig egy dekát se szabadna híznia. És azok az éjszakai telefonok, amikor aludnia kellett volna! Ne akarj vele beszélni, fiacskám. Az elhatározását úgysem másíthatod meg.
– Milyen elhatározását?
– Ne gyere közelebb. Én csak egyet szeretnék tudni, fiacskám. Mit akarsz te tulajdonképpen Viktortól?
A levegő sűrű volt, mint a fáraósírokban. A falakon lógó, megszürkült babérkoszorúk s a színük vesztett nemzetiszínű szalagok mintha egy ujjhegy érintésétől porrá eshettek volna. Orbánné hátralépett. Mély lélegzetet vett.
– Szeretem – mondta.
– Őrült – mondta Cs. Bruckner Adelaida.
– Légy szíves, ne beszélj velem így, Ádika.
– Hány éves vagy te voltaképpen, fiacskám?
– Hatvankettő leszek.
– Hatvankettő leszel! – emelte égnek a vasvégű botot a nyugdíjas énekesnő. – Hatvankettő te csak szeretnél lenni, fiacskám. Mintha nem tudnám, hogy 1899–ben születtél! Cipő van a lábadon vagy papucs?
– Papucs van a lábamon.
– Cipőt se bírsz húzni, de idejössz, hogy annak a szegény fiúnak megzavard a fejét… Ilyen voltál mindig. Izgalom, kavarodás, az volt az életed!
– Csak tíz percig szeretnék vele beszélni, Ádika.
– Ha igazán szereted Viktort, akkor most félre kell állnod az útjából.
– Csak öt percig.
– Tönkre akarod tenni a boldogságát? Ne tégy úgy, mintha nem tudnád.
– Mit kellene tudnom?
– Hát neked nem szóltak?
– Kik?
– A fiatalok.
– Miről?
– Hogy összeházasodnak.
Alig kapott lélegzetet. A szoba levegője sűrűn folyó lett, mint az olvadt sajt.
– De szóltak – nyögte ki, két lihegés között.
– Lehet, hogy nem esik jól, amit mondok, de én nagyon elégedett vagyok. A barátnőd épp az ellentéted; egy nyugodt és nyugalmat árasztó asszony. Kérlek, ne gyere közelebb.
– Akkor is akarom.
– Mit akarsz akkor is?
– Jogom van még egyszer Viktorral beszélni.
– De nincs itthon.
– Hallom a zihálását.
– Nem jól hallod.
– Megnézhetem?
– Elmentek villany hasmelegítőt venni.
– Bemehetek?
– Nem hiszed el?
Bement. A szoba üres volt. A fölvetett ágyon, a kopott bársonytakarón egy emberfölötti méretű pizsama feküdt kiterítve. Amikor meglátta, az ágy végébe kellett kapaszkodnia, mert majdnem rázuhant.
– Nem jól vagy? – kérdezte Cs. Bruckner Adelaida.
– De jól vagyok.
– Légszomj? – kérdezte a nyugdíjas koloratúra.
– Nincs semmi bajom.
– Ne add itt nekem a bankot – mondta az énekesnő. – Adok egy Nitromintet.
– Az se kell.
– Kaphatsz Glück–féle asztmacigarettát is.
– Nagyon kedves – mondta. – De nincs szükségem semmire.
– Látom, megsértődtél. Egy tele fiók orvosságom van.
– Én nem szedek gyógyszert. Nekem – tette hozzá, jól megnyomva a szót –, nekem ugyanis nincs szervi bajom.
A kimenetel elég jól sikerült.
A lépcsőházban bevett egy Nitromintet, és sietős, határozott léptekkel ment végig az utcán, hátában érezve Cs. Bruckner Adelaida tekintetét.
Ez a sietség akkor sem hagyta el, amikor már eltűnt az énekesnő szeme elől. Valami nógatta, hajtotta, mintha az, amire készül, csak egy bizonyos időpontban volna megvalósítható.
Belépett az első útjába eső patikába, és egy fiola altatót kért. Nem adtak neki, mert nem volt receptje.
Eszébe jutott a közelben egy másik gyógyszertár, ahol férjének egy ismerőse dolgozott. Az ismerős gyógyszerésznek bemutatkozott, elmondta, hogy a férje is gyógyszerész volt, első segéd az egykori Janitsáry-patikában. Az ismerős, recept híján, valamilyen ártatlan nyugtatót ajánlott, de ez nem kellett neki.
Sietsége most már ingerültséggel párosult. Semmi se volt elég gyors. A villamos túl lassan döcögött át vele Budára, a kalauz bőszítő kényelmességgel lyukasztotta a jegyet. Ráadásul egy rendőr még le is állította a forgalmat. Orbánné a villamos vezetője mellé állt, mintha így gyorsabban jutna céljához.
Budára érve, bement a fodrászüzletbe, ahová annak idején Paula ajánlotta be. Itt elég soká kellett várakoznia. Amikor sorra került, arra kérte a fodrászt, hogy fesse vissza őszre a haját.
Erről a fodrász hallani sem akart. Azt mondta, örülni kell, hogy sikerült eltalálni ezt a meleg mahagóniszínt, és hogy ősz színt festéssel előállítani nem lehet.
– De én ősz akarok lenni, Fábián úr – mondta türelmetlenül. A fodrász erre azt mondta, hogy ezt a mahagóniszínt egy „blans” nevű szőkítővel ki lehet ugyan szívatni, s a kifakított hajat kékítővel kezelni, de hogy az eredmény mi lesz – ősz vagy lenszőke, vagy éppenséggel sárga –, azt nem tudja garantálni.
Azt mondta, mindegy, milyen lesz, csak fogjon már hozzá. A haja ősz lett, minden idegen árnyalat nélkül. Ennek ellenére összeszólalkozott a pénztárosnővel, akinek elfogyott az aprópénze.
Elment váltani. Aztán autóbuszra ült, Ilus lakása felé vette útját, de jóval előbb leszállt, mert a megálló közelében észrevett egy telefonfülkét.
Mire odaért, a fülkét elfoglalta egy nyurga fiatalember, vívótőrrel a hóna alatt. Egy barátjával beszélt, elég hosszadalmasan. A fülkének két üvege hiányzott. Orbánné várakozás közben papucsa orrával ritmikusan rugdalta a fülke sarkát. Időnként hangtalanul megmozdult a szája, mintha az elmondandókat fogalmazná magában.
A nyurga fiatalember azt fejtegette, hogy ő nem szerelmes. Név szerint felsorolta három leányismerősét, most folyó ügyének előzményeit. Azt állította, hogy azokba se volt szerelmes. Elismerte, hogy külső szemlélőnek más véleménye lehetett; a szerelem azonban, véleménye szerint, illúzió, mégpedig két embernek egymással kapcsolatos illúziója, amiről tehát a kívülállók sohase tudhatnak semmi biztosat. Elismerte magáról, hogy az alaptermészete egocentrikus, gyakorlatias, röghöz tapadt. Lehet, hogy alkatilag képtelen a szerelemre, amit már jó néhány tapasztalat bizonyít. Épp e tapasztalatait akarta felsorolni, amikor megszakadt az összeköttetés. Kilépett a fülkéből, és elment érmét venni. Amikor visszajött, Orbánné már elfoglalta a fülkét, és javában telefonált doktor Ágoston Violával, Paula lakótársnőjével. A fiú, tőrével az aszfaltot szurkálva, türelmesen várakozott a törött ablak előtt.
A fotók a Napkút Kiadó és a Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványából valók: Örkény István (Hang–Kép–Írás sorozat), Budapest, 2018.
(2019. november 15.)
