Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +36 1 476 6800
2019. november 17. - Hortenzia, Gergő Napja

Interjú

Hogy mehet át a villamos kétszer a Dunán?

Szabó Sebestyén László beugrásokról, útkeresésről, a koboz hasznáról és a kuckó fontosságáról

„Sok minden úgy volt új, hogy nem is tetszett. Azt sem tudtam, hogy van egy csomó gátlás bennem” – mondja első egyetemi éveiről Szabó Sebestyén László, aki azóta „gátlástalanul” képes beugrani egy-egy előadásba, ha szükséges. A Nemzeti Színház társulatának fiatal tagjával frissen megkapott Junior Prima díja kapcsán beszélgettük.

 

A Junior Prima az első hivatalos elismerés, amit kapott?

– A Liliomfi teátristáiként a POSZT-on elnyertük a legjobb 30 éven aluli színészeknek járó Fidelio-díjat, a Máthé Erzsi Alapítvány kitüntetését pedig még az egyetemen kaptam meg. És tavaly az évadzárón a Nemzetiben egy színésztársam, Herczegh Péter „alapított” egy sor alkalmi díjat, és ezek közül az Arany Ugrókötél-díjat nekem ítélte. Azt is nagy becsben tartom.

Mivel lehet ezt kiérdemelni?

– Beugrásokkal. Tavaly tizenegyszer ugrottam be, előfordult például, hogy a Csongor és Tündében egyszerre két szerepet játszottam. Beugrottam a Mesés férfiak szárnyakkal című előadásba és a Csíksomlyói passió­ba is, ezeket a szerepet később át is vettem. De volt olyan is, hogy kintről, a takarásból a súgó „mondta a fülemre” a szöveget. Ezek a helyzetek kimondottan spannolnak.

Lázár szerepében - jelenet a Csíksomlyói passióból 2018. augusztus 18-án a "nyeregben"   |   Fotó: Eöri Szabó Zsolt

 

Van, aki alkalmasabb beugrásra, és van, aki kevésbé?

– Igen, és van, aki egyáltalán nem szereti. Én, ha egyszer hallok egy szöveget, az belemegy a fejembe: minden darabot tudok, amiben játszom. De a szövegismereten kívül kell ehhez egy adag jó értelemben vett gátlástalanság is. Nem tudod, hogy mit miért csinálsz, nem ismered a motivációkat, nincs úgy felépítve benned a figura, mint egy bepróbált szerepnél, mégis meg kell teremtened. Harmadéves egyetemista voltam, amikor beugrottam az Örkény Színházban a Viharba, amit az osztályfőnököm, Bagossy László rendezett. Két nap alatt kellett megtanulni a jeleneteket, a szöveget, ráadásul először játszottam kőszínházban.

Szabó Sebestyén László


1991-ben született Debrecenben. Édesanyja Szentgyörgyi Rozi előadó­művész, édesapja Szabó László Béla költő. 2011-ben végzett a debreceni Ady Endre Gimnázium dráma tagozatán. 2016-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Bagossy László, Rába Roland és Pelsőczy Réka osztályában. Gyakorlati éveit az Örkény Színházban és a Nemzetiben töltötte. 2016 óta a Nemzeti Színház társulatának tagja.
A 2019/2020-as évadban a Rocco és fivérei, a Tartuffe, A súgó, a Tizenhárom almafa és a Kodály-módszer című új előadásokban lép majd színre, és láthatjuk még többek között Az ember tragédiája, a János vitéz, a Woyzeck, az Egri csillagok, a Csíksomlyói passió, a Részegek, a Mesés férfiak szárnyakkal, a Csongor és Tünde előadásaiban.

Az édesanyja, Szentgyörgyi Rozi által alapított Kuckó Művésztanya előadásain már gyerekként is fellépett. Érdekes egybeesés: azt az értékrendet vallja jelenlegi igazgatója, Vidnyánszky Attila is, amit ön az anyatejjel szívott magába, vagyis hogy a legkisebb faluba is el kell vinni az előadásokat, a kultúrát, akár sanyarú körülmények között is.  

– Sok a hasonlóság. Beregszászi előadást – ahol Vidnyánszky korábban igazgató volt – először a nyírbátori Szárnyas Sárkány utcaszínházi fesztiválon láttam, ahol a Kuckóval léptünk föl. A különbség az, hogy nálunk amatőrök játszottak, akik munka mellett próbáltak: 1996-ban alakult meg a társulat, és nagyon szerették az emberek – a nézők és a tagság is. Több idő volt, és valódi közösség alakult ki körülöttünk.

Találkozott is már későbbi kollégáival, Szűcs Nellivel, Trill Zsolttal?

– Nem, erre később került sor. Vidnyászky Attila 2006-ban került a Csokonai Színházba, én pedig Debrecenben jártam gimnáziumba. Tulajdonképpen miatta kezdtem színházba járni. Drámatagozatosként már előtte is kötelező lett volna megvenni az Ady-bérletet, de engem az a fajta zenés-szórakoztató színház egyáltalán nem érdekelt. A felsőbb évesek mondták aztán, hogy gyere, mert ez már egészen más. Elvittek a Liberté ’56-ra, és én csak döbbenten néztem. Közben elkezdett minket tanítani Kozma András, a Nemzeti jelenlegi dramaturgja, ami újabb fontos állomást jelentett. A színház transzcendens voltáról tudtunk meg tőle valamit, titkokat fedeztünk fel, a gyakorlatok során pedig olyan élményeket, amelyek egy újfajta színházcsinálás alapjait jelentették.

Hallott már akkor a költői vagy totális színházról?

– Nem. Csak azt láttuk, hogy minden mozog, egyfajta lüktetés, pulzálás van jelen, folyamatos energia, zene – de hogy ezt így hívják, az nem érdekes. Mert az is lehet rossz. Hiába a látvány meg a zene, ha nincs valamilyen lényegi tartalma, az gyorsan kiderül. Ha jó a csapat és egymásért dolgoznak, akkor működik. Egyébként nem.

Vidnyánszky Attila Csokonai Színházban töltött éveinek egyik emblematikus előadása a Halotti pompa volt. Látta?

– Négyszer is.

Borbély Szilárd a Halotti pompa című versciklusában szülei halálát írta meg, akiket szenteste vertek agyon a rájuk törő fosztogatók. Ebben az előadásban is ezt a hatást érezte?

– Nagyon sírtam, akárhányszor láttam, teljesen letaglózott. Akkor halt meg az apám és a nagyszüleim is – nem feltétlenül emiatt, de az előadás olyan fájdalmakat szakított fel, hogy utána félóráig csak ültünk egy kövön az utcán. A Mesés férfiakat is vagy ötször láttam.

Amibe aztán évekkel később előbb beugrott, aztán átvette a negyedik király szerepét. Úgy tűnik, mintha sima út vezetett volna a Nemzeti Színházig, elsőre fölvették a Színművészeti Egyetemre is…

 

Beugrás a Mesés férfiak szárnyakkal című előadásban   |   Fotó: Eöri Szabó Zsolt

 

– Csak amit én belül vártam vagy gondoltam, az teljesen más volt, mint amivel aztán találkoztam. Sok minden úgy volt új, hogy nem is tetszett. Néha nehéz helyzetben kellett megtalálni valakivel a közös hangot. Azt sem tudtam, hogy van egy csomó gátlás bennem, amit le kell küzdenem – ezek az új helyzetek és az új város számos dologgal szembesített. Lehet, hogy ez a felnőtté válás.

A Rocco és fivérei című előadás szintén azt boncolgatja, hogy milyen vidékiként egy nagyvárosban boldogulni. Nehéz volt?

– Debrecenben születtem, a nagyszüleim balmazújvárosiak, a nővéremék most is ott élnek. Ott töltöttem a nyarakat, nagyapámmal mentünk gombát szedni a határba… Éppen Nyíregyházán játszottunk a Kuckóval a Vidor Fesztiválon, onnan indultam el Pestre. Soha nem fogom elfelejteni, amikor felszálltam a vonatra. Azzal nem igazán foglalkoztam, hogy hova jövök, inkább azzal, hogy mit hagyok ott. Az egyetem alatt, amikor csak tehettem, siettem haza.

A Rocco és fivérei című előadásban Bordás Rolanddal   |   Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Budapesten hányszor járt előtte?

– Kétszer-háromszor voltunk a drámatagozatos osztállyal színházban. Más vidékiektől is hallottam ezt, de én tényleg nem értettem, hogy a 4-es meg a 6-os villamos hogy megy át kétszer a Dunán. Hiszen ugyanolyan egyenesen halad, mint a vonat. A Duna kettéválik? Aztán rájöttem, hogy a körút körbe megy... Amikor ezt megértettem, attól kezdve tudtam tájékozódni. De azért ez nem olyan nagy város, mint Moszkva vagy Szentpétervár. Megszoktam itt, megtanultam a szabályokat.

Az egyetemen is nagy szerencséje volt, akkor járt oda, amikor feltűnt egy új színésznemzedék. Itt ismerkedett meg ifj. Vidnyánszky Attilával, aki ön fölött járt: hogy emlékszik vissza az első találkozásra?

– Népdalokat kellett gyűjtenünk zenés mesterség órára, és emlékeztem egy dalra, ami a Halotti pompában szerepelt, amiben ő is játszott. Odamentem hozzá a kollégiumban, és megkérdeztem, emlékszik-e rá. Azt mondta, nem. Ez volt az első találkozás. Voltak közös mozgásvizsgák is, amiket nem szerettem, mert ők abban nagyon ügyesek voltak, a mi osztályunk meg nem igazán. Aztán elkezdtünk együtt dolgozni egy egyetemi vizsgaelőadásban, az Athéni Timonban, így alakult ki a barátság. A munka során derül ki, hogy ki milyen ember.

Az önök csapata, a Sztalker Csoport szintén így jött létre? A munka volt előbb, nem a barátság?

– Össze kell csiszolódni, és ha valami nem működik, akkor dolgozni kell rajta, nemcsak szakmailag, hanem emberileg is. Van, akihez lassítani kell, van, akihez gyorsítani, van, akihez finomabban kell szólni, van, akihez keményebben – meg kell ismerni egymást, ki hogyan tud a legjobban dolgozni. Így tudunk egymásnak segíteni, és ekkor lesz jó az előadás. A Sztalker Csoportot az együttműködésnek ez a módja tartja szorosan egybe. Amikor bekerültem a professzionális színházi világba, sokszor találkoztam az ellenkezőjével. Akkor értettem meg, hogy nekem magamnak meg kell dolgoznom a jó körülményekért.

A Sztalker Csoport által bemutatott Liliomfi teátristáiként kimondták: hagyjatok minket játszani! Ez a színházi világ akkor különösen érezhető megosztottsága közepette zászlóbontásnak számított. Így akarták?

– Persze! Azt szerettük volna, ha ezt a szándékot meghallják. Sokat beszélgettünk erről, sok mindennel találkoztunk előtte is, azóta is. Azt is éreztük már, hogy ezt a csapatot próbálják megbontani – de nem hagyjuk.

A csoport több színházból verbuválódik, és ön a Nemzetiben, úgy tűnik, megtalálta „természetes élőhelyét”. Az Örkényből hogy került ide?

– Szerettem volna itt dolgozni. Majdnem szerepet kaptam az Isten ostorában, merthogy tudok kobzon játszani, de oda egy nagy tatár harcost képzeltek el… Aztán játszottam volna még valamiben, ami elmaradt… A Csongor és Tünde volt az első, amibe végül bekerültem, azután jött a Cyrano. Simának tűnik, hogy itt vagyok, de nem volt az.

Azóta viszont már ki volt plakátolva az arcával a metró: a Tartuffe című előadást hirdette így a színház. Milyen érzés volt?

– Jól esett. Sok előadásban játszom, de Orgon fia az első nagyobb és „klasszikus” szerepem egy klasszikus darabban a Nemzetiben.

Melyik alakítását szereti a legjobban?

– Tinódi Lantos Sebestyént az Egri csillagokban, amelyben kobzon is játszom, és az orvos szerepét a Woyzeckben. Úgy érzem, még nagyon sok mindent nem csináltam, amit szeretnék. Sok mindenben lehet rám számítani.

 

A Woyzeck orvosa és Tinódi Lantos Sebestyént az Egri csillagokban    |   Fotó: Eöri Szabó Zsolt
 

Például mert tud zenélni, de ír dalszövegeket, verseket is. Fontos ez is az életében?

– Nagyon. A zene sokszor segít, akár egy-egy szerepnél is. Ezt a pódiumművészetet, hogy kiállni egy gitárral és verseket énekelni, talán anyukámtól örököltem. Apám, Szabó László Béla költő volt, nagyapámék pedig családi zenekarral járták a lagzikat. Nagyapám volt a legkisebb, és titokban minden hangszeren megtanult játszani. Én is magamtól sajátítottam el a pengetős hangszereket, és most tanulok hegedülni.

Az előző évad végén Tel-Avivban jártak a Woyzeckkel, nemrégiben pedig a Rocco és fivéreivel Szentpéterváron szerepeltek a Színházi Olimpián. Ilyenkor feltámad a vándorszínész énje?

– Nagyon szeretek utazni. Minden új: a város, a színpad, a hotelszoba, az ételek, a kétszáz kínai turista a szállodában, akiktől nem lehet se reggelizni, se aludni. És ilyenkor a társulat olyan élményeket él át, amiket csak az tud, aki ott volt… A külföldi vendégjátékokon az új és szokatlan színházi tér és a nyelvi korlátok miatt ösztönösen vetkőzünk le bizonyos automatizmusokat, és felszabadulva más eszközöket, energiákat keresünk azért, hogy a közönség megértse. Ezeket a tapasztalatokat aztán be lehet építeni az előadásba, amikor az visszakerül az eredeti helyére. A Woyzeckkel, a Roccóval is ez történt: gazdagabbak lettek az utazások által. A Rocco egyébként egy nehéz, megosztó előadás, ezt Péterváron is tapasztaltuk: a közönség egyik fele nem bírta, a másik viszont lelkesen ünnepelte.

Az idei díjátadón    |   Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A Junior Prima díjátadón szép méltatást kapott Eszenyi Enikőtől, aki hatalmas energiáját, humorát és szenvedélyét dicsérte és kiemelte: „Nagyon örülök, hogy Szabó Sebestyén László a Nemzeti Színház tagja, ahol a teátrum fiataljai egy igazán nagyszerű csapattá kezdenek válni.”

– Nagyon jól esett. A díjat a Kuckó Művésztanyának ajánlottam fel. Onnan indult el a pályám, ott nőttem fel. Az egész országot beutaztuk, a legkisebb falvakba is elvittük az előadásainkat, sokszor olyanoknak játszottunk, akik előtte még soha nem láttak színházat. Amatőr társulat ez a szó legnemesebb értelmében, és az, hogy több mint húsz éve működik, azt hiszem, páratlan az országban. A díjátadón egyébként Szabó Balázs Bandája játszott, és Balázs is kuckós volt. Rendszeresen voltak nálunk olyan előadói estek, ahol megzenésített verseket énekeltek – amikor még kicsi voltam, és nagyon idegesített mindez, mert idegen emberek jöttek a házunkba, a nagyszobánkban álló színpadra, és mindenki velük foglalkozott, nem pedig velem. Balázst ott hallottam először. Ez a történet is körbeért.

 

Sümegi Noémi

 

 

Szabó Sebestyén László: 

Színház

Gép, homok és sár. Alma és olaj. Szálka, varrat, betemetés és kiásás. És betemetés és kiásás. Szálka. Hiszékenység. Naiv gonoszság. Porcelán az elefántboltban, rekontra, szubkontra, Fedák Sári. Kiteregetett szennyes, plafonra vetített csillagos ég. Áramütés. Vérző íny, vágás, vágás, gyógyító só. Lepke és gyertya. Összehalás. Rég elfeledett tavaszi találkozás. Illat, szív. Lopott rózsa táskába rejtve. Idegen parfüm. Finom. Élő-haló avar. Templomkert. Iskolakezdés. Sehova se tartozás, acsarkodás, megfelelés. Magány. Hűvösség. Hűvös kő és forró folyékony üveg. Síró-zokogó, újra meg újranézett gimnáziumi mozi. Elrontott mondat, füstbe ment terv. Magába harapó éjszaka. Bennragadt tehetség, hasadt nadrág, vakság, lenyelt béka. Millió elsuhanó szanticskai hullócsillag. Ciripelő reflektorraj. Szeszélyes női sofőr, rúzs, cigaretta. Spirál, lyukasztógép, megint spirál, forgó-spirál, kaleidoszkóp, kalendárium, kaloda. Robbanó képcső, lépcső, kalapács, hús, daráló. Mozgás, abroncs, lánc. Lekaparás, kikaparás, elkaparás. Tej. Néma rádiójáték, hiányos kirakós. Álmatlanság. Bor. Tenger. Barátság. Riadó, sortűz, vesszőparipa. Csupor, méz. A negyedik király. Szalma, láng, és fontos Tamások. Gerinc, velő, agy. Porpalota. Ütőér, mellkas, kalap, ecet és izzadság a szemben. Határátkelő. Kereszt, metszet, parola és pofon. Zsák, dinnye, szappanbuborék, fekete. Lepedő. A kép, amit a kollégiumi szobám falára rajzoltál. Mész. Kórus, érc, cimbalom. Palló, villanykörte, csupasz talp. Hírnév, torony, csont. Derű. Batyu, hagyma. Nagymama. Elosztott uzsonna. Anya. Vigasz. Visszhang. Dallam, írás. Húzás. Rebegés. Test a havon. Hófúvás, szaxofon, magányos sárga bohóc. Agyag, piros festék. Kötél. Féltékeny elkésett felismerés. Ostor, drót, újrakezdett fiatal élet és újrakezdett fiatal élet. Tánc. Hold, sugár, pókháló, láz, adás, vérvétel, hordó. Árulás. Sorsolás, géppuska, szerződés. Mentő, motor, belső égés, szike. Gödör. Önző példakép. Kölcsönszerep. Kulcs. Vonósnégyes. Ökörnyál, ménes, gádor, málnaszörp, kis-ruca. Belvíz. Gőz. Szík. Árvaság. Leányhaj. Puszta, ország, ismerős idegen, fehér ing, mosókonyha, robaj, vakolat, beázás. Vonat, és vonat és egyre hosszabb – mert egyre rövidebb, és vonat és vonat és vásárhely, és vonat és vonat, és megaláznak, hűség, remény, és busz és busz, és anyaföld, és csók. És csók, csók, csók, csók.

(2019. október 30.)