Az ógörög mítoszokból és az újgörög népművészetből merítve a mese, a muzsika és a tánc nyelvén beszél isteni harmóniáról és emberi ösztönökről legújabb, Síp és lant című estjén Berecz András, amelynek bemutatójára a Nemzeti Színházban kerül sor. Kiderül az is, hogy napjaink értékvesztett világában miért érdemes az európai kultúra bölcsőjéhez visszanyúlni.
Honnan jöttek elő éppen most a görögök?
– A magyar táncházban sajnos többnyire csak ültem, mert a páros táncot – legalább a lányért – megtanulni illett volna. Az volt az én időm, mikor nótára fordult a dolog. A görög táncház volt az, ahol a székről még én is felkeltem, a sor utolsó, gyengébb láncszemébe belécsimpaszkodtam és megmozdultam. Igen, talán ez a pontos szó. Mi hátsók, frissen leszerelt katonák, csak úgy lobogtunk! Mint zászló végén a foszlás! Talán itt kezdődött… Vagy tán Thesszalonikiben, a török negyedben. Sétélok, ifjan, kócosan, egyemberes szűk utcák, idős emberek, kérdik, ki vagyok, mondom: magyar. „Magyar?!... Puszkász, Puszkász!” És akkor ott, holdtöltében, a futballisten glóriájából valami kis sugárka rajtam is megcsillant. Egy-két görög szó után már én magam is érdekes lehettem, mert körbefogott az egész utca. Az idős pár aztán bevitt az udvarra, elszállásoltak. Lefekvés előtt az öreg fényes piros pizsamájába, fekete papucsába kellett bújjak, a fejem bevizezték szépen, éles választékot csináltak, megfésültek, azt mondták, eddig voltam, aki voltam, „mint valami hippi”, de most már görög vagyok, és az ő gyermekük vagyok. Forgattak, nézegettek, ragyogtak. Örültünk egymásnak. Úgy rendezték, hogy ők az udvaron, én bent, az ágyukon aludjak. Azt hiszem, itt kezdődött.
Azóta nem is érte görög élmény?
– De igen. Tíz éve a műszaki egyetem melletti templomban rendeztek egy nemzetközi mesemondó találkozót, és volt ott három görög leány, akik egymás szavába vágva meséltek. Lázas, kifogástalan színház volt. Persze közönség sehol. Ilyenkor bánom, hogy buborékfúvóknak, hasbeszélőknek nagy szócső, óriásplakát jut, az ilyennek – csak susogás, kertek alatt. Az is a görögök felé sodort, mikor hajós barátaim kivittek a tengerre, és Babus Tóni a hulló csillagok alatt elmondott egy verset Aszklépiadész mestertől: „Szomjúhozónak a hó szép nyáron, a téli hajósnak szép, ha a csillagokon látja, hogy itt a tavasz…” Ekkor már tudtam, hogy nagy a baj. Félkész munkáimnak kezdtem hátat fordítani. Még soroljam?
Igen, még valamit.
– Megfogadtam egy moldvai csángó fiatalembert, hogy fesse le a kerítésemet. Beszélgetünk, hová való, ez, az. Kiderült, hogy a falujában jártam vagy húsz éve dalokat gyűjteni. Kérdem, hol élt, merre járt mostanában? Hát Leszbosz szigetén élt tizenöt évig. Utolért egy marathóni futó leánykát, aztán családot alapított. Ott, a szigeten. Úgy beszél görögül, mint magyarul. Így került lektorom! Nahát aztán belehulltam a témába. Mint szúnyog a dézsába. Ebből kimászni komoly munka lesz.
Hogy lesz ebből zenés-mesélős est?
– A műsor akkor állt bennem össze, amikor az egymásra torlódó görög mesék, zenék összetalálkoztak. Ezt a találkát egyébként még Arisztotelész hozta össze. Ő írja a Poétikában, hogy az isteni harmónia a lant, illetve általában a húros hangszerek zenéje, amely az embert az ég felé, a jobb, a nemesebb felé tudja emelni. Az elemi ösztönök hangszere pedig a síp és különféle fúvós testvérei. Mindkét vágy és hajlam ott lakik az emberben. Hol ez, hol az a hangosabb. Ez az állítás nem csak meghatározta az est meséit, de meg is hangszerelte. Szabó Dániel a lantok, lírák egyik elbűvölő utódján, cimbalmon játszik, Borbély Mihály pedig az embert velejéig megrázó, izgató bakkhoszi síp képviselőjén, klarinéton. A mesék többnyire a zene isteneiről, csodatételeiről szólnak majd. A görög hitvilág legendáit pedig úgy mondom el, mint ahogy egyéb, magyar meséimet, és persze saját szűrőmön át. Az esten ókori ivócsészék rajzait, Giorgione, Tiziano, Rembrandt képeit is kivetítem. Az elhangzott meséket ők fogják kiegészíteni, magasba emelni.
És az énekek? Hol találta, hogy tanulta őket?
– Régebben is ragadt rám néhány szép görög dal, New Yorkban, a Mikrokosmos nevű görög kocsmában, ahol magyar népzenei koncertet adtunk. Főleg erdélyi népdalokat énekeltem, meg néhány omaha indián nótát. Utóbbiakat egy ottani magyar hölgy, Molnár Basa Enikő másolta át nekem. Ő akkor Washingtonban, a kongresszusi könyvtár népzenegyűjteményében dolgozott. Ez is milyen szép „véletlen”! Mostani görög dalaimat is régi felvételekről tanultam. Sebestyén Márta indított el néhány szép felvétellel, aztán a világhálón utánajártam, és olyan csemegékre bukkantam, mint például egy 1905-ös isztambuli görög gyűjtés. Jó recsegős fonográffelvétel, de az ének jól kihámozható! A dalok szövegét Alszászy Judit fordította le.
Akkor a görög mitológia mellett „mai” népdalokat is énekel.
– Igen, egy évszázada rögzített dalokat. Olyanokat, mint Davelis betyár éneke. Davelis a pajtásaival elfoglalt egy barlangot, a katonaság se tudta őt bevenni. Francia grófnő volt a szeretője, titkos járatokon, alagutakon át ösvenyelte, őkegyelme pedig finom vacsorával, jó borral, puha ággyal várta. Kastélyból a barlang felé, jókedvében aztán levágott egy-egy törököt. A nép szívébe fogadta, sok szép dalt költött róla. Ezek alapvetően ötfokú, tehát magyar fülnek sem idegen dallamok! Egy vurlai (ma Törökország) kikötőmunkástól való egyik kedvenc dalom: „A tenger partjáról való fekete követ, Lulám, én szőkeségem, / teszek a fejem alá párnának, én Lulám, áldozati báránykám. / Mert a test minden baja, Lulám, én szőkeségem, / a fejtől ered, én Lulám, áldozati báránykám.”
Európa – folyton ezt halljuk – válságban van. Érdemes ma visszanyúlnunk a kultúra bölcsőjéhez?
– A magyar műveltségen túl eddig főleg ázsiai népekkel foglalkoztam – miért éppen most sodor valami örvény az európai kezdethez? Akartam? Nem akartam. Benne van a levegőben. Miért pont most jött elő az a szaloniki éjszaka? A világ rohamosan szürkül, kéthetenként eltűnik egy nyelv. Európa arcát és akaratát veszti. A búcsúzónak, aki szedelődzködik, valamiért menni akar, még előbb szemébe néz az ember. Marasztalná. Főleg, ha ismeri és szereti. Európát Zeusz rabolta el. De nászukon Európé mellett ott voltak a hórák: Diké, a törvényesség, Eunomia, az igazságosság és Eiréné, a béke istennője. Rablás és törvényesség… micsoda életszag! Egyébként május 26-ra, az európai parlamenti választások napjára jött ki a bemutató időpont, és ez is akaratlan!
Az esten a dalokat, meséket virtuóz görög férfitáncok egészítik ki. Hogyan illeszkedik ez a műsorba?
– Appelshoffer János és István fiam fognak táncolni. Illeszkednie muszáj, mert a tánc csupa harmónia és szépség. Talán Kleanthész nevű filozófus tollából való az alábbi történet: egy hadvezért, mielőtt kivégezték volna, kitettek a főtérre közszemlére. A nép szerette, köré gyűlt. Egyszer az elítélt énekelni kezdett. Csodálkoztak az athéniak, mert ilyen szép éneket addig nem hallottak még. Az őr látta, nincs ez jól, odalépett, és kivágta a fogoly nyelvét. Ekkor a hadvezér táncolni kezdett. Erre egész Athén odajött, mert ilyen szépen táncolni, mint ez a kivágott nyelvű, csupa vér ember, még nem láttak senkit. Észrevette az őr, hogy most még nagyobb a baj, odaugrott, karddal a lábába vágott, a hadvezér földre hullt. A tömegből akkor valaki bedobott egy mankót. A hadvezér arra támaszkodva feltápászkodott, és addig táncolt, amíg bele nem halt. A végén azon tűnődik a szerző, hogy vajon a szép ének a nyelvben, a szép tánc a lábban lakik-e? Az emberben hol lakik a másokat is éltető, szívet gyönyörködtető szépség, a harmónia?
Sümegi Noémi
(2019. május 2.)
