Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +36 1 476 6800
2019. április 23. - Béla Napja

Háttér

Kulisszák mögött

A segítség egy szótaggal korábban érkezik

Az új bemutatókat és a műsoron tartott darabokat is beszámítva a Nemzeti Színház súgói öt-hét színdarabbal dolgoznak egy évadban. Ez ötszáz oldalnyi szöveg, de lehet hétszáz is. A szövegkönyveket pedig illik fejből tudni, hiszen előadás közben már nem lehet a hiányzó szavakat keresgetni.
Ötven centiméterre a színpadtól, Kónya Gabriella a "takarásból"  figyeli a János Vitéz előadását

A szövegkönyv lapjaira fehér fénykört vetett a kottatartó állvány széléhez csíptetett kicsi olvasólámpa. János vitéz éppen a hosszú monológját mondta, Kónya Gabriella a főszereplőtől alig néhány lépésnyi távolságra, a színpad széléig behúzott fekete függönyláb takarásában ülve hallgatta a jól ismert szavakat. Fél szemmel néha a szövegre pillantott, de inkább a színészt figyelte, hogy ha megakad, azonnal kisegítse a következő szóval. Nem kellett a papírra néznie, hogy tudja, mikor kell lapozni, a János vitézt kisebb-nagyobb megszakításokkal 2014 márciusa óta játssza a Nemzeti Színház. A monológ végén óvatosan hátrább tolta a széket.

– Tartóztatnálak, de tudom, nem maradnál, kívánnál már lenni galambodnál – mondta a színpadon a francia király. A táncjárásnak nevezett átjáróban Kónya Gabriella felállt a székről, és lekapcsolta a papírjait világító lámpát.

– Eredj tehát – harsogta a király, miközben Kónya Gabriella az ujját a lapok közé csúsztatva összehajtotta a szövegkönyvet.

– Hanem társaid maradjanak – mondta félhangosan a színpadra vezető nyílás felé fordulva.

– Hanem társaid maradjanak – mondta alig észrevehető fáziskéséssel odabent a király –, éljenek itt néhány mulatságos napnak!

– Éljen, éljen! – kiáltozták a többiek. Kónya Gabriella mellkasához szorította a vastag füzetet, kezébe kapta a kicsi lámpát és elindult. Ahogy kifordult a táncjárásból, a félhomályos térben sietős alakok bukkantak fel mellette, színészek egy kisebb csoportja sietett átöltözni a következő jelenethez. Rutinos mozdulattal kerülték egymást. Az első emeleti folyosón futni kezdett. Alig egy perce maradt, hogy átkerüljön az épület másik oldalára, és a nagyszínpad túlsó felén, a másik táncjárásban elfoglalja a helyét. A lépcsőházban futva kikerült valakit, mire az illető megfordult, már a másik folyosón járt. A zenei betét mindössze kilencven másodperc, azután folytatódik a darab, és a színészek most már baloldalon keresik majd őt. Ha segítségre lesz szükségük. A színpadtérbe vezető ajtónál hallotta, hogy a zenei betét már a végénél jár. Kifújta a levegőt, benyitott a sötét átjáróba. Épp annyi ideje maradt, hogy felcsíptesse a lámpáját, és kinyissa a szövegkönyvet.

– Ment János vitézzel a megindult gálya, szélbe kapaszkodott széles vitorlája – mondta odabent a narrátor. Zajtalanul kihúzta az oldalról bevilágító reflektorok alól a székét és leült.

 

x x x

 

– Egy pillanat türelmet, csak beírom még ezt a mondatot. Az utolsó próbán megint módosult a szöveg, látja, egészen össze van firkálva a példányom, legközelebb már nem is tudnék ebből súgni. Na, innen folytatom majd.

– Hogyan érti, hogy módosult a szöveg?

– Belekerültek a próbák során felvetődő javaslatok. Ilyen régen is volt, de az utóbbi években vált jellemzővé. Korábban a szövegkönyvet többé-kevésbé kész anyagnak tekintették, ezt jelezte, hogy eleve bekötött példányt kaptunk. Ha valamit mégis módosítani kellett, kivágtuk azt az egy-két lapot, és beragasztottuk helyére az újat. Ma már menet közben többször is átírják a darabokat, a próbák során folyamatosan alakul a szöveg. Ez a súgók szempontjából új feladatot jelent, a módosításokat mindig át kell vezetni, az előadás hetére elkészülő végső szövegkönyv rendszerint egy többször átdolgozott, a mai színházhoz alakított változat. Ezzel a súgók munkájában is megjelent a komoly adminisztráció. Viszont eltűntek a hagyományosan bekötött szövegkönyvek, az újra és újranyomtatott példányokat ma már legfeljebb spirálozni szokás.

– Sajnálja?

– Nem. Ez a mai színház, nekem pedig a színház az életem. Mondjam, ne mondjam? Ősszel lesz harminc éve, hogy színházban dolgozom, abból tizenötöt itt a Nemzetiben. Összességében azt mondhatom, hogy a súgók munkája azért nem sokat változott az évtizedek alatt.

– Az öné hogyan kezdődött?

– A tizenhatodik születésnapomra kaptam egy bérletet, anyuval jártam az előadásokra. Nem kellett sokáig várni, teljesen rabul ejtett ez a világ. Mindenre kíváncsi voltam, ami a színházban történik. Délután ott sertepertéltem, néztem az épületet, megállítottam a színészeket, gratuláltam az előző esti előadáshoz, autogramot kértem tőlük. Igazi rajongó lett belőlem.

Csurka László és Gróf Katalin az Egri csillagok próbáján az érvényes szöveget egyezteti

– Melyik színház bűvölte el ennyire?

– Az egyetlen a városban. Zalaegerszegen nőttem fel, kereskedelmi iskolába jártam. Az ösztöndíjamból pártoló tagsági díjat fizettem, hogy megjelenhessen a nevem a színház kiadványaiban. Az 1986/87-es évad műsorfüzetében feltüntetett támogatók között például csak egy magánszemély található. A tejipari vállalat, a húsipar és a nem is tudom melyik gyár között ott volt Gróf Katalin középiskolás diák, mint a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház jelképes mecénása. Megismertek a színészek is, és a színészképző stúdió vezetője szólt a titkárságon, hogy ennek a fiatal lánynak mindig adjanak jegyet az előadásokra. Azután már jegyre sem volt szükség, csak mentem és beengedtek. Miután leérettségiztem, megkérdezték, nem akarok-e odamenni dolgozni, éppen megüresedett a hivatalsegédi állás. Hát persze, hogy akartam.

– Hogyan lett a hivatalsegédből súgó?

– Öt év után Budapestre költöztem, és persze színházban szerettem volna dolgozni. Mikó Istvánt ismertem, felhívtam, nem tud-e valamit ajánlani. Azt mondta, van ügyelői és súgói helye is. A súgót választottam, és a következő hónapban már ott kezdtem. Azzal vett fel, senkinek ne mondjam el, hogy én még nem dolgoztam súgóként, mert abból baj lesz. Csináljunk úgy, mintha igazi profi lennék, és akkor nem lesz fennakadás.

– Miért, egy súgó nem lehet pályakezdő?

– Hadd válaszoljak egy példával. A Buborékok 2004-től kezdődően kábé tíz éven át ment itt a Nemzetiben. A súgó helye bent volt a színpadon, egy kétoldalas kanapé másik oldalán ültem, ahol a közönség nem látott engem. Így visszagondolva elég kényelmetlen volt a 2 óra 50 perces előadást félig fekvő helyzetben végig súgni, az utolsó években már nagyon elmacskásodott lábakkal keltem fel arról a kanapéról, de nem ez a lényeg. A Marosán Demetert alakító Hollósi Frigyes az oldalajtón lépett be a színpadra, elsétált a kanapé mögött, és mielőtt megszólalt volna, egy pillanatra megérintette a kezem. Kabalából, barátságból, kedvességből. A nézők ezt nem látták, ahogyan engem sem. Ez éveken át így ment, akkor jött egy hosszabb szünet. A darab újra műsorra került, a felújító próbán én kiültem a nézőtérre, és onnan súgtam. Frici pedig bejött az oldalajtón, ránézett az üres kanapéra, ledermedt és elfelejtette a szövegét. Megállt az előadás. Kati hol van? Frici, itt vagyok a nézőtéren. De miért ott? Hát ezt így nem lehet csinálni…

– Gyakran előfordul, hogy a színész elfelejti a szövegét?

– Nem az az érdekes, hogy elfelejti, vagy nem. A súgóra azért van szükség, hogy segítsen, ha megakadna az előadás. Az olvasópróbákon már kialakul, hol lehetnek a problémás részek. Van, hogy nem is a szöveget kell mondanom, csak elég egy fél szót, vagy valamilyen jelet mutatni, és máris megy tovább a darab. Ehhez persze rá kell hangolódni a színészekre, amihez empátia, figyelem és ritmusérzék egyaránt szükséges. Elég összetett munka.

A súgók a szövegtanulásban, a szerepek felfrissítésében is segítenek, itt Blaskó Pétert látjuk Kónya Gabriellával a büfé legcsendesebb sarkában.

–  Ritmusérzék?

– Igen.

– Mire gondoljak?

– Minden színésznek másként kell súgni, más tempóban, más hangerővel. A legtöbbet az olvasópróbák után segítünk, amikor leteszik a szövegkönyvet, és már jeleneteket, mozgásokat is próbálnak. Van, akinek elég egy szót feladni, van, akivel egész bekezdéseket mondok együtt, ugyanabban a tempóban. Általában egy szótaggal kell előtte járni, akkor tudja folyamatosan utánam mondani. Ez az alap. Ősszel mutattuk be Az ügynök halálát. Az egyik próbáról hamarabb el kellett mennem, mert máshová is be voltam osztva. Másnap Csiszár Imre odajött hozzám, és elmondta, hogy nem tudták befejezni a próbát. Odaadták valakinek a szövegkönyvet, hogy súgjon, de nem volt meg a folyamatosság, széttöredezett az egész, a végén a rendező leállította.

– Ezt azért jó lehetett hallani.

– Jól esett. Az volt benne, hogy ez tényleg egy szakma.

– Mennyire tudja az előadások szövegét?

– A bemutató előtti hétre rendszerint az egész szövegkönyv megy kívülről, az első betűtől az utolsóig. Még az előző helyemen történt, hogy délelőtt Mirandolinát próbáltunk Budapesten, este pedig Tótékat játszottunk Sopronban. Ott vettem csak észre, hogy a Mirandolina szövegkönyvét vittem magammal, a Tóték pedig otthon maradt. Abban az időben nem úgy volt, hogy gyorsan nyomtatunk egy másik példányt, ott voltunk kétszáz kilométerre példány nélkül. Arra gondoltam, ha ez kiderül, mindenki ideges lesz, esetleg valaki bepánikol, és azt is elfelejti, amit egyébként tud. Próbáltam úgy viselkedni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, látványosan hónom alá vágtam a könyvet, és bevonultam vele a súgólyukba. Megkezdődött az előadás, én pedig végig súgtam az egészet. Fejből. A színészek azt látták, előttem van a kottaállványon a könyv, néha belenézek, sőt, lapozok is.

– Jó, hogy mondja a súgólyukat. Ma már nem látni a színpadon ilyesmit.

– Ez is egyfajta átalakulás. A súgó valahol takarásban dolgozik a színpad szélén, esetleg a díszletek mögött. Ha nyitott a színpad, akkor pedig a nézőtéren ül.

Súgó a nézőtér alatt, a Mesés férfiak szárnyakkal című előadásban.

– Mit szól hozzá a többi néző, amikor egyszerre csak előrehajol, és félhangosan belebeszél az előadásba?

– Nem hajolok előre. Általában úgy ülök ott, mint a cövek. Az az igazság, hogy eléggé feszélyezve érzem magam, ha mellettem is, mögöttem is nézők ülnek. Amikor először kellett a nézőtérről súgnom, kértem egy szép ruhát a rendezőtől. Akkor még az volt a divat, hogy az emberek kiöltözve mentek színházba, nekem éppen nem volt olyan ruhám. Kaptam tehát egy estélyire emlékeztető ruhát, amit elneveztünk súgó ruhánk. De még akkor is zavarban voltam, és kértem egy kicsi elválasztó falat a székem mellé. Azt is megkaptam.

– De ha megakad a színész, azért csak súg a nézőtérről is.

– Persze, hogy súgok, ha kell, akár egész hangosan is. Volt, amikor a mellettem ülő néző nem a színpadot nézte, hanem a szövegemet olvasta, és ha a színészek kihagytak egy igekötőt, vagy eltértek a leírtaktól, döbbentem rám nézett, és a fejét csóválta. Behajtottam előle a példányt, hogy ne tudja olvasni, de csak tovább nézte. Egy idő után rászóltam, hogy ne ezt tessék figyelni, hanem az előadást.

Trimmel Ákos rendezőasszisztens, Kabódi Szilvia súgó és Kozma András dramaturg a Pogánytánc próbáján

– Még hogy nem változik a súgók munkája.

– Hát tényleg alakult valamennyit. Azt még hadd tegyem hozzá, hogy súgtam már táncot és énekes darabot is. A szövegkönyvbe beírjuk a mozgásokat is, én beírtam a táncot is a magam módján, például, hogy sasszé balra, kis kör jobbra, nagy kör jobbra. Kiderült, hogy néha a koreográfiánál is jól jön a segítség, onnan kezdve súgtam a mozgást is az előadásokon. A főnököm beosztott egy zenés darabhoz. Mondtam, hogy nem ismerem úgy a kottát, ez nem fog menni, hiszen énekelni kell a szöveget, de nem hatódott meg, csak a kezembe nyomta a példányt. Nagyon figyeltem a próbákon, telejegyzeteltem a saját jeleimmel a szövegkönyvet. Egy idő után tudtam súgni a dalokat is. A próbák vége felé a karmester is engem kérdezett, honnan is megyünk tovább. Mondtam, 49-es ziffer, ötödik ütem. Tényleg, bólintott, Katikám, köszönöm szépen.

 

x x x

 

Amikor a cég, ahol Sütő Anikó dolgozott, csődbe ment, a horoszkópos könyvben azt olvasta: mától kezdve azzal foglalkozik, ami igazán érdekli. Sütő Anikó akkor Veszprémben élt, felhívta tehát a veszprémi színházat, és megkérdezte, nincs-e betöltetlen állásuk. Kiderült, hogy épp egy súgót keresnek. Egy gyerekdarab próbáján kellett megmutatnia a képességeit, a főszereplő hosszasan betegeskedett, a próbákon az egész szövegét fel kellett olvasni helyette. Jól ment. A következő darabban már a legismertebb színészekkel kellett dolgoznia. Záporoztak rá az instrukciók: gyere közelebb, mondd hangosabban, beszélj vonalban, hangsúlyok nélkül, érthetően, csináld csak, ne szégyelld magad…

Sütő Anikó és Törőcsik Mari a Galilei élete próbáján

A Nemzeti Színházba már rutinos, profi segítőként érkezett. A próbák után félrevonult azokkal, akik nehezebben tanultak egy-egy részt, külön-külön gyakorolt a bizonytalankodókkal, sokszor előadások előtt is összemondták a szöveget. Gyorsan ráérzett, kinek milyen segítségre van szüksége, kinek lehet némám súgni, mintha csak jeltolmács lenne, kivel kell hangosan kiabálva beszélni, kinek kell minden mondatot előre mondani, és kinek elég, ha egy kicsi jelet mutat. A Caligula helytartójában például a címszereplőt alakító Tordy Géza mindig ugyanott akadt meg, a csel szó nem jutott eszébe. A sokadik alkalommal Sütő Anikó nem a hiányzó szót mondta be, hanem egy feladványt adott neki: tudod, a fociban van. Többé nem kellett súgnia a hiányzó szót.

Egy alkalommal, amikor a munkájáról kérdezték, azt mondta: a súgói munka „szíve” a segítségnyújtás. A próbaidőszak valamennyi fázisában, azután az előadások során is igyekezni kell megtalálni a legmegfelelőbb módot – eszközt, praktikát, taktikát –, hogy segítsék a művészeket és nyugalmat teremtsenek számukra. Persze néha előfordul, hogy ez épp a klasszikus módon történik: a súgó súg.

Végtére is a súgó és a segítő szavak a színház világában csaknem ugyanazt jelentik.

 

Romhányi Tamás  | fotók: Eöri Szabó Zsolt

(2018. május 2.)