Gyönyörű tavaszi időben nyitotta meg Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színház előtt az ötödik MITEM-et. Az öt esztendő eddigi mérlege: harminckét ország mintegy száz társulata mutatkozhatott be Budapesten. E sokszínűség révén eltérő művészi gondolkodásmódokat, munkamódszereket és eredményeket ismerhetünk meg. A nemzetközi kitekintés egyúttal megmérettetés is, mert a MITEM-en mindig szerepelnek a Nemzeti Színház saját előadásai is - a fesztiválprogram huszonhét idei előadásból négy is: Woyzeck, III. Richárd, Bánk bán, Figaro házassága, avagy egy őrült nap emléke. Most először a fesztivál jubileiumi hosszúságú, azaz majdnem három egész héten át tart: naponta előadások, utána beszélgetések, és számos kísérőprogram, ahogyan ezt már megszokhattuk.
Vidnyánszky Attila külön köszönetet mondott a fesztivál létrejöttét segítő munkatársaknak. Az öt év távlatából immár elmondható, hogy a MITEM felkerült a nemzetközi színházi térképre. Már most a következő évet tervezik, és egyre több a megkeresés. A fókusz, mint eddig mindig, most is a nemzeti színházak feladata, a nyitottság, a hagyományok szerepe. Vidnyánszky Attila kiemelte az Alekszandrinszkij Színházzal való stratégiai együttműködés jelentőségét.
Ezután Valerij Fokin, a szentpétervári színház igazgató-főrendezője köszöntötte a fesztivált az ötödik jubileumi év kapcsán. Kiemelte, hogy egy fesztivált az eltelt évek mérnek meg a legpontosabban. A színház hídépítő-szerepe egyre inkább felértékelődik, hiszen ez az egyik utolsó lehetőség zűrzavaros jelenünkben a béke és a józanság megőrzésére.
A fesztivál a MITEM-zászló felvonásával vette hivatalosan is kezdetét.
A Valerij Fokin rendezte Svejk. A visszatérés című előadást kétszer is megtekintheti a fesztiválközönség az első és a második nap estéjén a nagyszínpadon. Vidnyánszky Attila már a megnyitó beszédjében előrevetítette, hogy egy igazi komoly felütéssel indul az idei MITEM. Akkor még nem volt világos, hogyan is lehetne egy Svejkről szóló előadás komoly felütés, bár a 18-as karika már gyanút kelthetett. Fokin ugyanis nem a Hasek regényadaptációt választotta, hanem Tatyana Rakhmanova színdarabját, amiben csak elvétve van nyoma annak a derűnek és szeretetteljes bumfordiságnak, ami a regényhőst jellemzi. Itt száz év múlva Svejk visszatér, és vele együtt tapasztaljuk, semmi sem változik. A háború ha lehet, ugyanolyan, vagy még kegyetlenebb és főképpen még értelmetlenebb. Nincs se győztes, se legyőzött, mindenütt csak a pusztulás.
Már a vészjósló nyitókép is elgondolkodtató: A téglavörös színű, emelkedő dobogó fém-felületet idéző színpad közepén hatalmas, véráztatta diktátorfej, kétoldalt perspektivikusan csökkenő méretű, kulisszát formázó, kopasz véres katonafejek, ajkuk jajkiáltásra nyílva. A fejek az előadás során vetítőfelületként is szolgálnak: a múlt század és korunk ismert háborús képei elevenednek meg rajtuk: katonák vonulnak, embereket végeznek ki, döglegyek lepik be őket.
A szereplők felsorakoznak, szemben a közönséggel a dobogó előtt, egy klasszikus zenei nyitány hangjaira fokozatosan lemegy a fény a nézőtérről, a sor hátrafordul, és elkezd vezényelni, mialatt lassan bereptetik Svejket egy tolószéken ülve öt méter magasról, és középen elkezdik forgatni. A rendhagyó térszerkezet Simon Pastukh vizuális alapötletéből származott. Ez a fémborítást imitáló dobogó nyílik fel és osztódik ketté újabb és újabb formákat adva. Az első színben kocsma, a záróképben - kettéosztva – tömegsír lesz belőle. Váratlanul érhette a nézőt a sok interaktív rész: az első sorban a végére már mindenki gyanús volt, szinte már vártuk, mikor pattan fel a következő ál-néző, és kapcsolódik bele a háború forgatókönyvébe: kocsmai lerészegedés, utcanők, sorozás, orvosi vizsgálat, kiképzés, háború, a szórakozás lehetőségei, gáztámadás, értelmetlen öldöklés, csonkolt tetemek, és egy elképzelt rapport a Mennyországan, a Teremtő kérdőre vonásával.
Fokin szerint a drámai színháznak arról kell szólni, ami fáj. Ez az előadás szembesítette a nézőket – ahogy a rendező a közönségtalálkozón fogalmazott - a korunkban egyre nyilvánvalóbban küszöbön álló, és a mindenkori háború képeivel. Ahogyan az előadást követő beszélgetésben Vidnyánszky Attila summázta: az előadás elindul egy hangnemben, és a jól körülhatárolható Svejk-képünk fokozatosan áthangolódik. A nézők kezdeti békés szemlélődése mocorgássá vált. Fokozatosan megértették, hogy valami egészen mást fognak kapni, mint amit vártak. Ezt a mást követte a döbbenet csendje. Nap mint nap szembesülünk a földünkön zajló háborúk képeivel, híradásaival, de a színháztól ezt nem várjuk. Ahogy Fokin fogalmazott, olyan ez az előadás, mintha egy focirajongót meccs helyett koncertre vinnék.
A beszélgetés végén Vidnyánszky Attila köszönve az előadást, a MITEM-en résztvevő színházakra utalva kiemelte, hogy száz éve dédapáink egymás ellen harcoltak, ma pedig egymás színházi előadásait nézzük meg.
Az előadás kiváltotta könyörtelen szembenézés a háborúval kényelmetlen helyzetbe hozza nézőt, hazafelé ballagva e sorok írójában Székely Magda versét idézve föl, a Súlytalanságot.
szöveg: Kereszty Ágnes,
fotó: Eöri Szabó Zsolt
(2018. április 11.)