Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800 (központ)
2020. február 19. - Zsuzsanna Napja

Elfeledett alakok

A legnagyobb magyar epizodista

Sugár Károly – két évtized, négyszázötven szerep

„Hogy lehet el egy jellemszínész mikroszkóp nélkül?” Sugár Károly színész, a Nemzeti Színház jeles tagja csattant fel így, állítólag akkor, amikor négyezer kötet könyvvel teletömött, furcsa kis hűvösvölgyi kunyhójában, ahol matrac nélküli vaságyon aludt, egyik látogatója azt tudakolta tőle, miért van szüksége mikroszkópra.

 

Sugár Károly
(Budapest, 1882. november 2.–Budapest, 1936. július 30.)
Sugár Károly portréját Hajdú László Algernon, a Nemzeti Színház ügyelője az 1930-as évek elején készítette

Az esetet Karinthy Frigyes jegyezte fel, s meg is világította a dilemmát: „Mit tudtok ti, gyerekek, fogalmatok sincs, mit jelentett a művészet a mi számunkra, akik a tizenkilencedik században lettünk művésszé! Hogy igazi, éppen a művészetünkben való, igazi elmélyedést nem tudtunk volna elképzelni kerek és tökéletes világkép, világszemlélet nélkül, hogy az nem volt igazi festő a mi szemünkben, aki nem értett irodalomhoz, és nem lehetett jó politikus, akinek botfüle volt muzsikában. Igazi művész csak egész ember lehetett, s az egész emberhez éppen úgy hozzátartozik a mikroszkóp, amit éppen olyan ember talált ki, mint mi vagyunk, mint ahogy hozzátartozik a tisztesség, erkölcs, lelkes jó szándék és helyes társadalmi ösztön.” (Színházi Élet, 1936. 33. szám)

Ebből az írásból megérthetjük, hogy miért rajongtak a kortársak Sugár Károlyért. Karinthy megjegyezte, hogy ők, a „hozzáértők” a legjobb öt színész között tartották számon. Azt már csak jóval később, 1946-ban írta meg Csathó Kálmán, aki a huszadik század első felében a Nemzeti Színház rendezőjeként dolgozott, hogy miért nem sikerült Sugárnak fényes művészi pályát befutnia: „Sugár Károlyt 1909 szeptemberében szerződtette Tóth Imre a Nemzeti Színházhoz, a Színművészeti Akadémia elvégzése után. Ekkor már nem volt egészen gyerekember, mert mielőtt beiratkozott az Akadémiára, jó egypár évig vidéken színészkedett. A Nemzetiben eleinte csak kisebb szerepeket játszott, de már ezekben is feltűnt, nemcsak a kritikának, hanem a nagyközönségnek is, a színháznál pedig első perctől kezdve tisztában volt vele mindenki, hogy a különös, valójában rút, de végtelenül rokonszenves, öregen született, de lángolóan lelkes új színész rendkívüli jellemábrázoló tehetség, aki fényes jövő előtt áll. Sokáig csak dicséret és magasztalás szólt róla, s már a legjobb úton volt, hogy az elsők közé emelkedjék, amikor egyszerre megdöbbenés váltotta fel az elragadtatást, és sóhajtva kellett megállapítani róla, hogy megbízhatatlan, mert – iszik. Iszik és megárt neki.” (Új Idők, 1946. 40. szám)

Kisebb-nagyobb sorozatos botrányok után Tóth Imre igazgató felbontotta Sugár szerződését. A teljes elzülléstől a színészt az első világháború kitörése „mentette meg” – önként jelentkezett katonának, igazgatója pedig ígéretet tett, hogy ha épségben hazatér, visszaszerződteti a Nemzeti társulatába. Sugár Károly orosz hadifogsága idején – három évig volt távol, állítólag ólombányában is dolgozott – teljesen kigyógyult az alkoholizmusból, s a Nemzeti Színházban ismét felfigyelnek rá művésztársai. Szerencséje is volt, hiszen az ekkor már harminchét éves színész 1919. január 12-én Lengyel Menyhért Sancho Panza királysága című művében, testhez álló szerepben mutatkozhatott be. A darab szerzője lelkesen jegyezte fel naplójába: „Nagyszerű volt Sugár Károly Don Quijote szerepében: hatalmas, egzaktikus, igazi figura, teljesen visszaadta elképzelésemet.” Lengyel a próbákról szóló beszámolójában Sugár egyéni módszerére is kitért: „a próba után eltűnt. Kopott überciherjében, furcsa fantasztikus fejével, szikár alakjával elvonta magát előlünk, s csak minap jelent meg ismét, új ötlettel, árnyalattal gazdagítva alkotásait. Úgy dolgozott rajta, mint egy festő a képén. Nyilvánvalóan mindig a feladatával foglalkozott, gyakran láttam nála könyveket, melyek Cervantesre és a Don Quijotéra vonatkoztak.” (Színházi Élet, 1919. 3. szám)

Az érzékeny, nyugtalan művész mégsem találta helyét az ország első társulatában – ezt bizonyítja, hogy 1922 őszén a Renaissance Színháznak lett a tagja. Mivel itt is csak kisebb feladatokat bízott rá direktora, Bárdos Artúr, egy év múlva visszatért a Nemzetibe, ahol William Shakespeare Vihar című művében, Caliban szerepében lépett fel elsőként. Pályájának ez volt legeredetibb, legfeltűnőbb alakítása: „Sugár színészi egyéniségét maradéktalanul először ebben a szerepében találta meg. Ahogy becammogott a színpadra, ahogy vicsorította a fogait, ahogy alattomosan kerülgette Prosperót, hogy egy óvatlan pillanatban hátulról nekiugorjon, ahogy minden hangjában és mozdulatában érződött, hogy számára csak az ösztönök kielégítése jelenti az életet, és semmiféle magasabb rendű célja nincs” – írta Pünkösti Andor Az Újság című napilapban. (1936. augusztus 2.) Pünkösti úgy látta, hogy Sugár többi alakítása, így Gerhart Hauptmann A bunda című művének „félállat Wolff apója, aki éberségében hörögve az asztalt veri”, s Hauptmann És Pippa táncol! című darabjának „misztikus hegyi embere, amikor eszelősen forgatja szemeit” – „a Calibannak egy-egy nagyszerű és egyéni parafrázisa volt”.

Sugár Károly (Rabszolga) és Hettyei Aranka (Éva).
Madách Imre: Az ember tragédiája. Nemzeti Színház, 1924. április 21.

Sugár Károly 1910-ben, színiakadémiai növendékként játszotta először Caliban szerepét. Az Uránia Színházban Hevesi Sándor rekonstruált Shakespeare-színpadon vitte színre a Vihart. A rendező három évtizeddel később, 1934-ben Hat év magyar színművészete című írásában beszámolt arról, hogy bár Sugár Károly a „klasszikai műsorban állandóan kis szerepeket alakított nagy sikerrel”, végül alkalma nyílt A képzelt beteg és a Fösvény című Molière-darab címszerepének eljátszására. Hevesi szerint A képzelt betegben nem volt teljesen meggyőző, de „született fösvény volt, a karvalyképű kapzsiság, a falánkság, amely nem csillapítható, a fukarság, amely ki nem elégíthető. A pénzszomj az ő ostora, démona, végzete volt, s néha szinte megrendített és meghatott, mert Harpagont áldozatnak is éreztük, nemcsak zsarnoknak.” Hevesi úgy vélte, hogy Sugár alakítása, ha „teljesen megérik, méltó lesz a legnagyobb elődökhöz.” (Budapesti Szemle, 1934. február)

Sajnálatos módon, ez nem következett be, mert Sugár Károly 1936. július 30-án, ötvennégy éves korában, tragikusan fiatalon elhunyt, pályája töredék maradt.

„Ő volt a legnagyobb magyar epizodista; néhány perces jelenetébe egész életsort tudott sűríteni. Különös érzéke volt a groteszk komikus színpadi megjelenítéséhez. Félbemaradt, furcsa, züllött alakok megformálásával új színt hozott a Nemzeti Színházba, Shakespeare-drámák mellékalakjainak egész tömegét játszotta el. Az ember tragédiájában is számos kis figurát alakított, míg aztán 1924-ben Lucifer szerepét is eljátszhatta. Alig több mint húsz év alatt négyszázötven szerepet öltött magára” – olvasható a Bajor Gizi Színészmúzeum 1981-ben kiadott katalógusában.

Csathó Kálmán keserves sóhajjal így összegezte életútját: „Amiket eljátszott, felejthetetlen élményei mindazoknak, akik látták és hallották. Amiknek eljátszásában a halál meggátolta: örökre fájdalmas veszteségei a magyar színjátszásnak.”

 


Gajdó Tamás

(2017. november 1.)