Egy másik kontinens

Magyarország egy kegyetlen ország.

Még jó, hogy nem vagyok magyar.

Mert ha figyelembe venném a vélemény meghallására való süketségem, a relativizmus iránti tompaságom, az önkényesség, fixa ideák és indulatok iránti iszonyomat, és hozzátenném mindehhez a torzítás és a játék, továbbá a lazaság és az édes komolytalanság iránti olthatatlan szomjam, szánalmas felelőtlenségem, valamint azt a boldogságot, hogy félvállról vehetem a hétköznapok nehézségeit, a „politikát”, az igazságtalanságot – legfőképpen az emberek ellen elkövetett igazságtalanságot –, szóval, ha mindezt megfűszerezném magyarsággal, akkor úgy gondolom, hogy átokföldje övezne.

(Felismernek?) Mert egy olyasvalaki számára, aki kívülről érkezik, de van szeme látásra, annak Magyarország nem csupán egy másik ország, hanem egy másik kontinens. Máskülönben képtelenség – gondolom én – elmagyarázni egy európai tudatban felnőtt ember számára, hogy hogyan is hat a közönségére egy olyan előadás, mint a Móricz Zsigmond regénye nyomán írt Kivilágos kivirradtig^[1]. Egy polgári, fél-polgári magyar világ, amely magyar politikai, magyar társadalmi témákat ötvöz, közben mulat, táncol, magyaros lakomákat rendez és, legesleginkább, kétségbeesetten keresi a szerelmet. A közönség örömmámorban úszik ezt az idilli magyar „atmoszférát” látva. Felgyorsul a légzése attól, amikor egy kicsit is „magyarként” azonosíthatót lát.

A belterjes eposz végén a magyar közösség elűzi az „ördögi idegent”. Az előadás szereplői váratlanul a harmincas években találják magukat, már érezhető a második világháború előszele. Egy nagyon kifinomult és perverz kémia tartja össze ezt a játsszunk szépséges magyar polgári világosdit és nyers történelmesdit. Rusznyák Gábor rendező egy olyan mérget adagol, amelyet ő homeopatikus gyógyszernek vél. Én azonban elképzelni sem tudom, miféle homeopátiáról lehet itt szó.

Ahogy én látom, a közösségi lét szépségéből, a patriarchális együttélés ártatlanságából, az egészséges élet egyszerűségéből, a legtermészetesebb és legemberibb érzésekből – szinte észrevétlenül – gonoszság, gyűlölet születik. Könnyen lehet, hogy ehhez nincs is szükség két ember találkozására. Lehet, hogy a gonoszság, a gyűlölet a régi magyar dalok szépségéből fakad. Vagy a magyar táncok szépségéből, netán a magyar folklór mélyrétegeiből. A magyar extázisból. Egy pillanat! Meglehet, a gonoszság, azaz a gyűlölet egyenesen a magyar ember jóravalóságából, szelíd jóságából ered. Lehet, hogy a gonoszság, azaz a gyűlölet egyenesen a magyarságból származik? Kétségkívül igen. A magyarság gyönyörű, energikus, naiv, érzékeny, szenvedélyes, melankolikus – és mi következik mindebből? Az, hogy a magyar lét, amely oly nagyszerű és mélységesen emberi dolgok összessége, gonoszságot szül és gyűlöletet táplál.

De hogyan? Azt nem tudjuk meg. Csak úgy. Nincs mit tenni, így alakul. A magyarság gyűlöletet szül. Miben manifesztálódik a gyűlölet? A magyarságban.

Mi a tanulság? A magyarság gyönyörű, de jobb elkerülni. Mérgezett. Csábítónak tűnik, de végromlásba dönt. Mi a tanulság? Te, aki magyarnak érzed magad, légy nagyon óvatos, és próbálj leszokni róla (mint valami káros szenvedélyről). Mert a szépséges magyarság mélyén valami láthatatlan rejtőzik, ami egyszer csak felfakad, mint egy fekély.

Rendben. Egyáltalán nincs ellenemre ez a gondolat, mert én is úgy vélem, hogy a hovatartozás bármilyen formája együtt jár a makacssággal és vaksággal, vagyis az eltérővel szemben kialakult érzéketlenséggel. Ezt a tényt úgy viszem magammal, mint egy értékes felfedezést. Kérdem: a Rusznyák Gábor által rendezett miskolci Kivilágos kivirradtig darab alatt a magyar közönségnek örvendeznie kell a magyar világ szépsége felett vagy borzongania a szépsége miatt? A közönség szinte belehal a gyönyörbe, hogy a régi magyar világot látja a színpadon. Utána meg azt érzem, hogy akkor is majdhogynem belehal a gyönyörbe, amikor azt látja, mennyire gyalázatos a magyar világ, amelyik gyűlölködve elűzi az idegent. Eddig semmi rendkívüli. A románok is imádják a románságot, és imádnak a csömörig undorodni tőle, talán minden nép így éli a maga életét. Amit azonban itt megfigyeltem, az nem skatulyázható be ilyen egyszerűen, mert egyszerre nyilvánul meg esztétikai és politikai szinten: a politikai korrektség (PC) értelmében, nem jó magyarnak lenni; esztétikai értelemben azonban nagyon is jó magyarnak lenni. Még pontosabban: létrejön egy – esztétikai értelemben vett – szép „magyar” előadás, azaz egy sajátosan magyar előadás, pont azért, hogy elutasítsuk mindazt, ami magyar. Itt valami újról van szó. Romániában ocsmány „román” darabokat visznek színre, hogy pokolba kívánhassunk mindent, ami román. A katarzis logikus: megmutatod a förtelmet, hogy szenvedj tőle. A Kivilágos kivirradtig esetében ez fordítva történik. Megmutatsz valami szépségest, hogy megvethesd. Másképpen fogalmazva: hogyan is lehet megvetni valamit? Úgy, hogy megmutatjuk, mennyire szép is valójában. És minél gyönyörűbb, annál megvetendőbb, annál mérgezőbb. Egyfajta neoplatonizmus – öngyilkosok számára. A szépség nem csupán nyilvánvaló, a látszat gyarlóságot, szerencsétlenséget takar.

Mi a tanulság? A világ ne legyen szép. (Ami visszatetsző, a szomorúság, az áldozati állapot mondhatni profilaktikus, és nem hordoz magában ilyen veszélyt.)

Ennek az új militáns tézisnek a bizonyításához a művészetnek szép, szívderítő dolgokat kell felmutatnia. Az esztétikum, a szépség elengedhetetlenül szükséges a megvetés tárgyának megteremtéséhez. És aki művészetet pusztán a művészetért csinál, az egy virtuális gyilkos. Mutasd, milyen gyönyörű a világod, csak hogy rámutathassak, mennyire gyalázatos! – Talán nem tévedek, amikor úgy vélem, hogy az ilyesfajta politizálás a művészetben mennyire sajátos, mondhatni mennyire magyar. Könnyen lehet, hogy az önostorozás és az öngyűlölet az európai kultúra egyik sajátossága. Az pedig közismert, hogy a magyarok európaibbak, mint az összes európai együttvéve. És senki sem szomjúhozza jobban a(z ön)gyűlöletet.

Rusznyák előadásának konkrét formájáról csupán annyit, hogy színpadtechnikai szempontból lenyűgözően komplex, a színészek játéka káprázatos, az elképesztően nehéz időkompozíció (a narratív és nem a drámai!) rigorózus, az eszközhasználat precíz, a darab minden szempontból szolid – amilyent manapság már csak a német és orosz színházban láthatunk nagy ritkán. És ez is nagyon magyar, teszem hozzá.

Igen, így van! Tizennégy napon keresztül napi két előadást láttam, és ha kihagyjuk a diskurzusból Marosvásárhelyt és Kolozsvárt – amelyek, esküszöm, kilógnak a 2017-es pécsi színházi fesztivál összképéből –, egyetlen olyan előadást sem láttam, amelyik ne érné el a szakmai követelmények kötelező sztenderdjeit. Ilyesmi még sosem esett meg velem, egyetlen fesztiválon sem. Még a „legrosszabb” előadások is, mint a Radnóti Futótüze, vagy a Nemzeti Részegekje, jó darabok. Legalábbis gazdag, pontos, technikai szempontból összetett, és felszabadultan játszott darabok. Ugyanakkor a legtöbb előadás politizál. Ma már nem mész át egyetlen vizsgán sem, ha nem kínálsz politikai megoldást – ezt régóta tudjuk.

Még a Fesztivál legintenzívebb és legeredetibb színházművészeti pillanata – ifj. Vidnyánszky Attila III. Richárdja a Nemzeti és a Vígszínház társulatának előadásában – sem mentes a politikai állásfoglalástól. Még ha szembe is megy a világban eluralkodni látszó politizálási gyakorlattal.

Először is ennek a színpadra állításnak a drámai ragyogásáról fogok beszélni. Első rész! Szigorúan az első. Itt ifj. Vidnyánszky Attila következetesen a tárgy kettős természetének elve mentén építkezik. A nagyformátumú tárgy ilyesfajta kettőssége iránti érzékkel már csak nagyritkán találkozunk a világ rendezőiskoláiban, ahol a grandiózus színházi totemek is csupán mechanikus megoldások által realizálódnak, és pusztán narratív célt szolgálnak. Történetek, ahol az események egymásból következnek, vagy sem, mindenesetre megtörténnek.

A III. Richárd első részében minden történés kettős, olyan értelemben, hogy vagy tartalmazza az analógiát – valamivel, ami egy másik szinten zajlik –, vagy magában hordozza önmaga ellentétét. A jelenetek egy folyamatos, háttérben hallható erőszakos felhangokkal tűzdelt morajlás közepette zajlanak. Amikor kitárul a szín és belépnek a szereplők, pokolivá erősödik a morajlás, és elhatalmasodik bennünk az érzés, hogy az igazi történelmet odaát írják, valahol, ahová nincs betekintésünk, ám ahol forrong az emberiség – bár nem kézenfekvő, mégis megrendítő ez a benyomásunk. Látjuk, hogyan működik a csúcshatalom, odaátról pedig hallani lehet, ahogy erjed az egyelőre diffúz, zavaros alternatív ellenerő. Valóban ilyen a történelem: kétpólusú. Az egyik része látszik, a másik rejtett. Egyik az elité, a másik a lázadóké. Ez nincs benne Shakespeare szövegében, de a rendező megérti, parafrazeálja a poláris shakespeare-i szellemiséget.

Aztán a Richárd utasítására megölt Clarence-t játszó színész – a színpadon – átváltozik Györggyé, anélkül, hogy elhagyná a gyilkosság színhelyét, mintha csak ez volna a mindenkori király születésének kitüntetett helyszíne. (Hegedűs D. Géza csodálatos ebben a szerepben).

Hogyan kéri meg Richárd Lady Anna kezét, s hogyan hódol be a nő? Az anyag poláris körforgása szerint az, aki megölte a férjet, tragikus (és logikus) módon az özvegy férje lesz. A meggyilkolt férfi, útban a sír felé, a távolból még tesz egy explicit kézmozdulatot, mintegy jóváhagyja Richárd érzelmi és erotikus algoritmusát.

Aztán Erzsébet és Margit, a politikai rezon szószólója és az átkok szétkürtölője válnak a színpad ragyogó pólusaivá: ezüst és fekete, fullasztó hőség és fagy – ugyanazt érzékeltetve, mint ahogyan az imént az áldozat lényegült át a nap hősévé. A drámai idő nem áramlik, hanem kikristályosodik, a poláris struktúrák egymásra rezonálnak. Ismétlődő visszhangokat, az ambivalencia újabb és újabb variációit produkálva sorjázzák az eltűnéseket: a testvér meggyilkolt testvérének teteméről lép fel a történelem porondjára; a gyilkos és az özvegy a rend higgadt tónusát és a végzetszerűen beteljesülő prófécia hangját képviseli… és mindez látható a színpadon, az események materiális valósággá válnak. A lelkiismeret behatolt az idő szövetébe, nem csupán egy időben zajló eseménysort követ a partvonalról.

Az odaát forrongó ellenerő a darab vége felé új irányt vesz. A történelmet az új generáció fogja megváltoztatni: az elnyert szabadság extázisában úgy viselkedik, mint a történelem páncélozott járműve. III. Richárdot, aki egy oszlop (a hatalom) tetejére kapaszkodott, ahonnan már nem tud leereszkedni (szerencsétlen rendezői ötlet, amely naivitásával aláássa az előadás második részét), elsodorja az emberáradat, hogy az elfoglalt tér immár az ifjak gátlástalan terrorjának legyen az új helyszíne. A fiatal nemzedék az új előítéletek tankjával érkezik, és mindent eltapos, mint valami kommandós osztag. A rendező alighanem a saját generációjáról beszél. És ha a mindenkori színházi rendező óhatatlanul elhatárolódik saját történelmi beágyazottságától, felülírva az eljövendő generációkba vetett bizalmát, úgy jelen esetben ifjabb Vidnyánszky Attiláról is feltételezhető, hogy elhatárolódik saját generációjától, annak dogmatikus vitalitásától. És ez ugyancsak a fiatal rendező ösztönös érzékét bizonyítja a shakespeare-i értelemben vett szélsőséges ellentmondások iránt.

Tagja voltam a POSZT zsűriének, és én is lelkesen fogadtam a Mesél a Bécsi erdőt – Ödön von Horváth darabját, melyet Bagossy László rendezett az Örkény Színházban. Amennyire kifinomult, olyannyira egyszerű ez az előadás: egy pazar stilisztikai konstrukció. Ödön von Horváthnak ez a kifogástalan újraírása modern színpadra nem csupán bámulatos, kreativitásról és próteuszi dramaturgiai érzékről tanúskodó teljesítmény, hanem a szó legszigorúbb és legnemesebb értelmében vett kulturális aktus. Bagossy előadása a kulturáltság felső foka: pontos jelzések, mérték, kifinomultság, átláthatóság és felismerhetőség, az idő arányos zenei tagolása. Bravúros, ahogyan ezt a törékeny és kiszámíthatatlan történetet a rendező egyetlen tárgy, egy (rövid húros) zongora köré építi fel, amelyből Kákonyi Árpád mint valamiféle androgün bűvész zenét és hangsúlyos aláfestést varázsol elő, egy újabb pillérrel támasztva alá az előadást, egységesítve az időélményt.

Bagossy László és az Örkény Színház igazgatója, Mácsai Pál megkérdezett, nem érzem-e úgy, mintha a magyar színház a román színház nyomában kullogna. Már nem tudom, mit válaszoltam tört angolságommal. Nem hiszem, hogy rendesen el tudtam mondani nekik, hogy a román színház (a Vidnyánszky junior-féle) „új generáció” kezébe került, amely meglehetősen dogmatikus és műveletlen. Most így utólag azt felelném nekik, hogy a színházat mindenhol a magányos művészek tartják életben.

Mundruczó Kornél Látszatélete^[2] – írója Wéber Kata – már valami. Egy olyan rendkívül ritka esetnek voltam tanúja, ahol a politizálás és a szociális felháborodás nem csupán hangosan szétkürtölt demagógiába torkollik, amely minden jót képes tönkretenni a világban (a demagógia már maga is ennek a része), de képes, mondhatni organikus módon, színházi formát ölteni. A Látszatélet két összetevőből áll: egyrészt hiperrealizmusból, amely valós idejű játékot jelent, és úgy viselkedik, mintha antirealizmus lenne, másrészt egy valós léptékű katasztrófa pontos leképeződését látjuk. Ennek az előadásnak alapvető stílusjegye az utalások és szintetizáló kinyilatkoztatások hiánya. Nem állítható, hogy a színház bármit is veszít, ha lemond erről az összegzési kényszerről. A színház oly mértékben válik nem-színházzá, vagyis nem-reprezentációvá, ha és amennyiben visszajut egy nem-szimbolikus eredeti állapotba, ahol minden egyes aktus megrendítő és könyörtelen tetté válik a mindenkori néző szeme előtt. Tegyük fel, hogy egy lakásban összezártan élő embereket figyelünk; mindez egy olyan keretben valósul meg a kívülről látható színpadon, amely rettenetesebb mindenfajta realista megkomponáltságnál. Idővel pedig mindez feltöltődik az előadás „kulcsjeleneteivel”. Pontosan a holtidő, vagyis a valóságos idő, a tétova vagy bizonytalan tettek, pótcselekvések és fölösleges gesztusok, vagyis mindaz, ami nem képes formát, irányt és szándékot ölteni, a függőben maradt dolgok, a felesleges tárgyak közötti élet szánalmas diszkomfortja így együttesen fokozza fel hihetetlen módon a színházi tapasztalás érzelmi intenzitását, sebességét. Ezt cselekszi Mundruczó. És joga van a felháborodásra, mert megvan hozzá a formája. Röviden: az élet gyilkos – de nem azért, mert ő, a színházi rendező ezt mondja, ezt találta ki, hanem mert mindent a maga nyers valójában mutat fel, úgy, mint egy ready-made-et. És bár a videó-művészetbe történt átszivárgása után a ready-made mára már olcsó bohózattá vált, és színházban ritkán láthatjuk, a hatása megrendítő. Ugyanezt a megrendülést tapasztaltam Rodrigo García Ronald, a McDonald’s bohóc előadásán^[3], ahol a színpadon az emberek a valós időben élnek.

Szörnyű, undorodom. Hát persze, hogy undorodom. De legalább van egy „színházi produkciónk”, amely bár a nyomorúságról szól, nem egyszerűen a felháborító, szimulált, feltételezett, elhallgatott, szuggerált nyomorról fecseg, ahogy azt megszokhattuk a „társadalmi” színháztól.

És akárcsak Rodrigo García esetében, az igazi katasztrófa Mundruczónál is a maga anyagi valóságában mutatkozik meg. A Ronald…-ban minden (minden!) záporozik a színpadon, a rideg, a puha, a képlékeny tárgyak, élelmiszerek és vegyi anyagok, mindaz, amit egy szupermarket nyújthat. A tiltakozás jellege ugyan idióta, a formája azonban túlmutat önmagán: íme, ezek létezésünk szubtilis anyagai, és íme, ilyen a bűzük, amikor felfeslik a csomagolásuk és összekeveredik a tartalmuk.

A Látszatéletben egy egész ház forog a saját tengelye körül, és felforgatja a számtalan kisebb és nagyobb tárgyat, olyan lármásan és erőszakosan, hogy az ember már-már a bőrén érzi a földi kataklizma bekövetkeztét. Az előadás „témájának” immár nincs jelentősége. Fontos, hogy a néző egy az egyben élhesse meg a világvégét. Egy magyar rendező még ezt az eseményt is képes volt megszervezni.

Nagy Lajos fordítása

Sebastian-Vlad Popa: An Other Continent
POSZT 2017

Romanian aesthete Sebastian-Vlad Popa was present at this year’s National Theatre Festival in Pécs (POSZT) as a member of the jury. This essay of his highlights five of the festival productions. In his view, Kivilágos kivirradtig (Until Daybreak) adapted from Zsigmond Móricz’s novel (Miskolc National Theatre, d: Gábor Rusznyák), reflects the dichotomy inherent in the mentality of Hungarian people: the cult of beauty, which, however, only temporarily covers foibles and hushes up irrational wickedness and hatred. The greatest virtue of Richard III (a co-production between the National Theatre and Comedy Theatre, Budapest, d: Attila Vidnyánszky Jr.) is that the direction is capable of not only faithfully holding up but also paraphrasing the polarity characteristic of Shakespeare’s drama – the dual nature of history and man. At the same time, the author thinks the end of the performance questionable, with the potential danger, in his reading, that the younger generation “is arriving with a tank of new prejudices, trampling everything in sight.” He appreciates Ödön von Horváth’s piece, Mesél a Bécsi erdő (Tales from the Vienna Woods) (Örkény Theatre, Budapest, d: László Bagossy) as a “lavish stylistic construction”. But the most special achievement according to him was Látszatélet (Illusory Life), directed by Kornél Mundruczó at Proton Theatre, and the production Ronald, a McDonald’s bohóc (The Story of Ronald, the Clown from McDonald’s), after Rodrigo García’s work (Arad Chamber Theatre, Transylvania, with Attila Harsányi in the lead role), watching which, he says, “man can almost feel the cataclysms of the Earth round the corner”.

(2017. szeptember 15.)