Évforduló
Pályázni fogok! – mondta a következő évadot beharangozó sajtótájékoztatón. 2017/18-ban lejár az ötéves igazgatói ciklus. Összegzés készült az utolsó szezonra?
– Nem volt ilyen szándékom, pontosan azért, mert eldöntöttem, hogy megpályázom a következő öt évet. Elsősorban a munka folyamatosságára, a meglévő repertoár kiteljesítésére, színesítésére helyeztük a hangsúlyt. Katona József és Cocteau, Móricz és Arthur Miller, Gárdonyi és Brecht, Csehov és Goldoni – ha csak a szerzők között szemezgetek, azt gondolom, izgalmas évad előtt állunk.
Hol tart most a teátrum a 2013-ban megfogalmazott célok megvalósításában, a meghirdetett Nemzeti Színházi koncepció kiteljesítésében?
– Működésünk rendszerét, struktúráját tekintve megvalósult, amit a Nemzeti Színház kapcsán elterveztem és a pályázatomban vállaltam. Jó harminc címből áll a repertoárunk – az antik Euripidésztől a mai orosz színház meghatározó alakjáig, Iván Viripajevig, a 19. századi Vörösmartytól kortársunkig, Szilágyi Andorig. Sokféle színházi megszólalási móddal találkozhat a közönség, hiszen Bozsik Yvette-től Galambos Péteren át Zsótér Sándorig, a grúz David Doiasvilitől a román Silviu Purcăretén át az orosz Viktor Rizsakovig nagyon változatos rendezői világokat ismerhettünk meg. A fiatal rendezői generációt képviseli Sardar Tagirovszky, valamint a fiam, ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei Miklós alkotópárosa. A repertoár jellegét természetesen meghatározzák az én rendezéseim is. Ennek a struktúrának a részeként tavaly is mintegy harminc vidéki és határon túli előadást fogadtunk. A Nemzeti sokat utazik, jártunk Erdélyben, Münchenben, több vidéki városban is vendégszerepeltünk. A négy éve alapított Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) jelentős, külföldi szakmai körökben jegyzett eseménnyé nőtte ki magát. Büszke vagyok az egész társulatra, mert hatalmas munkát végzünk együtt.
Az ember tragédiája hiányzik az ötödik évad kínálatából. Azzal együtt volna teljes a nemzetis alaprepertoár, ahogyan a pályázatban megfogalmazta.
– A tervezetthez képest csúszásban vagyunk – egészen pontosan: vagyok – mert a Nemzeti Színház gerincét adó három magyar klasszikus közül eddig csak a Csongor és Tündét rendeztem meg. A Bánk bánt tavalyra terveztem, de a következő évad elejére került, és valóban hátra van még Az ember tragédiája, amit az ötödik évadban szerettem volna megrendezni… A Tragédiával kapcsolatosan ugyanakkor nem adtam fel azt a tervemet, hogy külföldi rendező állítsa színpadra. Rendkívül izgalmas lehetne, ha egy elfogulatlan, a nemzeti kötöttségeinktől mentes kéz nyúlna az általunk szentnek tartott műhöz.
Vannak területek, ahol még hiányérzete van?
– A kortárs színpadi szövegek, drámák születelésének ösztönzésében nem vagyunk elég ügyesek. Ebben lépnünk kell! A színház, az előadások promóciójának a rendszerében is van hová fejlődnünk. Nem megoldott az előadások rögzítése olyan formában, hogy egy-egy produkció tévében is élvezhető legyen, és megmaradjon az utókornak. Ez egyébként nemcsak a Nemzeti gondja, hanem az egész szakmáé. Ahogy annak idején Debrecenben a Liberté 56-ból nemcsak előadás, hanem film is készült, a Nemzetiben születő előadásokból is érdemes volna időről-időre egyet-egyet tévéjátékként leforgatni.
A társulat építésével kapcsolatban a szövetségre lépés kifejezést szokta emlegetni. Négy évad elegendő volt ehhez?
– A társulatépítés érzékeny folyamat, és igazgatója válogatja, ki hogyan csinálja. Én abban hiszek, hogy sikereken és kudarcokon keresztül kell összecsiszolódni, meg kell értenünk és tanulnunk egymást. Mindegyikben volt már részünk! Bár az elmúlt évad több kétségemet eloszlatta, sok jó élményem volt, ugyanakkor be kell vallanom, azt reméltem, hogy ez gyorsabban megtörténik. Mindez számomra is tanulságokkal jár.
Például?
– Évek óta mondom, hogy a „színészeké legyen a főszerep”. Én magam rendezői színházat csinálok, de hiszek abban, hogy a színészközpontú színháznak is helyet, lehetőséget kell adni. Ebben nem voltam elég határozott. Az előttünk álló évad előadásainak többsége viszont nagy szerepeket, jó lehetőségeket kínál egy sor színésznek. A közönség döntő része is a színészekre kíváncsi, és történeteket szeretne látni a színpadon. Az évad összeállításánál erre is tekintettel voltunk.
Lassan társulaton belüli társulatok is alakulnak.
– Öröm látni, hogy visszatérő rendezőink vannak, akik szívesen dolgoznak együtt bizonyos színészekkel, és újakkal is. Itt lesz újra Zsótér Sándor, Kiss Csaba, Bozsik Yvette, és Silviu Purcărete is dolgozott már a Nemzetiben. Én a Csíksomlyói passió rendezése és a Szindbád újrarendezése, valamint a Bánk bánnak az évad végén már folyó próbái közben határozottan éreztem, hogy a társulat egyfajta műhelyként tekint a színházunkra. Fontos, hogy ne holmi darabgyár legyünk, amely előállítja az eladás-terméket. Ehhez akár hosszabb próbaidőszakokra is szükség van, amihez a kőszínházi világban nem vagyunk szokva, de megteremthetők a feltételei. Ahogy annak is, hogy a már bemutatott előadáson is dolgozni, változtatni lehessen, ha úgy ítéljük meg. Ami nem jön be azonnal, azt nem kell erőltetni, le kell venni a műsorról – sokan tanácsolják ezt bizonyos darabokkal kapcsolatban. A Fodrásznő példája jut eszembe, amelyet Debrecenben mérsékelt sikerrel mutattunk be sok évvel ezelőtt, és már abban az évadban le kellett volna venni minden józan igazgatói számítás szerint. De nem engedtem, mert hittem az értékeiben, és lassan el is kezdte megtalálni a közönségét, később a rajongóit, aztán jöttek a fesztiválmeghívások, a díjak, és a Fodrásznő máig él, a Nemzeti Színház egyik legnépszerűbb előadása. De ha hiszünk abban, hogy műalkotások létrehozására szövetkeztünk, akkor meg kell adni az esélyt egy-egy előadásnak, és ha kell, átdolgozzuk, újragondoljuk. Ha megvan a társulatban a szükséges bizalom, nagyobb szabadsággal dolgozhatnak a rendezők.
2013/14-ben állt össze az új társulat, azóta néhányan elmentek. Most viszont egyszerre sokakkal bővül a tagság.
– Az előző évadban csatlakozott hozzánk Rátóti Zoltán és Rubold Ödön. Jövőre pedig hat frissen végzett fiatal erősíti majd a Nemzetit. Ők a Kaposvári Egyetem általam vezetett színészosztályának tagjai: Ács Eszter, Barta Ági, Katona Kinga, a Berettyán-testvérek, Nándor és Sándor, valamint Bordás Roland. Jövőre a következő kaposvári osztályból veszünk fel fiatalokat. Számos vidéki színház mellett a Nemzeti az egyetem egyik partnerintézménye. Az évekkel ezelőtt elkezdett munka mostanra beérett.
Az új évad beharangozásakor nagy visszhangot keltett: a Nemzeti négy előadást ingyen játszik majd diákoknak.
– Számomra ez szemléletbeli kérdés. Mivel az állami, önkormányzati fenntartású kulturális intézmények azoknak az adóiból is működnek, akik nem tudják megvenni a jegyet egy előadásra, hangversenyre, ingyen kellene játszaniuk. Mi a Nemzeti Színházban ebbe az irányba tettünk egy határozott lépést. Képtelenség, hogy az „esélyegyenlőség korában” sok szülő nem engedheti meg magának a kultúra „luxusát”, a családi költségvetésből nem futja arra, hogy a gyerekeik legalább egyszer egy évben színházba menjenek. Ezért döntöttem úgy, hogy a János vitézt, a Csongor és Tündét, a Tóth Ilonkát és a Fekete ég – A fehér felhő című előadásokat diákcsoportok és kísérőtanáraik számára ingyenessé tesszük. A magyar irodalom két hatalmas alkotásáról, valamint az első világháborúra és 1956-ra emlékező darabokról van szó, amelyek jól beilleszthetők a tanmenetbe is. A félreértések elkerülése végett: legnézettebb előadásainkról van szó, a János vitézt nem tudjuk elégszer műsorra tűzni, már jövő évadra vannak előjegyzéseink. Ha pedig valaki a bevételkiesés gazdasági érvét hozná fel tervünk ellen, a kulturális javakhoz való hozzáférés segítését vetném ellene. És hosszan tudnám annak hasznát ecsetelni, micsoda kulturális befektetés, ha még többen látják Petőfi és Vörösmarty műveit, ha közösen emlékezhetünk a nagy háborúra és felidézhetjük ’56 szellemét. A Nemzeti Színháznak ez is feladata!
Kornya István
fotók: Eöri Szabó Zsolt
(2017. június 17.)
