Hippolütosz
Amikor az ókori görög színházról beszélünk, mit is értünk ezalatt?
– Egyszerű a válasz. A Krisztus előtti 5. századot, Periklész, az athéni demokrácia aranykorát. Nemcsak azért, mert ez a klasszikus athéni színház virágkora, hanem azért is, mert a görög szerzők közül mindössze négytől ismerünk teljes műveket: Szophoklésztől és Aiszkhülosztól kilenc-kilenc, Arisztophanésztől tizenegy, Euripidésztől tizenhét maradt fenn. A Kr. e. 4. századi Menandrosznak is csupán két drámájáról tudunk. Ez az életműveknek csak a töredéke. Volt a szicíliai Szürakuszaiban is színház, de annak működését nem ismerjük.
Miben volt más az akkori színház, mint a mai?
– Az előadások szakrális jellegűek voltak, hiszen Dionüszosz ünnepén játszották a darabokat, mégpedig nem úgy mint manapság, pár száz, hanem húszezer (!) ember előtt. És ha azt hisszük, hogy néma csendben és mély tisztelettel viselkedett a közönség, mint a mai, félreértenénk a görög embereket és vallásukat. És mivel a drámaírók versenyeztek, a közönség kegyeinek megnyeréséért minden eszközt bevetettek. Az ünnepségek költségének csak egy részét állta a kincstár. Mivel Athénban nem volt egyenes adó, a gazdagok támogatás révén adóztak: fedezték a hajók felszerelését, a versenyek rendezését és a színházi kórust. A khorégosz (a karvezető) – ma úgy mondanánk: producer – fizette a kórustagok napidíját, a jelmezeket és a díszleteket. Ez sem volt olcsó, ha belegondolunk, hogy a Felhőkben felhőnek öltöztek a színészek, a Béke című darab pedig úgy kezdődik, hogy óriási ganajtúróbogár hátán ül egy színész, és ezek együtt a levegőbe emelkednek! A tervezés és a rendezés kreatív része a khorégosz mellett a szerzőre hárult. Ha nyert a darab, akkor a khorégosz állíttathatott emlékművet, amelyre első helyen az ő neve került, és csak a másodikra a szerzőé.
Aki fizet, azé a dicsőség…
– Hát igen. De ez sem olyan egyszerű, mert nem a khorégosz választott darabot, hanem kisorsolták neki a szerzők valamelyikét.
Húszezer ember figyelmét lekötni – nagy feladat!
– A khorégosz pedig, ha már támogatnia kellett az előadást, a dicsőségért mindent meg is tett. Például gyümölcsöt, diót dobált a közönségnek. Ezt onnan tudjuk, hogy Arisztophanész gyakran utal arra, hogy más szerzők milyen nemtelen eszközöket vetnek be a győzelem érdekében. Ő kárhoztatta azt is, hogy miként a mai népszerű filmekben jó, ha van aranyos gyerek meg állat, akkoriban a részeg öregasszony (akit férfi játszott megfelelő maszkban) és a hangos szellentés biztosan nagy tetszést aratott. Ez nem pálya, mondta Arisztophanész, akinek a Lovagok című darabja, mielőtt más irányt venne, két rabszolgaszerepben lévő hadvezér-politikus nagy durrantásaival kezdődik… A közönség kegyeinek az elnyerését szolgálták a kifejezetten röhögtetés célját szolgáló vígjátékok, amelyek talán a mai éles politikai kabaréhoz hasonlíthatók. És ezt szolgálta a zene is.
A klasszicizmus idején a görög szobrok nemes egyszerűsége nyűgözte le az európaiakat, akik aztán csalódással vették tudomásul, hogy azok bizony szépen ki voltak pingálva. Csodáljuk a puszta szövegeket, pedig az előadások elmaradhatatlan része volt a zene…
– A kórus soha nem beszélt, csak énekelt (és táncolt), és a zenéről nem tudjuk, milyen lehetett. Kétezer évvel később, amikor 1453, vagyis a Konstantinápoly eleste utáni években áramlott a sok görög kódex Itáliába, lefordították, olvasták és megvitatták a görög darabokat is. Vincenzo Galilei – Galileo apja – és barátai rádöbbentek, hogy ezek a művek zenével együtt teljes értékűek. Amikor megpróbálták rekonstruálni azt, ami végérvényesen elveszett a görög drámákból, feltaláltak egy új műfajt. A társaságnak tagja volt Monteverdi, az opera első nagy mestere. Megváltozott azonban a szöveg és a zene viszonya. Az operák – operettek, musicalek – librettói nyomába sem érnek a görög drámáknak.
Kik voltak a színészek?
– Java részük közönséges athéni polgár volt, akik a Szentivánéji álom című Shakespeare-darab mesterembereihez hasonlítanak. A kórus tagjai egészen bizonyosan olyan szegények voltak, akik a színházban legalább pár hétre keresetet kaptak. Voltak utazó sztárok is, akiknek a személye hozzájárulhatott a sikerhez. De ne feledjük: a hatalmas teátrumokban nagyon kicsi volt a színész, aki ráadásul maszkot viselt, amiben semmiféle szócső vagy „erősítő” nem volt. Erre szükség sem volt az elképesztő akusztika miatt. Az epidauruszi színházban, ahol ma is tartanak előadásokat, az idegenvezetők felzavarják a turistákat a legfelső sorba, és onnan is hallható az orkhesztrában (a színpadon) meggyújtott gyufa sercenése. És a kothornosz, vagyis a színpadi cipő sem volt ekkor még megemelve. A szócső és az emelt talp kiirthatatlan tévedése a tankönyveknek, pedig semmi alapjuk. Olyanok ezek is, mint a sóval behintett Karthágó sztorija, amit egyébként 1903-ban írtak le először.
Hogyan reagált a közönség?
– Kiabáltak, hurrogtak, beszélgettek – ám ha valami megragadta a figyelmüket, még a szükségüket végezni sem hagyták el a nézőteret. A Dionüszosz-ünnep alkalmával a szatírjátékon felül szerzőnként három, összesen tehát tizenkét darabot néztek végig egyetlen napon az athéniak. Hogy volt-e szünet, fogalmam sincs, de azt tudjuk, hogy a nézőtéren ettek is.
A színház ma az egyik, és bár fontos, de nem kitüntetett színtér a társadalomban. Hogyan volt ez Athénban?
– Mindenki ismerte a mitológiai alaptörténeteket. Az volt az érdekes, hogy a nagy közös történet egy-egy részét melyik szerző hogyan mondja el. A vígjátékok pedig a kor ismert személyiségeiről szóltak. A Felhők például Szókratészt szedi ízekre. A politikai darabok visszatérő figurája a közmegvetésnek örvendő Kleón nevű demagóg volt, aki egyszer meg is verette Arisztophanészt. Ő azonban a következő évben a kórussal belemondatta a közönség képébe: nevettettek, amikor kigúnyoltam nektek Kleónt, de tétlenül néztétek, amikor vertek. Továbbra sem szállt le a demagógról, aki tehetetlen volt: az athéni demokráciában ugyanis nem lehetett betiltani egy darabot. Amit az akkori politikusok kaptak a színpadról, az a legvadabb mai kabarénál is durvább volt.
Milyen reakciókat váltottak ki a tragédiák a közönségből?
– Ezek hatásáról kevesebbet tudunk, mert azokban kevesebb az utalás a másik szerző által bevetett nemes és nemtelen eszközökre. A nagyon kevés fennmaradt nem mitológiai tárgyú tragédiák egyike, Aiszkhülosz Perzsákja, amely a szalamiszi győzelmet dicsőítette, sikeres volt. Egy másik, a perzsák bosszújáról szóló darabon ugyan sírt a közönség, mégis megbukott. Az athéniak kikérték maguknak, hogy a valóságot mutassák be nekik! Ők – ha nem részeg öregasszonyon vagy a politikusaikon röhögtek –, mitológiai hősökön keresztül akarták érzékelni saját valóságukat. Arisztotelész a Poétika című munkájában világosan megfogalmazta, hogy a színház célja a mimézis (valamilyen emberi cselekedet utánzása), aminek a következménye a katharzis (megtisztulás). Ne felejtsük azonban el, hogy a jeles filozófus ezt már a Kr. e. 4. században írta, amikorra lecsengett a görög drámaírás fénykora, így ő a nagy műveket csak olvasta és nem látta.
Egybe esik a művek mai és kétezer-ötszáz évvel ezelőtti megítélése?
– Arisztophanész sokszor volt győztes, de mivel tulajdonképpen a politikai kabaré műfajában napi aktualitásokkal és élő személyekkel dolgozott, művei ma már nem érthetők. Gondoljuk meg, mit ért egy fiatal Hofi Géza számaiból, és mi maradandó belőle ezer év múlva. Euripidészre haragudtak a kortársai. Népszerű volt, de alig nyert első helyet a drámai versenyeken. Barátságban volt ugyanis a szofista filozófusokkal, akik megkérdőjeleztek mindenféle értékrendet. És hiába volt ő az, aki a hellenisztikus vagy a római korban a legnagyobb hatást gyakorolta, akinek a drámái – a Médeia, az Iphigeneia Auliszban vagy a Bacchánsnők – története ma is érthető, saját korának emberei nem voltak vevők a mondanivalójára. Akkor is – akárcsak ma – harcoltak egymással a hagyományokhoz ragaszkodók és a kritikus szemléletűek. Arisztophanész Kr. e. 406-ban írta meg a Békák című komédiáját – ebben az évben halt meg Euripidész és Szophoklész, Aiszkhülosz pedig már régen nem élt. A történet szerint Dionüszosz – akinek ugyebár a tiszteletére rendezték a versenyeket – lemegy az alvilágba, mert fent már nem maradt senki, aki rendes darabot írna, és a komédia szerzője a képzeletbeli költői versenyben Aiszkhüloszt hozza ki győztesnek, vagyis azt, aki a szalamiszi győzelem, a hagyomány világát képviseli.
Kornya István
(2017. április 6.)
