Beszélgetőkönyv
– Ez egy nagy történet. Valójában nem rólam szól, hanem hogy kik között nőttem fel, kiknek köszönhetek mindent. Bejön egyszer a Hungarofilmes Dósai Pista a Nemzetibe, Mari, Acapulcóba megyünk. Tudja maga, mi az az Acapulco?
Van ott egy filmfesztivál.
– Na de miért?! Győzött Kubában a forradalom, és a nagyon közeli Miamiba senki nem ment nyaralni, mert még folytak a harcok. Erre fel a túloldalon, szóval a Csendes-óceán partján egy év alatt felépítették Acapulcót. De a helyet fel is kellett dobni, ezt szolgálta ez a nagy felhajtással megszervezett filmfesztivál is. Az ötvenes években Miguel Alemán volt a mexikói elnök, az ő fiát nevezték ki a fesztivál védnökének, és olyan filmeket hívtak meg, amik az első osztályú fesztiválokon már díjakat nyertek. Pistuka, mondom Dósainak, eszedbe ne jusson, hogy szólj Majornak, mert én most kezdtem el próbálni a Katonában. Akkor még az volt a Nemzeti kamaraszínháza. A tizenhetedik baba nyara, ez volt a darab címe, azt már elfelejtettem, ki írta. Mindent elfelejtek.
Én meg nem tudom, de talán nem a drámairodalom csúcsa.
– Jó előadás volt, és óriási siker. Kezdő voltam még, akkoriban szerződtem a Nemzetibe. Gondolja el, 1958-ban vagyunk, senki sehová nem utazhat, én meg menjek Acapulcóba?! Leszakad a bőr a képemről. De Dósai csak mondja a magáét, Képzeld el, minden első osztályú, minden luxus! Tiltakozok. Hogy képzeled, Pistuka?! Két hétig teszem-veszem magam Mexikóban, ők meg próbálnak?!
Tudjuk, melyik film volt ez?
– Fogalmam nincs. Ott is kaptam pedig valami díjat, de ezeket én elfelejtem. Hál’ istennek olyan sok van, hogy elfelejthetem. Megyek be másnap a próbára, jön felém Major, az igazgató és vele Várkonyi Zoli, aki rendezte a darabot. Major a nagyszínházból jött át villamossal.
Villamossal a Rákóczi úton?!
– Persze. Akkor még járt ott a villamos.
Nem tudtam. De hát vidéki vagyok, akkor éppen második osztályos az egri négyes iskolában.
– Néznek rám szigorú, rideg tekintettel. Addig egy rossz szavuk se volt hozzám. Kisasszony, így Major, ideje lenne eldönteni, sztárocskák akarunk lenni vagy színészek! Alig merek megszólalni. Major elvtárs, miért tetszik ezt nekem mondani? Folytatja, ugyanígy. Odaállít hozzám ez a Dósai, a Hungarofilm igazgatója, hogy maga Acapulcóba utazik? Ezt mégis hogy képzeli?! Mindezt az ő fojtott, recsegős hangján mondja, amire Várkonyi üvölteni kezd. Maga még nem vette észre, kikkel dolgozik?! Itt már sírok. Ekkor Major szeme olyan huncutul megcsillan. Megfordulok, mert mintha ő is mögém pillantana. Most képzelje el! Ott térdepel Mészáros Ágika, mellette Básti Lajos, a tanárom, és Lukács Margit, aki nem egy térdeplős nőszemély, aztán Gobbi Hilda és így tovább. Térdepelnek, és mondják. Tisztelt igazgató úr, Rendező Úr! Vagyis elvtárs, nyilván. Mi egy szocialista brigád vagyunk, és azt a szocialista felajánlást szeretnénk tenni, hogy felváltva próbáljuk a kisszínésznő szerepét azért, hogy ő Acapulcóba utazhasson. Én elkezdtem zokogni, ők elkezdtek röhögni. Hát ezért villamosozott át Major, ezért üvöltött Várkonyi, ezért térdepeltek ott a legnagyobb magyar színészek, és közben alig tudták megállni, hogy ne röhögjék el magukat. Aztán amikor visszaérkeztem Mexikóból, kiderült, hogy tényleg betartották az ígéretüket, hol az egyikük, hol a másikuk próbálta a szerepemet. Akkor röhögtek legjobban, amikor Básti utánozott. Ezzel az utazással kapcsolatban volt még egy fontos epizód, aminek tulajdonképpen a Nemzeti régi épületéhez van köze. Lénárt István testvére akkoriban disszidált Kanadába. Lénárt gyártásvezető volt, később meg nagy ember a televízióban, Papszinak hívta mindenki, imádtam őt. Megírta a testvérének, hogy Törőcsik Mari ekkor és ekkor száll át Montrealban egy KLM-gépre, és ott tudunk találkozni. Akkor még nem volt ez a nagy szigor a repülőtereken. Igen ám, de valamiért lekéstem a KLM-gépet, úgyhogy nem is egy-két órát, de egy teljes napot töltöttem Montrealban, ahol legalább húsz-harminc disszidens várt rám. Köztük Rákos Erzsi, aki osztálytársam volt az Alkotmány utcai közgazdaságiban. Ők vártak engem. Este elmentünk együtt vacsorázni, beszélgettünk, sírtunk, kacagtunk, jó volt. Az az időszak volt ez, amikor az Ausztriában várakozó disszidenseket kezdték szétdobálni a nagyvilágba, ezért aztán nagyon nagy dolog volt az, hogy ők találkozhattak valakivel, aki Budapestről jött és oda is ment vissza. Mondták, hogy amikor majd hazaérek, helyettük is simogassam meg az órát a Nemzetinél. Azt az órát, amelyiknél valaha ők is randevúztak. Tulajdonképpen az óra miatt mesélem ezt: nem tudom megbocsátani, hogy amikor a Nemzetit felrobbantották, ezt az órát is eltüntették. Egy magas oszlop, rajta képek, hirdetmények, a tetején az óra, sok ilyen volt a városban. De a Nemzeti órája volt a randihely. Ma ez emlékhely lehetne. Fotókkal az épületről, a színészekről, Bajor Giziről, Somlayról, Csortosról… Nem bocsátom meg, hogy legalább ezt az órát nem hagyták meg. Jövök egyszer egy forgatásról, velem a kocsiban egy főiskolás lány. A Blahánál megszólal a sofőr, Drága művésznő, ahányszor itt eljövök, mindig arra gondolok, de jó lenne, ha még állna a Nemzeti Színház. Azt mondja a főiskolás, Miért, itt volt a Nemzeti? Sokan nem tudják. Legalább egy színművészetisnek illene tudnia. Bár manapság… Állítólag megkérdezték az egyik osztályban, hallottak-e Latinovits Zoltánról – nem hallottak. Hát, ez van.
(2017. február 2.)
