Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2021. szeptember 24. - Gellért, Mercédesz Napja

Vélemény

Nézőpont - A Gulag virágai

Zsil, zsiv, bugyet zsitty - Mintha tragikomédia...

Kukorelly Endre és Balázs Géza véleménye

Kukorelly Endre: Zsil, zsiv, bugyet zsitty

 

Virágzás vagy nem, jó az egész. Nagyjából úgy jó, ahogy van. Hobo nagyon jó. Rácz József nagyon jó. Hobo nagyjából nem tud énekelni és beszélni, mégis énekel és beszél, nagyon jól. Nem játszik, és nagyon jó, hogy nem játszik. Rácz József játszik, énekel és beszél, nagyon jól.
 

A díszlet (Olekszandr Bilozub) egy lágerbarakk elhúzható fala, lövésként csattog, ahogy tologatják, a réseken rabszállító vonat füstje tör elő. Pál Lajos végigtangóharmonikázza a csaknem kétórás egyfelvonásost, nagyon jól. Majd’ két óra, előre közlik velünk, szünetet nem tartanak, most ez a divat, komoly félreértés, mi lesz így a büfével meg a társasági élettel! Sok idő, fölkészülsz, a telefonodra pillantasz, mielőtt kinyomod – és nem unatkozol. Ez meglep.
 

Glavnoje Upravlenyije Lagerej. Perm-36-os láger, kilencszázhatvanas évek, Brezsnyev ideje, november hetediki ünnepségre készülő rabok mint szereplők és szerzők éltetik, ami rabságban tartja őket. A korabeli dokumentumok, Rózsás János visszaemlékezései és mozgalmi dalok részletei mellett A Gulag virágai Majakovszkij, Oszip Mandelstam, Eörsi István, Karig Sára, Vlagyimir Viszockij verseire alapoz. És Vaszil Sztusz táborból kicsempészett műveire. A fogoly költő verseit – spoiler, de nem rontok el vele semmit – zacskóba csomagolva lenyelte, felesége látogatásakor kiürítette magából, az asszony pedig újra lenyelte. Az előadás egy, a második világháborúban a szovjet által megszállt területen született fiú sorsán keresztül szól a Gulagról. Hobo személyesre veszi.


Mély hang, mélyről indít, szóba hozza kommunista családja miatti „érintettségét” meg a Holokauszt és a Gulag – ahogy fogalmaz – feldolgozása közti, szerinte kiáltó aránytalanságot. De nem méricskél – ahogy sokan teszik –, egyszerűen, igazán egyszerűen, olyan történésekről beszél, amelyekről igenis beszélni kell.


Még ha igazán csak hallgatni lehet róluk.


A Gulag az, ahol halszemek után turkálnak a levesben.


Ahol Szolzsenyicin szerint egymillió hétszázezer rabot gyilkoltak meg. A katorga, a cári munkatáborok mintájára Kolimán, Kelet-Szibériában, Magadan központtal és a Csendes-óceánnál, az Ohotszkij tenger partján, fél Európa nagyságú területen létesített koncentrációs kényszermunkatáborok sora, ahol 1935 és 1937 között 5 millió, 1938. december végéig még 7 millió embert tartottak fogva, 1950-ig egyedül Kolimán kétmilliót. Ahol helyhiány miatt semmisítettek meg tömegeket, mert a legnagyobb problémát elhelyezésük, őrizetük jelentette. 1936-ban ezer embert lőttek agyon, a következő évben több mint háromszázötvenezret. A kivégzettek feleségei számára is létesítettek gyűjtőtábort.


Gyerekek számára is.


1935-ben levitték a korhatárt tizenkét évre.


A becsületes munka visszavezet a családhoz, állt a gomeli gyerektábor kapuja fölött. A munka becsület, dicsőség, bátorság és hősiesség dolga.


Közismert József Attila fájdalma, hogy a Szovjet Írók Első Kongresszusára 1934-ben nem őt, hanem Nagy Lajost és Illyés Gyulát hívták meg – aki aztán erről könyvet is írt. A kongresszuson résztvevő mintegy hatszáz szovjet íróból éveken belül több mint kétszázat gyilkoltak meg a Gulagon. Mandelstamot ötesztendei kényszermunkára ítélték, egy vlagyivosztoki lágerben pusztult el 1939 körül. Nem élte túl az első évet: Sztálin-ódája nem jelent meg, így nem segít rajta.


Aztán Sztalin kiesik a képből, de Lenin él(t) tovább.


Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog, zengett egykor Majakovszkij, míg meg nem ölte magát. Igen, él mindaz, amit Leninnek (is) nevezünk, amíg világ a világ. Lám, Rácz József képében és Pál Lajos zenekíséretével Vidnyánszky Attila rendező és Hobo egyenest föltámasztja, leugrasztja a mavzolej ravataláról, vagy honnan, és ez így, ez a már-már-kabaré nagyon jó. Bármely kőbe meredő bú-borúnál hatásosabb-ütősebb: megtisztító. Furán fájdalmas, hogy a ’jó’ szót tizenháromszor le tudtam írni, épp a Gulaggal kapcsolatban.

(a szerző író, költő)

 

 

Balázs Géza: Mintha tragikomédia...

 

Keresztanyám segítette-gondozta az idős Karig Sárát, akivel én is találkoztam egyszer. El nem tudtam képzelni, hogy ez az asszony túlélte a Gulagot (eredetileg: Glavnoje upravlenyije lagerej – Büntetőtáborok Főigazgatósága, de később a szovjet munkatáborok összefoglaló neve), hogy ott verseket írt, s hogy a sok szenvedés utána még alkotómunkát is végzett, mert el tudtam képzelni, hogy mi lehetett ott. Olvastam Szolzsenyicint. Megismertem Placid atya emlékezéseit. Mint tetoválás-kutató, már a ’80-as években találkoztam a szovjet munkatáborok tetoválásaival és Kovács Ákos Tetovált Sztálin kötetével… Azt hiszem, hogy anyám élete (így az enyém is) hajszálon múlott, amikor 1945-ben Érsekújváron, 21 éves lányként mégsem vitték el „málenkij robotra”. De sokan nem tudnak erről, ezért fontos a Nemzeti Színház vállalkozása, hogy emléket állít ennek a 20. századi szörnyűségnek. A Gulagról nem született dráma, mert az maga volt a dráma, az emlékezésekre is csak jóval a történések után kerülhetett sor, addig és máig rejtőzködés, poszttraumás szindróma…
 

Vajon milyen beszédmód, milyen megközelítés lehet hiteles a Gulag kapcsán? Egy történet? Egy tragikus sors? Egy túlélő? Egyszerűbb megoldás: montázs a Gulaggal kapcsolatos írásokból. Eörsi István, Karig Sára, Vaszilij Grosszman, Varlam Salamon, Viszockij… Ahogy azt egy irodalmi színpad tenné, az idézetek után bemondva a szerzőt. Hobo erős egyénisége pedig elviszi a darabot.
 

Végül is van történet: egy lengyel fiú kerül a Szovjetunóba, majd a hatvanas években a Gulagra, ahol egy november 7-ei műsort állítanak össze… Ám sok a kizökkentés, s magam nem tudom meg, hogy mi lesz ennek a fiúnak a sorsa – állítólag meghal, de ahhoz meg kéne néznem még egyszer a darabot. A különféle stílusú szövegek ugyanis keresztezik egymást – Placid atya emlékezései és tanácsai a túlélésre például rendkívül tanulságosak (egyszer én is felolvastam őket a Tetten ért szavakban), de sehogy sem illenek ebbe a történetbe. Ahogy a legtöbb szöveg sem. Ettől még érdekes lehetne az előadás, végtére van szövegirodalom, szövegdráma, de akkor is kellene valami vivőerő, ami magával ragad, és kellene valamiféle katarzis. A történettelenségből fakadóan a darab nem ér véget. Illetve egyszer mintha véget érne, el is kezdődik egy laza taps, majd a lelkesebb nézők részéről egy erőteljesebb is, amikor kijön Földes László (Hobo) matrózblúzban és elmond még egy negyedórás monológot, egy kis tantörténetet egy kolimai faágról…
 

A rendező, Vidnyánszky Attila nyilván azt gondolta, Hobo egyénisége elviszi a darabot. És a nézők is azt gondolhatják, hiszen Hobo évtizedek óta a színpadon van, együttesével, József Attilával, költői estjeivel. Orgánuma szép, dalait is kedvelik. Ebben a darabban azonban látszik, hogy Hobo nem tud mit kezdeni a színpaddal. Nem színész. Nem lenne baj, ha a darabban epizódszereplő, énekes, ha Hobo lenne – de ez a darab rá épül. Kétórás folyamatos szöveg. Már az is óriási probléma, hogy a szöveget nem tudja elmondani, szinte minden mondatba beleakad, érdekes módon többnyire a szavak közepén, de gesztusai is hiteltelenek. Még akkor a legjobb, amikor ül. Aki énekel vagy verset mond, nem biztos, hogy karaktereket is el tud játszani. Az előadás csúfos kudarc lenne, ha nem mentené meg egy színész, Rácz József, aki másodhegedűsként végigjátssza a darabot, életet lehel a helyzetekbe, és néhány percre valódi színházi élményt ajándékoz a nézőknek.
 

A csúcs a Lenin-jelenet, az üvegkoporsóból életre kelő bebalzsamozott Lenin, aki körülnéz, csodálkozik, azután inkább visszamenekül. Alaphangulatot ad az élőben szóló tangóharmonika (Pál Lajos). A dalbetétek esetlegesek, nem nyújtanak élményt – talán valakinek nosztalgiázást. A Nemzetiben állandó eszközzé vált a mikroport, a színész hangjának felerősítése. Ennek lehet dramaturgiai oka, de többnyire öncélú, és elidegenítő hatású.
 

A Gulagon is teremtek virágok, anekdoták, tréfák, s tudjuk, a túlélés egyik módja, hogy megpróbálunk nevetni a tragédián. Nem tudtam nevetni, de az a baj, hogy megrendülni sem. Pedig mintha tragikomédia lenne. De nem tragikus és nem komédia. Anyám és keresztanyám történetei megrendítőbbek.

 

(a szerző nyelvész)

(2017. február 22.)