A színészi hivatás is arról szól, hogy folyamatosan jobbítani akarunk

– Úgy tudom, huszonkét éves voltál, amikor jelentkeztél a színművészeti főiskolára. Korábban nem gondoltál erre a pályára? Hiszen már előtte is színészkedtél a Szkénében.

Villamosmérnöknek, pontosabban számítógépes mérnöknek készültem a Műszaki Egyetemen. Akkor, a 70-es évek elején még nem volt önálló szak az informatika, így a villamosmérnöki kar Műszer- és irányítástechnika szakára nyertem felvételt. Nem érdekelt, nem szerettem. De a Műegyetemen óriási élet folyt az R-Klubban és az E-Klubban, a Duna-parti központi épületben és a Várban lévő Schönherz Kollégiumban, ahol én is laktam.

– Ez döntötte el a sorsodat? Az egyetem nyüzsgő kulturális élete?

Igen. Godard-filmekre jártunk, Truffaut-filmklubba, minden héten irodalmi presszót szerveztek, a Schönherz Kollégiumban láttam először élőben Gábor Miklóst, Haumann Pétert, a kezdő Katona Jánost, Vizy Görgyöt, az ifjú rendezőt, Konter Lászlót.

– Ezek az élmények tereltek a színészet felé?

Nem. Akkor még minden más is érdekelt. Én Tolna kisvárosból származom, s a Műszaki Egyetemen körülbelül annyian tanultak, mint ahányan ebben a kisvárosban élnek. Lelkileg elveszett embernek éreztem magam, és nem szerettem a tanulmányaimat. De magam körül olyan dolgokat láttam, amilyeneket addig nem, s ezekbe kapaszkodtam. Elmentünk például statisztálni a Várbarlangba, ahol Ivánka Csabát és Kalocsay Miklóst láthattam, akik Gyöngyössy Imre és Kabay Barna filmjében játszottak. Ivánka Csaba egy rács mögül éppen egy békával beszélgetett. Ez szíven ütött. De az még inkább, hogy Csaba milyen jól játszott. Többféle lehetősége volt az embernek arra, hogy művelődjön, kulturálódjon. De azt még mindig nem tudtam, hogy színész akarok lenni. Az évfolyam-bulikon viszont én konferáltam. Harmadév táján a szobatársammal (hatan voltunk egy szobában: négy magyar és két szudáni fiú), Krizsai Tiborral elkezdtünk beszélgetni arról, hogy milyen pokolian érzem magam az egyetemen. S akkor mérnöki aggyal, kizárásos alapon arra jutott, hogy mivel bonyolult lelki életem van, jól nézek ki, jó a hangom, emberi dolgok érdekelnek, nincs más hátra, színésznek kell lennem. „Na, ne csináld!” – mondtam. Hiszen otthon gyerekkoromtól azt hallottam, hogy a színészek alkoholisták, linkek, léhűtők. „Na és Latinovits Zoltán? – így Tibor – Hiszen ő is építészkart végzett!” Én azonban ezek után már nem végeztem el a villamosmérnöki kart. Éppen akkor volt kitéve a hirdetőtáblára, hogy a Szkéné amatőr színházába lehet jelentkezni. Egyetlen verset tudtam, Ady Endre Magyar jakobinus dala című versét. Wiegmann Alfréd meghallgatott, és azt mondta: „Maradj itt”.

– Szüleidnek semmi köze nem volt a színházhoz?

Fiatal korukban mindketten amatőr színjátszók voltak, ott is ismerkedtek meg egy műkedvelő előadás próbái során. A darabnak a címét is tudom: Mélyek a gyökerek. Apukám az amatőr rendezői szakot is elvégezte. Egyébként is aktív közéleti ember volt világ életében.

– Feltételezem, hogy Tolnán még maradhatott valami abból a szellemiségből, ami a két háború között a vidéki Magyarország önművelő mozgalmait jellemezte.

Igen, ma is tudom, hol volt a Munkásotthon, az Iparos-kör, a KALOT, hol működtek az olvasókörök. Ezek voltak azok az intézmények, közösségi formák, amelyeknek még az emlékét is igyekeztek a kommunisták a hatalomátvétel után eltüntetni.

– Tehát mégis hoztál valamit Tolnáról.

Azt a fajta közösségi szellemet, amelyet Sütő András „közbátorléti nyüsletésnek” nevez. Édesapám a hivatali munkája mellett sok minden mást is csinált: úszóedző volt, kosárlabdacsapatot vezetett, amatőr színjátszókat rendezett. Emlékszem, hogy gyerekkoromban apám jelmeze a Mágnes Miskából (Pixi vagy Mixi gróf volt a szerepe) szépen kivasalva ott lógott a hétköznapi ruhái között. De divatbemutatót is szervezett a Főtéren, a házunkkal szemben lévő Béke étteremben. Ma is emlékszem a női kartonruhák suhogására. Azért is ilyen emlékezetes ez, mert én is felléptem ott akkor 4–5 évesen egy fehérbetétes kék mackóban, labdával a kezemben, s apám volt a konferanszié. Viccesen azzal jelentett be, hogy „íme, az ördögfióka” – amin én akkor halálosan megsértődtem.

– De térjünk vissza az amatőr korszakodhoz. Hogyan érezted magad a Szkénében? Mennyi ideig voltál ott, milyen darabokban játszottál?

1976-ban vettek föl, közben évismétlő voltam, majd katona is, aztán felvettek a főiskolára, de még akkor is visszajártam a Szkénébe. 79-ben a kazincbarcikai amatőr színházi fesztiválon a Fölszállott a páva című műsorunk megosztott első díjat nyert a Stúdió K produkciójával, a Woyzeckkel együtt. Ott látta az előadásunkat Mortimer Clark professzor úr, és az együttest meghívta vele Amerikába. Így – ha hiszed, ha nem – én 1979-ben az Amerikai Egyesült Államokban jártam, ez volt az első külföldi utam. New York államban volt a fesztivál egy high schoolban, ami egy hétig tartott. Aztán szétosztották a tizennyolc fős társulatot az ottani emigráns magyarokhoz. Nekem szerencsém volt, mert a nagybátyámhoz kerültem, aki ’56 októbere után ötödéves gépészként hagyta el az országot. Először Glasgowban kapott Ford-ösztöndíjat, majd atommérnök lett belőle, s később Amerikában, New Yersey-ben telepedett le. Amikor én ott jártam, a New York-i ikertornyokban volt az irodája. Egy hetet töltöttem nála. Már diákkorában igen tehetséges volt, nagyon jól fogalmazott, s NÉKOSZ-kollégistaként ugyanabban az épületben lakott, mint később én. Mivel az ’56-os forradalmat megelőzően aktívan vett részt a Petőfi Kör tevékenységében, attól tartott, hogy nem kerülheti el a megtorlást, bebörtönzik vagy esetleg fel is akasztják. Ugyan a harcokban nem vett részt, de nagyon megrémült, amikor novemberben bejöttek az oroszok. Nagyapámtól tudom, hogy amikor a harcok után Tolnáról együtt jöttek föl Budapestre, és a nagybátyám meglátta a   várost, azt mondta, hogy itt élet nem lesz többet. Ez is azt mutatja, hogy akkor senki nem tudta, mi várható. Először Bécsbe ment, ahol táborba került, onnan pedig Skóciába, ahol végzősként még három évet rá kellett tanulnia az itthoni egyetemre. Az ő története nagyon nagy hatással volt rám. Az 1963-as amnesztia után már megtehette, hogy rendszeresen hazajárjon, s ő szorgalmasan, 3-4 évente jött is a családjával. Nagyon sokat köszönhetek neki, mert sokat mesélt, s így hiteles forrásból kaphattam képet arról, ami ’56 októberében történt, és arról is, ami a forradalmat megelőzte.

– A családod révén is volt hát személyes indíttatásod ahhoz a mostani pódium-műsorhoz, melyet Színpad és kínpad 1956–1958 címmel Nagyváradi Erzsébettel állítottatok színre azokból a titkosszolgálati dokumentumokból, melyeket Ablonczy László, a Nemzeti Színház egykori igazgatója^[1] kutatott fel a megtorlás éveiből, illetve azoknak a színészeknek a naplóiból, visszaemlékezéseiből, akik közül többen ennek a színháznak a tagjai voltak még akkor is, amikor te mint pályakezdő 1982-ben odakerültél. Azokban az években a Nemzeti az 1965-ben felrobbantott Blaha Lujza téri épület után egy úgymond „ideiglenes” helyszínen működött a Hevesi Sándor téren, az egykori Magyar Színház épületében. Frissen végzett színészként, huszonnyolc évesen kerültél be ebbe a közegbe. Malonyai Dezső igazgatása alatt milyen volt a légkör ebben a társulatban?

A légkör érzékelésében az is szerepet játszott, hogy én egy jó helyzetben lévő kezdő színész voltam. 1982‑ben a Népszínházhoz szerződtem negyedéves főiskolai hallgatóként, és áprilisban eljátszottam Zilahy Lajos Fatornyok című művében a főszerepet. Ekkor Kerényi Imre és Vámos László jelezték, hogy ott a Népszínházban – amelynek két játszási helye volt akkor: a Várszínház és a Kálvária téri Józsefvárosi Színház – továbbra is számítanak rám a fiatal férfi hősszerepekben. A Népszínház társulata abban az időben egy hihetetlen pezsgő, dinamikus csapat volt: a Szolnokról és Kecskemétről érkező, valamint a Jancsó-érából és az akkorra megszűnt Déryné Színházból ottmaradt színészekből állt össze. Tehát egy vidéki színjátszáshoz szokott társulatba kerültem, ami számomra meghatározó volt. Sajnos, csak három hónapig élvezhettem ezt a helyzetet, mert aztán szeptemberben egy napon arra ébredtünk, hogy az egész társulatunk a Nemzeti Színház tagja. A színház vezetésére az a Vámos László rendező- és Malonyai Dezső igazgató-páros kapott mandátumot, akik előzőleg sikeresen „rendbe hozták” a szétzilálódott Operett Színházat. Azzal bízták meg őket, hogy a több felől érkező színészgárdának ebből a kavalkádjából csináljanak egy jó színházat. Vámos László korrektségéhez hozzátartozik, hogy csak azzal a feltétellel vállalta el a főrendezőséget, ha a várszínházi csapatát viheti a Nemzetibe. A rendezői gárda is csodálatos volt: Ruszt József, Iglódi István, Kerényi Imre és Vámos László. Akik ottmaradtak, idősebb színészek, meg néhányan a középgenerációból, ezt örömmel üdvözölték, és zökkenőmentes volt az átrendeződés.

– Ők voltak azok, akik Székely Gáborral és Zsámbéki Gáborral nem mentek át az akkor frissen alakult Katona József Színházba? Köztudomású, hogy ez a két rendező többnyire fiatalokat vitt magával..

Igen. Úgy fogalmaznám ezt, hogy a két Gábor lefölözte a Nemzeti társulatának fiatal nemzedékét. Csak a nagy öregek maradtak ott, és jött ez a dinamikus, fiatal csapat, amelynek én is a tagja voltam. Vámos László, aki nyolc éven át volt főrendező, folyamatosan begyűjtötte a főiskola végzős osztályainak legtehetségesebb növendékeit. Összehozott egy olyan csapatot, amelyben nagyon-nagyon jó volt létezni. Vibrált az egész társaság, hormonok úsztak a levegőben, frenetikus volt a hangulat. S nagyon hamar eljutottunk külföldre is: Kölnbe, Szófiába, Rómába, Trentóba – tehát már Nyugat-Európában is turnézhattunk például a Csíksomlyói passióval (1981, 1987) és az István, a királlyal (1985). Azon túl, hogy kinyílt a világ előttem, ez az időszak számomra mintha a főiskolai évek meghosszabbítása lett volna. Volt bennem elégedetlenség, mert olyan igazi „színészcsináló” szerepet 1988-ig nemigen kaptam, viszont nagyon sokat dolgozhattam. Vámos László működéséről csak pozitívumokat tudok mondani: teret adott a fiataloknak, és olyan rendezők kibontakozását segítette, mint Sík Ferenc, Kerényi Imre vagy Iglódi István, akik akkoriban sikert sikerre halmoztak. Vámos László pedig óriási alázattal rendezte meg a Nemzeti Színház státuszából fakadóan úgymond „kötelező” előadásokat: Páskándi Géza drámáját, A szélmalom lakóit (1984), Az ember tragédiáját (1983) stb. Ezek a rendezések a művészi pályáján talán nem a csúcsokat jelentették, de az elvárásoknak jó színvonalon tett velük eleget. S eközben Sík Ferenc rendezett egy szenzációs Rómeó és Júliát (1983), később Sütőtől az Advent a Hargitánt (1986). Kerényi megcsinálta az István, a királyt (1985), Tamásitól az Énekes madarat (1987). Ruszt József, amikor visszahívták, színre vitte Galgóczi Erzsébettől a Vidravasat (1989). Nagyon széles repertoárja volt a színháznak a két játszási helyen: a Hevesi Sándor téren és a Várszínházban.

– Felidéznéd a Vámos-érában itt induló színészek névsorát?

Bubik István, Funtek Frigyes, Hirtling István, Mácsai Pál, Ivánka Csaba, Tahi József, Kalocsay Miklós, Kubik Anna, Peremartoni Krisztina, Papadimitriu Athina, Kováts Adél, Götz Anna, Tóth Éva, Pregitzer Fruzsina, később Kerekes József, Bagó Bertalan, Kaszás Géza, ifjabb Jászai László… Elnézést azoktól, akiket véletlenül kifelejtettem…

– Abból, amit mondasz, az derül ki a számomra, hogy mennyire eltorzítja a valóságot a szelektív emlékezet. Hiszen ha manapság a 80-as évek magyar színháza kerül szóba, jószerint csak a Kaposvár-jelenségről és a Katona József Színház világra szóló sikereiről regél a kritikusok és színháztörténészek többsége. Pedig magam is tanúsíthatom, mivel a 80-as években láttam például az általad említett István, a király-rendezést, hogy az akkori Nemzeti Színház gárdájának is karakteres arculata és figyelemre méltó teljesítményei voltak.

Természetesen nem minden produkciónk képviselt egyformán magas színvonalat. Volt olyan év, hogy harmincnyolc előadás volt repertoáron. Néha már-már megtébolyultunk, mert még november végén is felújító próbákat kellett tartanunk. Százas-kétszázas szériákat játszottunk. Viszont az Énekes madarat 47 előadás után például levették a műsorról, és soha nem derült ki, hogy miért, hiszen óriási sikerrel ment. Pedig ekkor már olyan volt a kultúrpolitika, hogy lehetett Erdélyről beszélni: a Csíksomlyói passió ’81‑ben, majd később az Advent a Hargitán a közönség körében tüntetésszámba menő reakciókat váltott ki. Sőt, az Advent a Hargitán politikai fordulatot is hozott az erdélyi magyarsággal kapcsolatos pártnézetekben.

– Olyan nemzeti érzelmű vezető művészek voltak ebben a társulatban, akik – mint Bessenyei, Sinkovits, Raksányi Gellért – ’56-ban is exponálták magukat. Volt-e ennek érzékelhető hatása akkor a színház szellemiségére? Mondhatjuk-e, hogy a Nemzeti ezekben az években is az „ellenállás fészke” volt?

A vezető művészek között ott volt még Kállai Ferenc, Csernus Mariann, Moór Marianna is. Én mindegyikükkel nagyon sok időt töltöttem el együtt a színpadon, meg a próbákon is. 1956 – ezt merem állítani – Sinkovits Imre bácsiban élt a legerősebben. Hadd mondjak erre egy konkrét példát. 1983. október 23-án, ami akkor nem volt ünnepnap, Vámos László rendezésében az Illyés Gyula drámájából készült tévéjátékot, A kegyencet próbáltuk éppen abban az Október 6-a utcai épületben, ami egykor Rákosi főhadiszállása volt. S miközben Imre bácsi próbált és játszott, időnként leállt, ránézett az órájára, és Vámos felé fordulva mondta: „Lacikám, most megyünk a Petőfi-szoborhoz!” – és percről percre, óráról órára felidézte annak a napnak a helyszíneit és eseményeit. A forradalomról Sinkovitscsal nagyon sokat beszélgettünk is. Elmesélte például, hogy milyen rafinált módszerekkel próbálták őt beszervezni, s hogy ennek milyen módon állt ellen. Ennek lett aztán a következménye, hogy 1958-tól 63-ig a József Attila Színházba száműzték a Nemzetiből. Ott a párttitkár az egész társulat előtt fölszólította, hogy meakulpázzon, mire ő közölte: „Mindenki tudja, hogy akkor mi történt. Nincs mit mondanom.” Nem volt hajlandó kimondani, hogy ő hibázott vagy tévedett volna. De Például Bessenyeihez a hatalom nem tudott vagy nem mert hozzányúlni. Ő annak idején még Rákosinak is be mert szólni. Amikor a rádióban beolvastak egy neki tulajdonított meakulpázó levelet, legyintve csak ennyit mondott: „Á, azt Major Tamás írta!”

– Vele kapcsolatban az jut eszembe, hogy a hatvanas évek legelején, az egyik Szilveszterkor a Himnusz után Vörösmarty versét, A vén cigányt mondta a Rádióban. A hatalom feltehetően azt akarta üzenni ezzel a gesztussal, hogy valamiféle enyhülés várható.

Bessenyei-emlékestünkön is A vén cigány hangzik el felvételről. S mint tudjuk, nincsenek véletlenek. Nem véletlen, hogy egy ilyen nagy horderejű közösségi, országos ügyben, mint ’56, ezek az emberek, akikről a most elkészült pódiumműsorunk, a Színpad és kínpad 1956–1958 is szól, közéleti ihletettséggel nyilatkoztak meg – ha nem is sokszor, de időről időre. Hiszen ez az esemény egész további életüket meghatározta. Ezért tudta Bessenyei is ennyire ihletetten elmondani ezt a verset. Ő a világ drámairodalmának olyan nagy szerepeit játszotta el, hogy – ha ostoba ember lett volna is – már csak ezeknek a szerepeknek a révén hatalmas műveltséget mondhatott volna a magáénak. De hát emellett nagyon jó eszű, temperamentumos, klassz ember is volt. A hétköznapi életben is nyomdakészen fogalmazott. Ezek az öregek később is hallatták a hangjukat politikai témák kapcsán, főleg Sinkovitsról és Raksányiról mondható ez el. Raksányinak a bátyja ’56 októberében gyakorlatilag a Parlamentben lakott, mert Varga Bélának, a nemzetgyűlés elnökének volt a titkára.

– Mennyire volt befolyásuk e nagy öregeknek a színház műsorpolitikájára?

Igazából ezt nem tudom. Később, jó barátaim, Ablonczy László igazgatása és Sík Ferenc főrendezősége idején már kifejezetten a nagy öregek számára választottak darabokat, de bennünket, fiatalokat is alaposan „megpakoltak” feladatokkal. Volt úgy, hogy egy hét alatt két főszerep-átvételem és egy új bemutatóm volt.

– Vámos idejében milyen szerepeket játszottak a nagy öregek? S mennyire kaptak szabadkezet a rendezők a darabválasztást illetően?

Illyés Gyula Tiszták című darabjában például – melynek bőven vannak 56-os áthallásai – Sinkovits Montségur vára kapitányának a szerepét játszotta, Bessenyei pedig ugyanebben az előadásban egy fanatikus, hittel teli papot alakított. És mellettük ott voltunk mi, fiatalok, akik a szerelmi szálat vittük: Kováts Adél, Bubik István és én. Páskándi darabjában, A szélmalom lakóiban is Sinkovits volt a gyötrődő hős. Ami pedig a műsorpolitikára vonatkozó kérdésedet illeti, nem tudok arról, hogy felülről jövő utasítások lettek volna. A hatalom akkor inkább a szervezés szintjén szólt bele a színházak életébe. Erre utal, hogy már évad végén az egész lépcsőforduló ki volt tacepaózva a következő évad összes előadásával, szereposztásával, az ügyelőig bezárólag. Tóth Dezső miniszter helyettes pedig a Szalay utcai Minisztérium alagsorában verte az asztalt, hogy a színházak ne politizáljanak, csak dolgozzanak. Az nem lett megmondva, hogy mit játsszanak, viszont ami nem tetszett, azt nem engedték. Például Sík Ferinek sokat kellett harcolnia azért, hogy műsorra tűzhessük A velencei kalmárt, mert ezt a darabot valamiért nem akarták látni a színpadon. S emlékszem, hogy a premier alatt bombariadót rendeltek el – akkor még nem volt divat a terror-fenyegetettség, nyilván csak meg akarták zavarni az előadást. Úgy játszottuk le az egészet, hogy a színpadon erről nem is tudtunk, miközben a pincétől a padlásig az egész házat felforgatták.

– Ma hogy látod, mennyire volt sikeres az úgynevezett „nemzeti tematika”? S mennyiben volt ez az időszak a Nemzetiben stilárisan konzervatív, illetve újító?

Nehéz erre válaszolni, mert a hangnem darabról darabra változott. Az egyik előadás ilyen volt, a másik meg olyan. Például a Rómeó és Júlia egy akkor még szokatlan ensemble-játékra épülő produkció volt. Mácsai Pál az egyik próbán Sík Ferencnek, a rendezőnek is beszólt. Azzal az ötlettel áll elő, hogy ne a jelenet végén induljon el a forgószínpad, hanem már jelenet közben, amit a rendező azon nyomban el is fogadott. S ettől lett olyan dinamikája az előadásnak, hogy modernebb előadás ma sem képzelhető el. Vagy például Szinetár Miklós egy fantasztikus Tartuffe-öt rendezett, hagyományos módon, de úgy, hogy hat évig műsoron maradt az előadás, olyan vibráló társadalmi töltete volt. Az biztos, hogy azok a darabok mentek jól, melyeket a színészek éltettek, amelyekkel lelkileg azonosulni tudtak. Ezek hihetetlen szériákat értek meg. Hogy a színházunknak milyen a külső megítélése, azzal időnk sem volt foglalkozni; előfordult olyan hónap, hogy harmincegyszer voltam színpadon. Arra persze már felkaptuk a fejünket, amikor Vámos Lászlót egyik napról a másikra felállították a székéből, mint kiderült, az akkori pártfőtitkár és miniszterelnök, Grósz Károly utasítására. Vámos László egyébként emelt fővel, egyenes derékkal távozott, és nem sírta tele a szakmát, pedig nagyon méltatlanul bántak el vele…

– De térjünk vissza a mába. A hatvanadik születésnapodon készült interjúd címe ez volt: „Régen az öregeken, ma az ifjakon csüngök”. S valóban, ma már te vagy az egyik „nagy öreg” abban a Tóth Ilonka-produkcióban, amelyet egy nálad tíz évvel fiatalabb művész, Vidnyánszky Attila rendez, s amelyben huszonéves kaposvári diákok is szerepelnek. Noha Te ’56-ban még csak kétéves voltál, most mégis rajtad a felelősség: szerinted mit és hogyan lehet átadni nekik ma abból a szellemiségből, ami e forradalmat kirobbantotta? Szerinted miért nem sikerült ezt igazán átmenteni a rendszerváltozást követő negyedszázad során? A kérdésem természetesen a Színpad és kínpad című pódiumműsorra is vonatkozik, amit – úgy tudom – elsősorban művészeti iskolákba fogtok elvinni.

Amikor először ültünk le beszélgetni Ablonczy Lászlóval és Nagyváradi Erzsébettel, számomra már akkor is az volt a fontos, hogy ez a színészekről szóló műsor a lehető legszemélyesebb legyen, s így élő például szolgálhasson a fiataloknak arra, hogy nagyapáik nemzedékének legjobbjaiban még volt megalkuvást nem tűrő erkölcsi tartás. Hogy többet vállaltak, mint ami egy színésztől elvárható. A magam részéről azt gondolom, hogy a színész-lét társadalmi felelősséggel is jár, és legalábbis reménykedem abban, hogy ez egy értelmiségi foglalkozás. Nem várom el mindenkitől, hogy így gondolkodjon és eszerint cselekedjen, de nekem ez a meggyőződésem. Ha azt kérdezed, hogy miért nem igazán élő manapság ’56 szellemisége, erre két dolgot mondanék. Túl sok volt az a 33 év, amikor csak félelemmel és borzongással ejthettük ki ezt a sorsfordító dátumot, s bevallom, én még ma is így vagyok ezzel. A másik ok szerintem ideológiai természetű; azok a felszabadult, mosolygó fiatalok, akik ’56 október 23-án az utcára mentek, s akik e forradalmat igazából a magukénak tekintették, a meglévő rendszer reformját szerették volna. Más kérdés, hogy ez egy olyan szikra volt, ami a társadalom minden rétegében robbanást idézett elő. Nem kellett hozzá más, csak hogy beléjük lőjenek – s attól kezdve ők is lőttek. Magyarán fölrobbant a lőporos hordó, akkora feszültség volt a társadalomban. Azért nehéz e forradalom eredeti szellemiségét felmutatni, mert annak igazi zászlóvivői nem lettek idejében hőssé avatva. Bár sokan megpróbáltak tenni ezért, mint például Mansfeld Péter esetében, akiről film készült. De ugyanez a célja a mostani Tóth Ilonka-produkciónak is. Sajnos, a korszellem manapság általában is azt sugallja, hogy már nincsen szükségünk hősökre. Én azonban azt gondolom, hogy igenis kellenek hősök. A fiataloknak pozitív példákat kell mutatni a színpadról is, meg egy pódiumműsor keretében is, hogy lássák: az 1956-ban színre lépett generáció is jobbítani akart. Elégedetlenek voltak, és hittek benne, hogy ez lehetséges. Lényegében a színészi hivatás is arról szól, hogy folyamatosan jobbítani akarunk. Arra törekszünk, hogy mi magunk egyre jobbak legyünk. Mert az a színész, aki azt gondolja, hogy ő már kész – az tényleg kész is, annak vége. Nyitottnak kell maradnunk, és sajátmagunk jobbításán folyamatosan dolgoznunk kell.

The Acting Profession Is Also About Making Things Better All the Time.”
Ödön Rubold Is Interviewed in Remembrance of 1956 by Zsolt Szász

Actor Ödön Rubold (b. 1954) is also youth programme coordinator at the Nemzeti Színház (National Theatre). The readers’ theatre performance Színpad és kínpad (Stage and Rack) 1956 – 1958, to which he contributed both as actor and editor, was presented in 2016. Likewise, he plays several roles in Andor Szilágyi’s Ilonka Tóth, which premiered on 25 October. This has been the occasion for the interview in which he talks about the beginning of his career, the spirit of the Nemzeti Színház in the ’80s, family reminiscences of the revolution as well as his artistic credo. He stresses the moral responsibility of today’s middle-aged generation in regard to the assessment of 1956. He believes that there is still a need for emblematic heroes who, like the flag-bearers and martyrs of the ’56 revolution, may serve as models for today’s youth, too.

(2016. november 4.)