Miért jár az ember színházba? Hisz’ ezzel is csak azt kockáztatjuk tovább, hogy itt sem azt kapjuk a pénzünkért, amit várunk. Vagy azt kapjuk, de valamiért mégis úgy érezzük, hogy becsaptak bennünket, mert nem azt írták az előzetesbe, amit láttunk. Vagy azt írták, de mi mégsem azt olvastuk, mert nem azt akartuk, vagy, mert nem úgy értettük, ahogy azt írták. (Az ember roppant bonyolult szerkezet, és amúgy is minden előfordulhat, ugyebár.)
Miért jár az ember színházba? Hisz’ ablakon kidobott pénz. Kész átverés. (Rómeó mindig meghajol a végén, ahogy Desdemona is kijön a függöny elé, hogy learassa a tapsot. Sok esetben pedig még azzal is tökre tisztában vagyunk, hogy a valóságban is Othello felesége, és tényleg úgy csalja, mint a gép. A mór arcáról lecsöppenő fekete festékről már ne is beszéljünk.)
Miért jár az ember színházba? Hogy ötödszörre is megnézzük azt a darabot / színészt / rendezést, amit / akit már elsőre is egetverő hiba volt?
Miért jár az ember színházba? Hogy a foyer-ban / a páholyban meglássuk a főnökünket / szomszédunkat / régi iskolatársunkat, hogy az a hólyag már megint új nőre / pasira / stb. cserélte a régit? Vagy, hogy megint langyos kávét kapjunk a büfében? Hogy szembesüljünk a ténnyel, megint szorít a nadrágunk / zakónk? (Pedig tavaly még lötyögött.) Hogy a ruhatár előtti sorban megint a cipőnkre lépjen, megint elénk tolakodjon, megint a nyakunkba tüsszentsen valami lehetetlen alak? Hogy hazafelé megint halálosan összezördüljünk a feleségünkkel / férjünkkel / barátunkkal / barátnőnkkel, mert valamit megint nem jól látott / valamire nem jól figyelt, most meg megint okoskodik itt!
Nem tudom. Nem tudom, miért jár az ember színházba. De az a gyanúm, ha tudná, be nem tenné a lábát oda. (A színházba.)
És akkor mégis, miért jár színházba az ember? Talán, mert reményre vágyik? Megtisztulásra? Feloldozásra? Üdvözülésre? Meggyőződésem, hogy igen.
Szilágyi Andor
drámaíró, a Tóth Ilonka című darab szerzője
(2016. október 29.)
