Párhuzamos színészportrék: Valérie Dréville – Trill Zsolt
Rideg Zsófia és Verebes Ernő – a Nemzeti Színház dramaturgjai – beszélgettek szombat délután két órától a Kaszás Attila Teremben a két művésszel. A beszélgetés közben híres előadásaikból részleteket is láthattunk: Valérie Dréville: Elektra, Álarcosbál, Hattyúdal D744, Médeia, Phaedra; Trill Zsolt: Sólyompecsenye, Gyilkosság a székesegyházban, Roberto Zucco, Szarvassá változott fiú - kiáltás a titkok kapujából, Fodrásznő, Brand, Galilei élete.
Mindkét művész életútjának meghatározó, központi eleme a mester-tanítvány viszony. Valérie Dréville első mestere Antoine Vitez. Később Anatolij Vasziljev kedvéért otthagyja a Comédie-Francaise társulatát, és Moszkvába utazik. Megtanul oroszul, hogy ott képezze tovább magát. Trill Zsolt mestere Vidnyánszky Attila. Az ő osztályába járt a Kijevi Karpenko-Karij Színművészeti Egyetemre, és vele együtt alapította meg a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházat. Őt követve jött 2006-ban Debrecenbe, majd 2013-ban a Nemzeti Színházba. Neki köszönheti nagy rendezőit is: Silviu Purcaretét, Andrej Bubient, Viktor Rizsakovot.
A délutáni beszélgetés folyamán a megfejhetetlent boncolgatták: Mit jelent a színművészetük számára az orosz iskola, hogyan tekintenek a színházi alkotófolyamat egészére, mik a szerepformálás esélyei és lehetőségei, hogyan lehet megtalálni színészként a szabadságot a kötöttségeken belül, mit jelent a színész életében a társulat.
Valérie Dréville felidézte a legfontosabbat, amit Vasziljevtől tanult. Az orosz mester egyszer azt mondta neki, hogy úgy látja, nem úgy játszik, ahogyan próbál. Pedig az előadásban a próbához képest nem kell semmi újat tenni. Az előadás is egy próba, csak éppen a közönség előtt. A közönséggel való bonyolult viszonnyal kapcsolatban Trill Zsolt azt hangsúlyozta, hogy a színház mindenkor közös alkotás eredménye. Színházat csak együtt lehet csinálni, a színész a színpadon a közönséggel való viszonyrendszerében létezik. Ha a közönség nem befogadó, nem születhet meg az előadás sem.
Shakespeare-ünnep Sepsiszentgyörgytől Jakutföldig
Shakespeare halálának négyszázadik évfordulóján a sepsiszentgyörgyi Vízkereszt, vagy amire vágytok, illetve a jakutföldi Tiit (Titus Andronicus) előadásait, két gyökeresen különböző Shakespeare értelmezést láthatott a MITEM közönsége a tizenharmadik napon.
Shakespeare Sepsiszentgyörgyről
“Shakespeare életműve olyan, mint egy Bach-fúgához hasonlítható zenemű, amely meghatározott számú témából – szerelem, hatalom, árulás, barátság, a világ rendje, a szakralitás, az identitás kérdése, stb. – van felépítve, de attól függően, hogy épp melyik a fő téma és melyik a kísérő szólam, újra és újra képesek vagyunk rácsodálkozni a benne foglalt, jól ismert dallamokra. Hiszen folyton változik a hangvétel: néhol dúrosan hetyke a zene, máskor pedig mollosan elhaló, vagy éppen rezignált, hol örömóda, hol pedig requiem.” – vall a szerzőről Bocsárdi László, a Vízkereszt rendezője.
A most látott Vízkereszt, vagy amit akartok a Gyulai Shakespeare Fesztiválra készült 2015 nyarán, és még ugyanabban az évben bekerült a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház repertoárjába. A Gobbi Hilda Színpadon délután ötkor kezdődő előadás legmeghatározóbb eleme a szcenika: egy nyikorgó forgószínpad uralta játéktér, ami középen egy speciálisan nyitható fallal két külön helyszínt hozott létre. Ez a tér-téma számtalan variációban mutatkozott meg. Legelőször sokáig csak nyikorogva, lassan és üresen forgott. Aztán lelassult, és az egyik fele benépesült színészekkel, akik egy-egy széken, a közönséggel szemben ülve helyezkedtek el. Majd baloldalról, a két színházi támlásszék egyikén ülő zenész fordult a nagyérdeműhöz, a Hamletből Polonius monológjának színészeket bemutató részletével. Miközben a róluk szóló dicshimnuszt hallgatták, a még derengő fényben a társulat tagjai a nézők arcát fürkészték. Első megszólalásuk előtt civil nevünkön be is mutatkoztak. A teatralitásnak ez a megbontása köszönt vissza a zárójelenetben is. Egy sorban, mindannyian velünk szemben ülve mondták az egymásra találás szavait. Bocsárdi szerint egy előadás mindig kapukat nyit, új lehetőségeket jelez, ami a színházművészet továbbfejlődésének motorja.
A jakutok Shakespeare-je
Hogyan látják a nagy mestert 8000 km-re tőlünk? Erre a kérdésre a jakutföldi P.A. Ojunszkij Szaha Színház – Tiit című előadása felelt. Shakespeare: Titus Andronicus című drámája nyomán készült színdarab zárta a szombati nap programjait a nagyszínpadon. Ez az előadás és az azt követő közönségtalálkozó volt az idei MITEM egyik legjelentősebb pillanata.
Szergej Potapov rendező egy keverék törzsi rítust hozott létre a rémdráma színreviteléhez, mert nem akarta, hogy a gonoszság ábrázolásakor az egyes karakterisztikák alapján bármely népcsoport is beazonosíthatóvá váljék. A jakutok lelkéhez közel áll Shakespeare, mondta, ők egy kis nép, amely a történelme során számtalan vérzivatart élt át.
Érdekes a cím megváltoztatása. A Tiit ősi jakut szó a vörösfenyő megnevezésére. Jakutiában valamennyi fontos épület alapja a vörösfenyő. Vörösfenyőre épült Velence és a Titus Andronicus helyszínét adó Róma egyes részei. A közönségtalálkozón ízelítőt kaphattunk a jakutok hőseposzának az olanko-nak két énekéből, majd pedig két művész dorombbal rögtönzött egy duót. Mivel a jakutok nagyon szeretnek ajándékot adni, hoztak is a Vidnyánszky Attila igazgatónak, Kozma András szervezőnek és Mészáros Csaba tolmácsnak egy-egy jellegzetes, a jakutok címerével díszített háromlábú kumiszivó kupát. Kozma András még egy dorombot is kapott, amit meg is szólaltatott. A találkozó lezárásaként hangos hurrázással köszönték meg a jakut nép nevében a meghívást.
Kereszty Ágnes
(2016. április 25.)
