Szinte minden műfajban játszott már. De a mese kimaradt...
– Nem maradt ki az életemből a mese sem: 1970 és ’74 között játszottam a Bartók Gyermekszínházban is. Duka Margitka, a színház igazgatója járta a vizsgaelőadásokat, kereste a fiatal tehetségeket, de az idősebbek közül is nagyszerű művészeket sikerült megnyernie. Együtt játszottam ott például Lukács Margittal, Bitskey Tiborral, Venczel Verával… Emlékszem, én voltam a szobafestőinas, Szabó Magda egyik sikerkönyve, a Mondják meg Zsófikának című ifjúsági regény színpadi változatában, és kiabáltak utánam a gyerekek, hogy Zacskófejű! Zacskófejű!
Nem zavarta?!
– Dehogy zavart! Ez a kiabálás is a siker egyik jele volt.
Nekem viszont kicsit „bezavart” Zacskófejű, mert egy igaz mesével szerettem volna kezdeni ezt a beszélgetést!
– Kezdjük újra!
Ha újrakezdhetnénk, azt mesélném, hogy volt egyszer egy ember: annak volt három fia. Az apa mindegyiknek adott egy talentumot. Ennek köszönhetően mindhárman „belekotnyeleskedhettek a teremtésbe”. A legidősebb fiú maradandó anyagban – kőben, fémben – örökítette meg tehetségét. A középső csak magából építkezett…
– Értem már! Ez a családunk lenne. János bátyám, a szobrászművész valóban maradandóbb anyaggal dolgozik. Ő örökölte leginkább festőművész édesapánktól a képzőművészeti tehetséget. Én és Balázs öcsém a színház iránti érdeklődést elsősorban édesanyánknak köszönhetjük. Ő ugyan gyógyszerész volt, de eredetileg színésznő szeretett volna lenni. Ha nem is valósíthatta meg az álmát, valami kis kárpótlást jelenthetett számára, amikor én ezt a pályát választottam, és az öcsém is a színház mellett döntött. Egyébként Balázs kiváló sportoló volt, reményteljes kajakozó, és ügyesen rajzolt, festett. Szerintem ő képzőművészként is sikeres lehetett volna.
A talentumos mesékben mindig az a nagy kérdés: ki hogyan sáfárkodik a rábízott értékekkel. Bátyja művei maradandóbbak, öccse a színművészetben nagyobb teret próbál bejárni: a színészet mellett régóta rendez is, és néhány éve színházat vezet…
– Tisztelem az öcsém munkabírását, szervezőkészségét, áldozatvállalását. Sokan megkérdezték már tőlem is, hogy én miért nem rendezek, de csak azt tudom mondani: színész vagyok. Se több, se kevesebb. Ez a hivatásom. Erre választott ki a Jóisten. Ehhez van tehetségem. Így alakult a sorsom… Én nem olyan maradandó anyagból dolgozom, mint a bátyám. Az én munkám illékonyabb, az aznap művészete, ami ma érvényes, holnap már nem. De nagyon sok odafigyelés, gondosság, felkészülés szükséges egy-egy szerep felépítéséhez. Mindennap meg kell felelni az ember belső igényének, és még számtalan más körülménynek.
Annak idején a képzőművészet meg sem érintette?
– Dehogynem! Kisgyerekként bámultam, hogy születik meg a festmény, a műalkotás édesapám keze nyomán. Gyakran ültem neki modellt is. A három fiú közül talán én voltam a legtürelmesebb. Később komoly szakmai beszélgetések helyszíne volt a műterme. A technikai ismeretek mellett édesapánk megmutatta, hogy lehet a lényeget kiemelni, a néző figyelmét irányítani, ő tanított meg engem „látni”. Most is, amikor reggelenként jövök be ide, a Nemzeti Színházba, sokszor rácsodálkozom, milyen szépek a fények a Dunán. Még az is eszembe jut, hogy érdemes lenne megfesteni, de arra már nem érzek késztetést, hogy ecsetet vegyek a kezembe.
Ha statisztikát készítenénk a szerepeiről, biztos vagyok benne, hogy többségében lennének a nagy formátumú szerepek, történelmi személyiségek, fejedelmek, királyok, apostolok...
– Azért találnánk bőven jelentéktelen figurákat is!
A bátyja szobrai között is nagyon sok a történelmi személyiség.
– A székelyudvarhelyi Emlékezés parkjában tizenhárom történelmi személyiség szobra áll, abból hat – Csaba királyfi, Szent László király, Bethlen Gábor, Nyírő József, Bethlen István és a Vándor székely hazatalál – a bátyám alkotása. Az erdélyi magyarság és az anyaországi magyarok egyik zarándokhelye lett ez a park, ott mindig van friss virág és mindig égnek a gyertyák.
Soha nem kérte a testvére, hogy legyen valamelyik szobra modellje?
– A bátyám szobraiból nemrégiben nyílt egy szép kiállítás Győrben – természetesen csak a kisebb művekből, mert a nagy, köztéri szobrok csak fénykép formájában fértek oda – ott volt egy mellszobor, amelyet rólam mintázott még gimnazista koromban, és egy szép rézdomborítás is, amely szintén rólam készült. Vele is sokat beszélgettünk arról, hogy milyen fontos előbb magunkban tisztázni: mit akarunk kifejezni, mi a mondandónk lényege. A szobrász is előbb elkészíti a vázat, ha statikailag sikerül jól megalapoznia a figurát, utána következhet az anyag felvitele majd a finomítás, a végeredmény kialakítása.
Balázs öccsével több közös munkájuk is lehetne. De csak pályájuk elején, még Miskolcon dolgoztak együtt.
– Miskolcon tulajdonképpen partnerként nem is találkoztunk a színpadon. Kecskeméten volt igazán nagy közös munkánk, egy musical: az 1979-es La Mancha lovagja. Én voltam Don Quijite, Balázs öcsém pedig Sancho. Azért is különösen kedves számomra ez az előadás, mert ezt még drága jó szüleink is láthatták. Ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor együtt léptünk színpadra Balázs öcsémmel.
A testvére – rendezőként és 2011 óta mint színházigazgató is – bármikor meghívhatná önt Egerbe. Soha nem hívta?
– Dehogynem! Hívott ő már többször is Egerbe, de én nem szerettem volna, ha miattam újabb támadások érik. Még be sem tette a lábát az igazgatói irodába, már ütötték-vágták. Hiába van négy évtizede a pályán, hiába ismerik több mint húsz éve Egerben, hiába bizonyította számos alkalommal felkészültségét, rátermettségét, tehetségét, mégis bántották. Ebben a túlpolitizált világban nem tartottam volna helyesnek, ha ürügyet szolgáltatok az újabb vádaskodásra, ezért kénytelen voltam nemet mondani neki.
De ugye nem végleg?
– Most is van nálam egy szövegkönyv. Azzal adta ide az öcsém a példányt, hogy olvassam el, és mondjak igent a felkérésre. Nagyon szép és komoly szerep lenne, de egyelőre még korai erről beszélni. Ez még sok mindentől függ: a Nemzeti Színház műsortervétől, az egyeztethetőségtől.
Mostanában Tímár Éva is visszatérő vendég Egerben. Annak idején Miskolcon önök voltak a Csiszár-korszak vezető színészei.
– Színpadon azóta sem találkoztunk. Pedig Miskolcon Évával a férfi-nő kapcsolat minden lehetséges variációját eljátszottuk. A Peer Gyntben ő volt az anyám, Aase anyó, Az éjszaka a nappal anyja című svéd drámában a feleségem, a Cseresznyéskertben Ranyevszkaja, a húgom, a Tartuffe-ben Elmira, a szerelmem...
Mi lett a legendás társulattal?! Nem sajnálja?
– Ahogy mindennek, a legendás korszaknak is vége lett egyszer. Így történt ez a Katona József Színházban is. Így van ez a természetben is. A mag kicsírázik, szárba szökken, kivirágzik, aztán a növény elenyészik, de a magvak – ha jó földbe kerülnek – újra megfogannak. Az eddigi pályafutásom során tényleg meghatározó jelentőségű volt Miskolc, a kisebb megszakítással ott töltött tizennégy év. De később a Katona József Színházban világhírű előadásokban szerepelhettem, és most itt a Nemzeti Színházban szintén komoly feladatokat kapok. Nem érdemes az idő múlásán merengeni. Bár jól esik néha az egykori kollégákkal elbeszélgetni, ha úgy adódik: együtt dolgozni. Nekem most éppen megadatott ez a lehetőség. Csiszár Imre rendezte a József Attila Színházban Molière Úrhatnám polgárát, és meghívtak a címszerepre. Tudtunk egyeztetni, nem ütközött a nemzetis előadásokkal. Örömmel mentem. És itt hadd beszéljek a mi találkozásunkról, a rendező és a színész kapcsolatáról. Csiszár fontosnak tartotta, hogy bizonyos darabokat velem vigyen színpadra. Így eljátszhattam Peer Gynt szerepét, Lucifer lehettem Az ember tragédiájában, Galilei a Brecht-drámában, aztán én voltam a Tribádok éjszakája című Enquist-darabban August Strindberg és még hosszan sorolhatnám a szerepeket. Imre látta bennem ezeket a hősöket, és ebből a közös munkából egy nagyon komoly művészbarátság lett.
Soha sem zavarta, hogy valaki más álmát kellett megvalósítania?
– A színésznek el kell fogadnia a maga szerepét, és most itt a színház belső felépítésére gondolok. Mindenkinek a maga posztján kell helytállnia. Nekem – mint színésznek – el kell fogadnom a rendező utasításait, de ez nem jelenti azt, hogy ő ne hallgatná meg az én véleményemet. Szerintem egy rendezőnek legyen erős elképzelése a színpadra állítandó drámáról, de ugyanakkor legyen megengedő is. Egymást meghallgatva, ötleteinkkel egymást inspirálva kell haladnunk az előadás megszületése felé. Ha egy rendezőnek előre gyártott elképzelései vannak, és abból nem enged, az lebénít mindenkit. Beszűkül a színész fantáziája, leblokkol.
Találkozott már ilyen rendezővel?
– Találkoztam.
Talán adott is vissza ezért szerepet?
– Igen, megtörtént már, hogy annyira nem értettem egyet a rendező elképzelésével, hogy kénytelen voltam visszaadni a szerepet.
Annak idején az Ivanov szerepéről azért mondott le, hogy Szolnokon eljátszhassa Puntila úr mellett az ő szolgája, Matti szerepét!
– Major Tamás volt Puntila, Csiszár Imre, az akkor még pályakezdő tanítványa rendezte az előadást. Az a kolléga, aki eredetileg Matti szerepét játszotta volna, megbetegedett, és helyette engem javasolt Csiszár Imre, és Major elfogadott a partnerének. Persze ismert már korábban is. Kósa Ferenc Dózsa-filmje, az Ítélet forgatásán találkoztunk először. Emlékszem, én csak szájtátva hallgattam, ahogy Csoóri Sándor, Bessenyei Ferenc, Sára Sándor, Major Tamás beszélgetett a forgatókönyvet elemezve történelemről, lázadásról, becsületről… Aztán a főiskola után a Nemzeti Színházban volt egy számomra emlékezetes konfliktusom Majorral. Egy próba után szóvá tette, hogy nem veszem elég komolyan a szerepem, én pedig nagyon magabiztosan azt feleltem: ez nem is szerep, csak statisztálás. No, meg is kaptam ezért a magamét: különpróbán tanította meg nekem, hogy a legkisebb szerepet is komolyan kell venni. Mindezek után megtiszteltetés volt, hogy vele játszhattam. Aztán megrendezte velem a Tartuffe-öt Miskolcon. Nagyon sokat tanultam tőle.
És Ön figyeli a fiatal kollégákat? Elmondja nekik a véleményét?
– Figyelem őket, és úgy látom, ők egészen másképpen tekintenek a színházra, mint én, vagy az én generációm. Mintha ők már sokkal lazábban, görcsmentesebben, játékosabban viszonyulnának egy-egy darabhoz, a kollégákhoz és az egész színházi élethez. Azt hiszem, nem is igénylik az idősebb kollégák véleményét.
Pedig talán szólni kellene nekik!
– Nem biztos, hogy jót tennék. Ha instruálnám egy fiatalabb partnerem, és ő elfogadná a tanácsom, akkor az én elvárásomat teljesítené, nem a magáét. Kényes és összetett dolog ez. Lehet, hogy más szakmák esetében nem így van. De most ez a világ ilyen, így kell elfogadni.
A saját gyermekei folytatják a családi hagyományt?
– Boriska lányom táncművész. Jelenleg a Forte Társulat tagja. Jelentős szakmai eredményekkel a háta mögött. Sikerek és kudarcok, kétség és remény közt éli az életét, mint minden művészember. Ő a színpadi életet folytatja. Bence fiam elvégezte a képgrafikai szakot, egy éve átment festő szakra. Ő a nagyapja képzőművész vénáját örökölte. Mind a ketten viszik tovább a talentumot, hogy aztán majd ők is adják tovább a gyermekeiknek, ahogy mi kaptuk a szüleinktől.
Filip Gabriella
(2014. március 19.)
