Bemutató: Csongor és Tünde
Vörösmartyt ifjúságától fogva szenvedélyesen érdekelte a színház – mint játszó műhely, mint a társadalmi hatású intézmény, s persze mint színdarabjainak bemutatási lehetősége. A Nemzeti Szinházhoz pedig annak 1837-es felavatásától, megnyitásától kezdve akár még bensőségesnek is mondható viszony fűzte. Szorgalmazta a Nemzeti megszületését, drámaelméleti íróként, kritikusként vagy a Nemzeti drámabíráló bizottságának tagjaként értőn figyelt a bemutatókra, figyelemmel követte a színészek játékát, fejlődését, látta, kik azok, akik valóban a nemzeti színjátszás meghatározói lehetnek, hiszen érezniük és tudniuk kellett: ahol fellépnek, az a nemzeti identitás meghatározó intézménye.
A NEMZETI „HÁZI SZERZŐJE”
A Nemzeti pedig mindig örömmel fogadta Vörösmarty új műveit, teljesítve ezzel a költő eredeti szándékát: „az eredeti dráma a nemzeti színház lelke”. Némi túlzással azt is lehetne mondani, hogy a költő a Nemzeti Szinház „házi szerzője” lett. A kor előadási rendjét és szokásait követték ezek a bemutatók, a művek ugyan nem lettek repertoárdarabok (a fajsúlyosabb előadásokat ritkán tudták csak játszani), majd „összeségükben” érnek el jelentős játszási számot, időről időre ünnepi előadásokként tűzik műsorra különleges hangulatú drámáit.
Ilyen alkalmakkor Vörösmarty művei a nemzeti érzelem, a nemzeti gondolkodás, a honszeretet példázataként rendkívül hatásosan és persze látványosan jelentek meg a színpadon. Elég utalnunk a megnyitó estre, 1837. augusztus 22-re, amikor a még nem teljesen kész épületet Vörösmarty erre az alkalomra írt prológjával, az Árpád ébredésével avatták fel. A későbbiekben is fontos esemény volt a történelmi drámák – a Marót bán, a Czillei és a Hunyadiak – bemutatója. Érdekes módon a kevésbé jelentős, de nagyon hatásos Az áldozat című szomorújátéka ezeknél jóval többször szerepelt a Nemzeti színpadán. Ezt a darabot vidéken is gyakorta elővették, a korabeli lapok szerint szívesen nézte a közönség Kassa, Arad, Pozsony, Kolozsvár színházaiban. Mi több, Vörösmarty temetése után néhány nappal ezzel az előadással búcsúzott tőle a Nemzeti Színház. De Vörösmarty jelen volt a színpadokon műfordításaival is, hiszen a gyakorta játszott Shakespeare-művek közül a Julius Caesart, a Lear királyt az ő fordításában adták elő.
A költő színháztörténeti jelentőségét így fogalmazta meg a naponta (!) megjelenő irodalmi orgánum, a Fővárosi Lapok 1870-ben: „Irodalmunk Vörösmarty első drámai műveinek színrehozatala óta nagy kiterjedést nyert, nyelvünk sokat csinosodott, de drámáink – a nyelv erejét tekintve – még ma sem versenyezhetnek az ő műveivel, s távolról sem érik utól jámbusainak erőteljes zengzetességét. Mindez oly érdem, melyet hálásan ismerhet el az utókor, s a nemzeti színház mindenesetre egyik szép kötelességét teljesiti, midőn e költő nagy érdemeiről koronként megemlékezik, s egy-egy művének színrehozatala által föleleveníti Vörösmarty emlékezetét.” Egy másik cikkben rá utalva ez volt olvasható: „…mert csak olyan nemzet kebelében támadnak új dicsők, mely tudja becsülni a régibb dicsőket”.
KIÜRESEDŐ SZÍNHÁZI KULTUSZ
A Nemzeti Színház sajátságos kultuszeseményként Vörösmarty egyes műveit, főleg Az áldozatot a költő halálozásának napján, vagy ahhoz közeli dátummal vette újra és újra műsorára, és így tettek a vidéki társulatok is. Ezek az előadások aztán évek múlásával kiüresedő kegyeleti gesztussá váltak, és a kritika egyre inkább azt tette szóvá, hogy kezdenek súlytalanná válni. 1869-ben már arról írnak az újságok, hogy annak az évnek az ünnepi előadásán üresen tátongott a Nemzeti nézőtere, s erre az sem szolgál mentségül, hogy pokolian rossz idő volt aznap a fővárosban. 1876-ban a Fővárosi Lapok kritikusa nem kímélte a tollát: Az áldozatot adták, „de oly hiányos előadásban, mely után nincs joga a színháznak azt hangoztatni, hogy: íme, ezek a régiségek elavultak, senkinek sem kellenek. Rendezés, kiállítás, előadás – a legszelídebb kifejezéssel élve – távol volt attól, hogy ünnepi legyen”. Máskor azt rótták fel, hogy szedett-vedett kosztümökben álltak színpadra a szereplők, 1877-ben Az áldozatban Zarán vezér nejének megtestesítőjéről ezt írták: „Jászai Mari asszony ábrázolta sok erővel, kifejezéssel. Csak a jelmeze ellen van kifogásunk. Az őskori magyar pogány asszonyt olyan waterproof esőköpenyben léptették színpadra, amilyent csak ilyen zimankós decemberi időben a Regentstreet lady-jein lehet látni.”
Jókai lapjában, A Honban 1869-ben azt írták: érdemesebb lenne Vörösmarty születésnapján emlékezni a költőről valamely művének bemutatásával. „Az igazgatóság abban a véleményben volt, hogy miután a költő halála óta elmúlt egy évtized, ma már inkább helyén van annak örömét ünnepelni meg, hogy a hazának Vörösmartyja született, és pedig oly időben, midőn buzdító, láng szavú költőkre nagy szükség volt, mint a halál gyászát eleveníteni föl évről évre az emberek emlékezetében. A műveit nemzetek általában költőiknek születési és nem halálnapját szokták megünnepelni.” Eltelik egy újabb évtized, és elérkezik annak is az ideje, hogy Az áldozat helyét Vörösmarty másik műve foglalja el a Nemzeti Színház deszkáin.
„A KEGYELET ÜNNEPE ÉS MERÉSZ KÍSÉRLET”
A Nemzeti 1879. december 1-jén a szó szoros értelmében látványosan szakított az ünneplés hagyományos s már kiüresedett gyakorlatával. „Éveken át mindig az egy »Áldozat« járta, melynek gyönyörű ugyan a nyelve, mesteri a verselése s érdekes a tartalma is, de annyira ismeretessé vált, hogy ismét megnézése utoljára alig volt már egyéb, mint áldozat” – írta a Fővárosi Lapok szerzője.
Így lett egyszerre a költő születésnapján a Csongor és Tünde ősbemutatója egyszerre „a kegyelet ünnepe és merész kísérlet”.
A korabeli sajtó s főleg a színházba járó közönség meglepetéssel és érdeklődéssel fogadta a bemutató hírét. A Nemzeti Színházban már hosszú évek óta játszó és rendező, majd 1878-tól direktorként szolgáló Paulay Edétől tudatos tett volt, hogy Vörösmarty drámáját műsorra tűzi. Gondolt erre korábban is, de a feltételek – társulat, pénz, fiatal erők – nem voltak adottak. A bemutató előtti napon olvashatták az érdeklődők a Fővárosi Lapokban, hogy Paulay szerint mi tette végre lehetővé Vörösmarty drámájának színpadra állítását. Kezdett kialakulni egy jól összeszokott s a szó igazi értelmében vett társulat. A Csongort játszó Nagy Imre 30 éves, már nagy szerepekkel – többek között Hamlet és Rómeó – a háta mögött (s majd ő lesz pár év múlva az első Ádám a szintén Paulay által rendezett Az ember tragédiájában). A Tündét alakító Márkus Emília igazi kezdő a maga 19 évével (aki már Júliát eljátszotta a Nemzetiben!), hozzá képest a 27 esztendős Helvey Laura már idős, s mit szóljunk akkor a 29 éves, a Mirigyet fenomenálisan alakitó Jászai Mariról. Balgát hatalmas sikerrel a 38 éves Vizvári Gyula alakította. Megvolt a kellő anyagi fedezet is az igényes látványossághoz nélkülözhetetlen díszletekre, jelmezekre, kellékekre, világításra, zenére.
Volt még valami, amit Paulay – nem is annyira diplomatikusan fogalmazott meg az említett Fővárosi Lapokban a Csongor és Tünde bemutatása a mellett érvelve: a Nemzetiben a sok történeti dráma után egymás után játszották a Shakespeare-darabokat, „a hatvanas évek óta sorban látta közönségünk a »Szentivánéji álmot«, a »Téli regét«, a »Vihart« s megbarátkozott az oly színművekkel, melyekben tündérek, nemtők, jó és rossz szellemek vegyülnek az emberek cselekvényeibe”. Ami azt igazolta Paulay szerint, hogy a nézőknek már elegük van a históriai darabokból, „s minden inkább kellett a közönségnek, csak kardos, sarkantyús darab nem!”
DICSÉRETEK ÉS BÍRÁLATOK
Az ősbemutatóról szóló cikkekben szinte minden írás kiemelte Vörösmarty „édes, bűvös költői” nyelvét. „A Nemzeti Színház számára eleitől fogva itt valamennyi eredeti mű közt egy sincs, melyben a magyar nyelv fénye és gazdagsága úgy ragyogna, mint e tündérjátékban” (Fővárosi Lapok), „Elejétől végéig mélyérzésű, igaz költői szellem lengi át s magyarsága oly szép, oly erőteljes, hogy bámulattal tölt el, miként tudott egy költő, még ha azt a költőt Vörösmartynak nevezték is, négy évtizeddel előtt ily eredményeket érni el, az akkor még oly szegény magyar nyelvvel.” (Magyarország, Nagyvilág).
A kritikák sorra vették a színreállítás minden részletét, így azt is, hogy Paulay alaposan megrövidítette a darabot, az ötből három felvonást szerkesztett, jeleneteket vont össze, arra is kínosan vigyázott, hogy ne írjon bele a drámába. Mindössze két maga írta sort tett Balga szerepéhez, s ő maga jegyezte meg: „E két sor az egyetlen hamis, hangnyelvünk e bűbájos zenéjében”. A rövidítési eljárást dicsérték, mondván: mellőzte a „dramaturgiai vörös plajbászt, kegyelettel”. Péterffy még ezt a beavatkozást is keveselte: „még sok oly szép gondolat maradt az átdolgozásban, mely olvasva nagyobb hatást kelt, mint a színpadon.” A Pesti Hírlap szerzője is rövidítést javasol még: „Némely huzogatást is tanácsolnánk, így az Éj nagy magánbeszéde eltűrné itt-ott a piros irónt.” Jókai lapja, A Hon viszont pont elégségesnek találta Paulay rövidítéseit, azaz a „kegyeletes, kíméletes eljárást”, s főleg úgy, hogy az eredeti szöveghez nem is nyúlt.
Sorra került a sajtóban a szereplők értékelése is. Mindenkinek elismerik ugyan a teljesítményét, de éreztetik az egyenetlenséget a játékukban, ami talán a darab szokatlanságából, nyelvi kompozíciójának nehézségéből fakadt. Az Ellenőr szerzője szerint a Nagy Imre által alakított „Csongor ’ fejedelmi alak’ volt; tisztán, szépen, érthetőleg beszélt; egy-egy mozzanatban a szív igazi hangján szólott; egészben véve azonban inkább bágyadt, mint ábrándos, inkább egyhangú, mint idealista volt”. Ugyanígy ítélkezett Márkus Emiliáról (Tünde), „aki ugyan kedves jelenség; szavalatában meg-megjelent a tiszta páthosz, de ő sem volt elég könnyed és eleven a tündérleány szerepéhez.”
Igazából két szereplőt dicsérnek váltig. A Fővárosi Lapok szerzője a Mirigyet alakitó Jászai Marit, aki „valódi önmegtagadással tanusítá tiszteletét a nagy költő iránt, mert e szép asszony olyan rút vénasszonyt csinált magából, aminő csak egy csúf boszorkány lehet, de épp ez volt tőle szép”. (Kapott is többször nyílt színi tapsot.) A másik a mindig hálás szerep Balgáé, s az Ellenőr írója szerint Vizvári Gyula „a szerep shakespearei humorát teljes mértékben érvényre emelte”. Az Éjt megjelenítő, éppen 14 (!) éves Fáy Szerénában a kritikus már valósággal Laborfalvi Róza utódját látta: „A természet oly tömör és mégis hajlékony, máris szélesen folyó hanggal áldotta meg e fiatal színésznőt, hogy ha kiképezi, pár év múlva újra feltámad színpadunkon a Jókainé feledhetetlen, mély színezetű orgánuma.” (Egyébként tényleg ő lett a tragikai szerepekben Laborfalvi méltó követője.
A KORSZERŰTLENSÉG VÁDJA ELLENÉRE
A Havi Szemle szerkesztője nem volt elégedett magával a darabbal: „A színpad az élet eszményített képe. De volt-e itt élet? Emberek mozogtak-e a nemzeti színpadon, vagy csak elvont allegóriái? (…) Két sóhajtozó lélek, igen lélek a szó szoros értelmében, jár-kel a színjátékban, akik keresik, megtalálják, elvesztik és újra megtalálják egymást, mindez édes, bűvös költői nyelven, a szavalás és hangszerek zenéje mellett előadva a XIX. század második felében, a realizmus korszakában csodálatos gondolat, bámulni való merészség, ha nem vakmerőség.” Úgy véli, igazából ez gyermekelőadásra való produkció, s reméli is, hogy a serdületlen ifjúság megjelenik majd a nézőtéren s nekik tetszeni fog a darab és az előadás. Az Ellenőr című lap kritikusa igen szigorú, neki gondja magával a művel van, véleménye szerint „a darab hatása nem volt minden pontban egyformán mély és megkapó. És ennek elsősorban maga a dráma az oka… a költő szeszélye, vagy mondjuk humora szabadon űzi játékát a történet személyeivel és az olvasó vagy néző közönséggel. E lazaság pedig nem szolgálhat a drámai hatás javára.” Péterfy csattanósan intézi el dramaturgiai kifogásait: „Kevés benne a drámai élet!”
A kritikai hangok ellenére az előadás sikert aratott, a bemutatás minden elemében Paulayt igazolta, és újra élettel töltötte meg a kiüresedő Vörösmarty-kultuszt. A színészek s a közönség is érezte, hogy a Csongor és Tünde színrevitelével valami új, más történik a színházban. Joggal kérhette az egyik cikk szerzője: „a Csongor és Tünde ne legyen ez egy ünnepi este darabja, hanem adni kell azt többször, örvendve, hogy színrehozatala valahára sikerült.”
Praznovszky Mihály
irodalomtörténész, a Petőfi Irodalmi Múzeum egykori főigazgatója
Illusztrációk: OSZMI, Nemzeti Színház - Eöri Szabó Zsolt
(2025. november 27.)
