Ez tényleg az a darab, amit látni és átélni kell. A részesei lehettünk annak a zajos, kaotikus, szélsőségekkel teli városi életnek, ahol a történet is játszódik. Erősen hatott rám a díszlet, a hatalmas, többszintes fémszerkezet, melyben olykor egyszerre zajlottak az események. Átadta a modern város hangulatát, amelybe nehezen tudtak beilleszkedni a vidékről felköltöző szereplők, Rocco és családja. Mindvégig megmaradt bennük a vágyódás az egyszerű, paraszti életre. Minden karakter fokozatosan bontakozik ki, van idő megismerni őket és megérteni egyéni sorstragédiájukat. Kifejezetten tetszett egyes jelenetek nyers durvasága, egy pillanatig sem akarták finomkodva tálalni akár az erőszakot, a gyűlöletet, az undort vagy éppen a szeretet, az önfeláldozást. Szenvedélyekkel, erős érzelmekkel teli darab volt, ami minden egyes percben fenntartotta a figyelmet. Mindig tudott valami újat adni és mutatni, amin mélyebben el lehetett gondolkozni. Olyan „kötelező” előadásnak gondolom, amit mindenképpen érdemes megnézni. (Icsa Vivien, Budapesti Metropolitan Egyetem)

 

 

A vidéki fiúk erkölcsét bedarálja a nagyváros, beszennyezi őket a város mocska. A stabil családi értékek nekifeszülnek a nagyváros értéktelen ürességének, tépázó, pusztító kilátástalanságának, úttalanságának. Elgondolkodtam, hogy vajon a nagyváros felétlenül melegágya-e a fertőnek, mi is erkölcstelenedünk? Vagy legalábbis figyelmetlenebbek, embertelenebbek vagyunk, mert itt élünk? 

Tetszett, ahogy az első felvonásban az előtérben, a nézők orra előtt táncolt, vonaglott a prosti, a színpadhoz szegezte a heréjét a fiú, golfozott a pasi. Mint az a rengeteg furcsa impulzus, inger, ami nap mint nap kikerülhetetlenül az arcunkba csap, elvonja, eltereli a figyelmünket, elvakít, eltérít a céljainktól, vagy egyszerűen csak attól, hogy valóban (oda)figyeljünk valamire, vagy ami még szomorúbb, egymásra. 

Megkapó az a jelenetsor, ahogy Rocco naiv bája és őszintesége áthatol a prostin, megérinti a lelkét. Hogy milyen erős a fiú őszinte, ártatlan, szelíd lénye. A lány is rájön és kéri, hogy mentse meg őt. (Varga Krisztián, angoltanár, Chichester, Anglia/Budapest, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának tagja)

 

 

Az előadás előtti bevezetés a színház történetébe és életébe érdekes volt. Vidnyánszky Attila személyes megjelenését meghatónak és megtisztelőnek éreztem, mintegy megágyazott a darabnak. Jó volt hallani a rendezőtől, hogy ő hogyan látja a darabot. Igaza volt, a darabot nem csak a színházban látjuk, hazavisszük az élményeket, gondolkodunk és beszélünk róla. A Rocco nem a mai elvárásokhoz illeszkedő, gyorsan fogyasztható darab. Időtartamának hosszúsága már-már tűréshatárokat feszeget. Végig impulzív, nem hagyja a figyelmet lankadni, nézése közben el lehet kalandozni a fő cselekménytől, kiegészítő jelenetek futnak az egész színpadon. A színpad közelsége egészen katartikus élményt nyújtott (a második sorban ültem). Udvaros Dorottya monológjai kirángatnak a darabból, szembesítenek a korunkkal. A fiatal, számomra nem ismert színészek (a fiúk) húzták a hátukon a darabot. Leginkább az anyával (Ráckevei Anna) tudtam azonosulni, aki kétségbeesetten igyekszik összetartani a széthulló családot, amelyet megmérgez a nagyváros fertője. A darab felmutatja a család összetartó erejét, egymásért való kiállást, míg Simon véglegesen elveszett minden értelemben. A darab mondanivalója számomra, ha nincs erkölcsi tartásunk, amit a család belénk nevelt, akkor elveszünk az ÉLETBEN, és ebből a szempontból mindegy, hogy hol élünk, nagyvárosban vagy falun. Mi Zamárdiban lakunk, férjemnek, Gábornak is nagyon tetszett a darab, ő egyébként már előre felkészült, utána olvasott, és amíg hazaértünk, éjfélig erről beszélgettünk. (Germán Orsolya, egyéni vállalkozó, Zamárdi)

 

 

Visconti filmjét ismertem. De hogy lesz ebből színdarab? Már Olaszországban is lett, és most a Nemzetiben, kétrészes (3 óra 40 perc). Az eredeti történet végigfut, a Parondi család (anya és fiai) délről Milánóba érkeznek a jobb élet reményében. Hozzák magukkal a dél, a vidék erkölcseit a városi környezetbe. Ahol először a pénztelenség, majd a csábítások várják őket. Az öt fiú ötféle életutat választ. Az egyik családot alapít, a másik elzüllik, a harmadik katona lesz, a negyedik segédmunkás, az ötödik még gyerek… S ez milyen konfliktusokat gerjeszt: a verekedéstől, a másik nőjének megerőszakolásától („engem nem szarvazol fel”) kezdve – az irgalomig, a megbocsátásig, de végülis a család széteséséig. Remény alig maradt. Talán Ciro, talán Luca…

A rendezés harsány, zajos, hiszen a bűnös város bevonz, megemészt. (Ismerjük a magyar mondást: Pest, feketére fest.) Ütközik a hagyományos, vidéki világ erkölcse a város mindent feloldó, mindent relativizáló világával. Az első felvonás a látványra, a második a drámára épít. Az első felvonás végén még nem tudjuk: mi is a probléma? A második felvonás viszont tömény dráma, a család széthullása.

A feldolgozás alapötlete: szikráztassuk egybe a 20. századi (városi) avantgárd felkavaró, mindent szétromboló világnézetét egy vidéki család városba költözésével. Az avantgárd harsány kiáltványai, a hagyomány tagadásával, a jövő kultuszával szállnak szembe az ártatlan, védekezni sem tudó, az egykori teljes, tiszta világból érkező jövevényekkel. A fesztültség óriási, az ütközés tragikus… Esélytelenek vagyunk. Nagyon erősek a hatások, mindig, mindenhol történik valami (multitasking), ahogy már megszokhattuk ebben a karneválszerű rendezésben. Van, akinek sok, mert sima katarzisra vágyik, van, aki pusztán megdöbben, mert ilyet még nem látott (hereszegezés a színpadon, és a diktatúrák jelképeinek ironikus környezetbe helyezése), és van, aki azt mondja: döbbenetes, haláltáncszerű az egész… Én az utóbbiba tartozom, bár szívesen követem az egyszerű, lineáris darabokat is. Viszont leveszem a kalapom a színészi játék, a technika és rendezés pontossága miatt. Több mint három óta, mindenki a színpadon, és nincs hiba. (Megjegyzem aznap kétszer állt meg alattam a 112-es busz elektronikai hiba miatt.) Az előadás előtt találkoztunk a rendezővel, Vidnyánszky Attilával, megkérdeztem, hogy akárcsak egy híd tervezésénél a mérnök, ő is pontosan tudja-e előre milliméterre, hogy mi minden lesz (mert minden van), mert mindennek stimmelnie kell. Azt mondta, van erős koncepciója, ami a próbák közben alakul. A híd viszont áll.

Ami a darabot teljesen egyedivé teszi, a már említett: irgalom, megbocsátás. Azért Rocco a darab címe, mert Rocco a jó ember… A ma már nem létező ember. Kicsit jézusi. Hogy még akkor is megbocsát, amikor már a józan ésszel szembe megy, amikor már senki emberfia nem bocsátana meg. A rendezők ezzel üzennek. Ne feledjétek el, a megbocsátás, az irgalom a legnagyobb erény. Még ha nehéz is… (Balázs Géza, nyelvész, egyetemi tanár, Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága)

 

 

Rétegződés és szinteződés térben és történetben

A díszlet vastraverzekre épített egymás fölötti szintjei, lakásai mint a történet helyszínei párhuzamban álltak a mű nyelvi, tartalmi rétegződésével. Alant játszódtak a késhegyre menő események, föntről pedig hangzott az olasz futurizmus programadó nyilatkozata, manifesztuma. A párhuzamos játék, a szimultanizmus és a multitasking (figyelemmegosztás) adja az előadás zsenialitását. Nem kell megküzdenünk a tartalomért, mivel a rendező, Vidnyánszky Attila patikamérlegen kimérve teszi a hangsúlyt a cselekményt előre vivő mondatokra, esetenként pedig az ismétlés eszközével él. Megrendítő és vad, érzékeny és látszólag kaotikus események váltják egymást, a néző egy pillanatra sem eshet ki kvázi résztvevői státuszából. Mindezt erősíti a vizulitás és a zene sokfélesége. (Minya Károly nyelvész, főiskolai tanár, Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága)

 

 

Az első perctől jelen lévő többszólamúság zavarba ejti a nézőt: a színpad különböző részein (ahol a fentnek és lentnek is kiemelt jelentősége van) párhuzamosan folyik a történet – emellett kinyilatkoztatásszerű abszurd monológok hangoznak el. Hogy mindenki mondja a magáét, függetlenül attól, hogy érkezik-e rá reakció, részben csehovi asszociációkat kelt. Ezt erősíti a szinte másfél órán keresztül babakocsit tologató felszarvazott Vincenzo, és az állandó fejfájásra panaszkodó mosodatulajdonos (mintha Andrejt és Olgát látnánk A három nővérből). 

Hogy a szereplők mindegyike szinte a teljes játékidőben (220 percen keresztül) jelen van a színpadon, mintha korunk online kényszerére mutatna rá: mindig mindenütt jelen vagyunk, felfoghatatlan mennyiségű impulzus ér minket. A legharsányabb hang ezek közül végig a dadaista és futurista kiáltványé, amelyek mondatai közé a XXI. század progresszív ideológiáinak szólamai ékelődnek (az avantgárd dokumentumokat mégoly jól ismerő néző sem tudja ezeket feltétlenül elkülöníteni). A száz évvel ezelőtt élt dadaisták ma ujjongva üdvözölnék az eltörléskultúra térnyerését: valahol talán itt ér össze az 1910-es évek abszurd mozgalma, az ötvenes évek talajvesztése és a XXI. század totális értékrelativizmusa.

Az öt fiú e fülsiketítő kakofóniában igyekszik boldogulni. S amint a hátuk mögött hagyott vidék értékrendjéről esik szó, időnként felcsendül Nino Rota szívszorító filmzenéje. Egyre ritkábban.

A számunkra talán legfontosabb kérdést Rosaria, az anya teszi fel csendesen, miután valamelyik önjelölt próféta az arcába üvölti a szélsőségesen értékromboló dadaista kinyilatkoztatást: „Értem én, de mi lesz azután?” (Takács Szilvia, középiskolai tanár, szakértő, PKÜ Kazinczy Műhely)

 

 

A színdarabra teljesen „érintetlenül" ültünk be a párommal, lévén nem láttuk a filmet, sem a főigazgató úr rendezésében nem láttunk még drámát. 

A függöny felhúzása előtt párom látta rajtam a 30 éves korom okán lassan jellemzővé váló vasárnap esti bágyadtságot, majd annyit mondott egy félmosollyal: "Te biztos nem fogod ébren tölteni a következő órákat. Aztán amint lassan, magabiztosan, számomra 2005-öt idézve felhangzott a kamaszkoromból jól ismert dallamos fütyülés, és felismertem a Rammstein német zenekar Hörst du című számát (diszkréten körbe tekintettem, hogy „ugye ezt mindenki felismeri?" de gondolom a kutya nem ismerte), majd elkezdett kibontakozni előttem a rendezésre jellemző szédítő dinamizmus, éreztem, nagyon is ébren leszek ezen a programon. 

Ahogyan Vidnyánszky Attila körülírta nekünk a koreográfia sajátosságát, tudniillik, hogy a színpadon gyakorlatilag párhuzamosan történnek a cselekmények, és kapkodni kell a fejünket, vajon melyik szálat kövessük, nem tudtam nem az egyik kedvenc filmemnek, a Milos Forman-féle Amadeusnak emblematikus jelenetére gondolni, mikor is az ifjú Mozart átszellemülten magyarázza II. József császárnak a Figaro menyegzője kapcsán: "Felség, ha egy színpadon egyszerre több ember beszél, az hangzavar, az követhetetlen zagyvaság..., de az operában ott a zene, a muzsika, és a muzsikában akár 20 hang is megszólalhat egymás mellett, nem lesz hangzavar belőle, hanem tökéletes harmónia". No mármost, a harmóniától távolabb voltunk, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől, de úgy éreztem, összességében Mozartot is meglepné, hogy alapvetően mégiscsak tud működni az elgondolás. A színpadon kibontakozó ingercunami végig le tudott kötni, nem éreztem üresjáratot, a közel négy óra, ha nem is röppent el, de távolról sem érződött fájdalmasan hosszúnak.

Az egyes színészek által nyújtott karakterek letaglózóan erősek és hitelesek voltak, el tudták hitetni velem, hogy azok ők, akiket játszaniuk kell. És itt alapvetően a fiatalokra gondolok. Udvaros Dorottyát szívből jövően semmilyennek éreztem, Schnell Ádámról a hangja okán pedig csak a Family Guyból ismert Brianre tudtam asszociálni végig. Hanem Bordás Roland (Simone Parondi), Berettyán Nándor (Rocco Parondi), Barta Ágnes (Nadia), Nagy Márk (Ivo) számomra retinába égő pillanatokat tudtak adni. Szabó Sebestyén Lászlóról nem tudtam eldönteni, hogy brilliáns színész vagy a színházban bujkál a Hülyék Intézetének fogdmegjei elől. Éppen az ő, valamint Herczegh Péter karakterei nyomán kell eljutnom azonban oda, miért nem tudtam valóban megszeretni ezt a művet. Mozart mellett egy másik alak mondta a fülembe, Nicolás Gómez Dávila személyében: "Az ízlés viszonylagosságát a rossz ízlésű korok vallják." Ahogyan napjaink színházát, de alapvetően művészeti és kulturális világát, úgy ezt a darabot is felfalta a teljesen öncélú, dekadens, ködhegyező művészieskedés. A darabot betemették a teljesen értelmezhetetlen jelenetek, performanszok, szimbólumok, amelyek erősek akartak lenni, de csupán erőltetetté torzultak, s amelyek kéretlenül a néző arcába tolultak. Személyes elszenvedője voltam, hogy Herczegh Péter a fejemtől 1,5 méterre zseb-je t'aime-ezi magát egy szöggel, kalapáccsal, majd harsányan mondja, mint ki jól végezte dolgát: "Hát ide szögezem a heréimet a Nemzeti Színház proszcéniumának széléhez." Életem egyik kicsit sem óhajtott WTF-élménye volt ez. (Megjegyzem, mikor a második felvonásnál Bordás Roland kezdett el előttem mélyen a szemembe nézve matatni a sliccével, komolyan felmerült, hogy hazamegyünk, mert annak a bizonyosnak is van ám vége.) Ezek mellett: Conchita Wurst-féle alakok, horogkeresztes cipőjű európai uniós (mi az Isten?) trappolás, csokoládés Jézus-szobor majszolás, kitépett szívek (tiszta azték istenáldozat), legéppisztolyozott csecsemők, posztmodern leninista, marxista, dadaista, trappista szónoklatok, két lábon járó boxdildó a ringben, nietzsche-i szónoklatok work out push up-olás közben egy érthetetlen, Szepes Mária rémképeit idéző mákonyos álommá állnak össze, amitől Dalí és Kafka hátrahőkölnek, mondván: „Ááááhh, nekem ez zavaros..." Mindezeknek megvan a maguk helye. Hogy hol, nem tudom, de ebben a formában a Nemzeti Színházban testet öltve számomra azt a benyomást kelti, hogy az intézmény követni és nem diktálni akarja a korszellemet, mellyel, aki házasságot köt, hamar megözvegyül. 

A szünetben felmerült köreinkben a kérdés, hogy miért nem látni manapság a színházi repertoárban a leginkább klasszikus értelemben vett kosztümös előadásokat. A magam részéről úgy érzem, hogy ennek a megvalósításnak szűk terepen lehet csupán, vagy tán már nincs is felülete. Teljesen el tudom ma már fogadni, hogy a művészek a görög-római-zsidó-keresztény civilizáció klasszikusait a maguk eszköztára szerint próbálják meg újraértelmezni és formálni. A személyes problémám ugyanakkor az, hogy sikeres kivitelezést nemigen láttam még az évek során, mely folyamat alól ez a darab sem kivétel. 

Összességében ismét csak az Amadeus-film Mozartját idézném, mikor Salieri opus magnumjának bemutatója után Salieri mímelt udvariassággal kérdezi Mozartot, "És... hogy tetszett a darab?" Mire Mozart: "Elképzelni sem tudtam, hogy ilyen zene is létezik." (Zmák Tamás, középiskolai tanár)

 

 

Az eredeti mű az 1950-es évekbeli olasz gazdasági csoda idején játszódik, és görbe tükröt mutat a korabeli olasz társadalomról. A darabban az elhangzott forradalmi-avantgárd idézetek (pl. az olasz futurizmus atyjától, Gabriele D’Annunziótól) kellőképpen ellenpontozzák az 50-es évekbeli olasz kapitalizmus dübörgését és optimizmusát, egyúttal kifejezik a korabeli olasz közéletre jellemző ideológiai polarizáltságot. Észak és Dél, a nagyváros és a falu, a forradalmár avantgárd attitűd és a tradicionális értékrendhez és életvilágokhoz való ragaszkodás együttesen megjelennek a darabban. Az idézetek és az életkép-szerű jelenetek utalnak olyan egyetemes, időtől és tértől független, de a korabeli Itáliát jellemző problémákra, mint a társadalmi erőszak, a nagycsaládok és kisközösségek fölbomlása-fölbomlasztása, a városi tér átalakulása, az üzleti szellem felülkerekedése a morállal szemben. Az öt fivér és édesanyjuk története pedig drámai erővel mutatja be azt, miként töri bele a rendszer Dél-Olaszországot és a parasztságot az 50-es évekbeli gazdasági rendbe. Simone és Rocco, más-más módon, de egyformán áldozatul esnek a jelenbeli társadalomnak, Vincenzo, ha nehezen is, de beilleszkedik új, észak-olasz környezetébe, míg Ciro hirdeti egy jobb világ eljövetelét. (Paár Ádám, politológus)

 

 

„Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk?”

Hogy fér meg egy színdarabban Eminem és Cseh Tamás zenéje? Hogyan lehet a teljes káoszból két felvonás alatt megalkotni a legsátánibb, minden értéket, eszmét és célt nélkülöző világot, majd mindezek után mégis megszólaltatni a hazatérés, a valahova tartozás szólamait? Hová juthat az ember, aki megtagad minden korábban létező rendet és viszonyítási alapot, és milyen is valójában a Sátán, a legsötétebb értelemben?

A Rocco és fivérei napjaink posztmodern válságáról, és annak egy esetlegesen bekövetkező (vagy már bekövetkezett?) győzelméről szól. Van benne minden, ami egy ilyen kaliberű drámához szükséges: ellentmondásos karakterek, modern Rómeó és Júlia, családok harca, Karamazovokat idéző testvérek, a nagyvárosba került kisemberek küzdelmei… Pénz, erőszak, vér, szex, halál… 

Boksz. Az egész darab egy óriási bokszmérkőzés, nem csak az újabb és újabb mérkőzések révén, de szimbolikus értelemben is. Benső feszültségek háborgása egy olyan világban, ahol nincs már békés benső hang, csak üvöltő, zilált, kétségbeesett és erőszakos emberek bokszmeccsei önmagukkal és egymással.

Őrület. Ebben a darabban jóformán mindenki őrült, vagy azzá válik a végére. A szétesés világában vagyunk, abban a világban, ahol a nihil, a semmi lett az Isten, ahol értelmetlen küzdelmek soráról szólnak a mindennapok, és túl sok trauma ért már mindenkit ahhoz, hogy épelméjű maradhasson.

Falu és város. Rocco az anyjával és testvéreivel egy vidéki faluból költözik az olasz nagyvárosba. A becsületes, egyszerű emberek életéből a lehetőségek, a változás és a nagyszabású álmok paradicsomába. Csakhogy ez a Paradicsom hamar bedarálja a kisembert, éppúgy, mint a szépreményű, tehetséges és lelkes fiatalokat is. A nagyváros benső rothadása és lealjasodása szépen lassan felemészti a családot, a karakterek saját magukkal is meghasonlanak, és végül ugyanannak a Pokolnak a fenekén fetrengenek véresen, amiben az eredetileg is aljas karakterek. A vidéki anya tragédiájában sokan magunkra ismerünk, akik a nagyváros ígéreteiért elhagytuk a vidéket, akiknek túl szűkösek voltak a körülmények, túl kisstílűek az álmok, akik többre vágytak – majd sokszor csalódtak a vágyaiktól gyakorta messze álló realitásban. És akik mind éreztük már azt a bizonyos „már nincs visszaút” állapotot.

Rockzene, blues, pirosgatyás rocksztárok, drog, Eminem, fecskendők, széttaposott műemlékek, feldarabolt Krisztus a Nemzeti színpadán. És Udvaros Dorottya földig érő vérpiros ruhában, vagy épp csillogó feketében, mikrofonnal a kezében, tökéletes sátánasszonyként üvöltve a füstölgő sötétbe az üdvözítendő propagandát, a győzedelmes Semmit, a rombolást, a halálösztönt. 

A szerelem – épp úgy, mint a művészet, a nagy alkotók, a zene, Michelangelo vagy Chopin – halálra van ítélve. A darabban jóformán minden nő kurva, vagy azzá kénytelen válni előbb-utóbb, a szexből eltűnik mindennemű érzelem, a női karakterekből az önérzet, és minden karakterből az öntudat – mindent felemészt a lélektelen gépezet, a tébolyda, a nihil.

És hogy ezt kibírd, üsd azt a bokszzsákot, csak üsd, üsd ….

Számomra ez a darab arról a világról szól, amely felé jó eséllyel tarthatunk, ha nem figyelünk oda. Posztmodern korunkban nincsenek – vagy alig-alig vannak – már viszonyítási pontok, a régi értékek megkérdőjeleződnek (mert meg kell kérdőjeleződniük), a világ a feje tetejére állt. Mindent lehet, és egyre többet lehet. Felülmúltunk, meghaladtunk egy világrendet, de amit a helyére hoztunk, az félő, hogy nem vezet máshoz, mint káoszhoz és pusztításhoz. Az emberiség saját farkába harapó kígyóként falja fel önmagát. És végül elérkezünk oda, hogy „csak menj a tömegbe, és lőj, akit látsz.” 

A darab óriási kérdőjel. Ezt akarjuk? Ez lenne a szabadság? Az a bizonyos „szép új világ”? És akkor váratlanul és halkan megszólal Cseh Tamás. „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk?”

Istent megölhettük (Nietzsche után szabadon), de az ember szívéből nem tudtuk kiirtani a valahová tartozás vágyát. Nőink testéből kitéphettük a magzatot, de a szerelmet nem tudtuk kitépni. Anyáinkra szégyent hozhattunk, de az anyák ösztönös, önzetlen kötődését gyerekeikhez nem tudtuk elvágni. Vérengző kísérteteket csinálhattunk fiainkból, de a férfi valódi célt kívánó teremtő erejét nem tudtuk kiirtani. A Krisztus szobrot feldarabolhattuk, Buddhát kidobhattuk a kukába, az Eiffel-tornyot összetaposhattuk – de a lelkek mélyén lévő apadhatatlan isten-szomjat és kultúra-éhséget nem tudtuk kioltani.  Elköltözhettünk a világ végére is, de az otthont, a hazát nem tudtuk helyettesíteni. Milyen világ vár ránk a mindent szabad céltalan káoszában, és a nihil után? „Értem én – mondja az özvegy Donininé gyakorlatias egyszerűséggel – de a szemetet másnap ki takarítja el?” És ha mindent leromboltunk, „azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk?” (Módis Dóra, angoltanár)

 

 

A Rocco és fivérei az egyetemes filmművészet és az olasz neorealizmus egyik legjelentősebb alkotása. Luchino Vinsconti 1960-ban bemutatott filmje Giovanni Testori A Ghisolfa-híd című 1958-as regénye alapján készült. A csodálatos filmben Roccót Alain Delon, Nadiat Annie Girardot, Simonet Renato Salvatori játszotta, egy kisebb szerepben pedig az akkor még alig ismert, fiatal színésznő, Claudia Cardinale is feltűnt. Ezt a regényt és filmet adaptálta a Nemzeti Színház színpadára két felvonásba Vidnyánszki Attila. Ahogy a háttérbeszélgetésen elmondta, annyira hasonlít az adaptáció a filmhez, mint a film a regényhez.

Egy délolasz faluból egy csillogó nagyvárosba, amely már akkor a divat fővárosa volt, Milánóba költözik az négy Parondi fivér – Simone, Rocco, Cito, Luca – és az édesanyjuk édesapjuk halálakor, valamikor az ötvenes évek elején. A Milánóban élő Vincenzót, az ötödik testvért váratlanul éri érkezésük, leendő anyósa kidobja lakásából és neki kell testvéreinek lakást és munkát szerezni. A boldogságot, a megélhetést és az érvényesülést keresik, de mindannyiuk más karakter, így másként hat rájuk a nagyváros. Később anyósával kibékül Vincenzo, eljegyzi szerelmét, egy jómódú milánói lányt, Simone bokszoló lesz, és beleszeret egy prostituáltba, Nadiába, majd egyre lejjebb csúszik. A lány elhagyja Simonét. A két legfiatalabb fiú, Ciro és Luca is saját helyét próbálja megtalálni, az előbbi mérnöknek tanul. Rocco, a középső fiú katonaság után találkozik Nadiával, és szerelem szövődik közöttük. Rocco veszi át Simone helyét a bokszteremben és bajnok lesz. Ő tartja össze a családot. Simone képtelen elfogadni Rocco és Nadia szerelmét, ezért barátai és Rocco előtt megerőszakolja a lányt. Rocco a bátyja mellé áll, és megbocsát neki. Nadia utána Simonéval él. Roccót áldozatvállalása, hihetetlen jósága és alázata teszi igazi hőssé. Simone nem bírja továbbra sem feldolgozni a hiúságán esett csorbát, iszik, pénzért homoszexuális kapcsolatba kerül menedzserével. Mikor Simone elköltözik tőle, megkeresi és megöli. Az anya és a négy fiú még a gyilkossága ellenére is meg akarja menteni Simonét, míg Ciro elmegy a rendőrségre és feljelenti.

Van egy mellékszál, amiről szólnunk kell. Míg a fiúk édesanyja vallásos és templomba jár, Vincenzó dúsgazdag anyósa és a társasága, a bokszmenedzser istentagadók, kábítószeresek, homoszexuálisak.

A színészek jól oldják meg nehéz szerepüket. A nézőnek végig figyelni kell, mert egyszerre több cselekmény van a színpadon. A rendezésben két dologgal nem tudok azonosulni: a bokszjeleneteket nem levegőbe való bokszolással oldottam volna meg, továbbá a gyilkosság musical-szerű lebonyolítását nem tartom helyesnek. (Szarvas István újságíró, Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága)

 

 

Vidnyánszky Attila kétórás darabjai többnyire szünet nélkül mennek, 3-4 órás előadásaiba is csak villanásnyi pihenőidőt engedélyez közönségének. Nem szereti kizökkenteni a nézőt. A manapság megszokott másfél órás rendkívül komfortos színházi előadások egy szünettel leginkább arra elegendőek, hogy utánuk gyorsan hazaérjünk és még be tudjunk kapcsolódni a tízkor kezdődő sorozatba, hírműsorba, vagy az aktuálisan futó valóságshowba, ezzel teljesen agyoncsapva a színházi élmény utóhatásait, azt a leülepedési időszakot, aminek minden valamilyen mondanivalóval rendelkező alkotásnak szüksége van. Vidnyánszky darabjai megdolgoztatják éppúgy a színészeket, mint a nézőket és a végsőkig feszítik minden idegszálunkat. Vajon fenn lehet-e tartani az érdeklődést egy fárasztó munkanap után négy órán keresztül? Nem lenne egyszerűbb megúszni mindezt két óra alatt? A színészeknek, a nézőknek és a rendezőnek is könnyebb dolga lenne. Vidnyánszky a tőle megszokott nehezebb utat választja. Egy derűs vasárnapon már eleve erre felkészülve ültem be a Nemzetibe a Rocco és fivérei című alkotására, aminek a 18:00 órás kezdési időpontja is már vészjósló volt. A Visconti által filmre vitt regény az olasz filmtörténet egyik legjelentősebb alkotása. Az alapszituáció a városi és a vidéki élet találkozása és az ebből következő konfliktusok, amelyek szétzilálják egy család életét.  A 3 óra 40 perces játékidő során (természetesen egy villanásnyi szünettel) Vidnyánszky felvonultatja a tőle megszokott teljes fegyverarzenált. Grandiózus emeletes díszlet, sötét baljós színpadkép, a színészek folyamatos jelenléte, megállíthatatlan mozgás a színpad minden szegletében, párhuzamos monológok sok ismétléssel, hogy a fő fonalat ne veszítsük el, sok zene, és látványos színpadtechnika. Az atmoszféra a nézőt magába szippantja. Kis idő elteltével a függöny lemegy és vége az első felvonásnak. Már ennyi az idő? Az első felvonás végén (itt jegyzem meg, hogy nem láttam a filmet) azt sem tudom, hogy vajon mire fog ez az egész kifutni, de azzal nyugtatom magam korábbi tapasztalataim alapján, a végére minden kitisztul. Ez ebben az esetben is így lett. A második felvonásban a kavalkádot felváltja a párbeszédek sorozata, és szemünk előtt bontakozik ki a történet. Végig követjük Rocco vívódásait, a testvérek jellemének fejlődését (visszafejlődését) és azokat a nagyváros által megmérgezett emberi érzelmeket, amelyek rátelepednek a család mindennapjaira. A színészi játék végig zseniális. A Vidnyánszky által kreált csapodár, gúnyos, szépasszony Amelie Gianelli (Udvaros Dorottya) ellenpontozza Rosaria Parondi (Ráckevei Anna), a családját összetartani akaró szerető anya karakterét. Ő a rendező szócsöve, aki kizökkentve a nézőt a valódi történetből üvölti arcunkba az értékvesztés szónoklatait, amelyeket Vidnyánszky különböző kiáltványokból rakott össze. Talán a leginkább katartikus jelenet, amikor Simone megerőszakolja Nadiát Rocco szeme láttára. Az ehhez komponált színpadkép és rapszöveg együttese letaglózó. Az előadás végén elhagyva a színházat az 1-es villamos irányába haladva kavarognak bennem a gondolatok. Az 1-es villamoson való késő esti utazás kiváló levezetője egy ilyen darabnak, ami a nagyváros szennyét arcunkba dobja, hogy aztán hazaérkezve ne akarjunk leülni az éppen aktuálisan futó valóságshow elé. (Takács Róbert szakértő, közgazdász, PKÜ Kazinczy Műhely, Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága) 

 

 

(2022. március 17.)