MITEM 2019
Adorján Imre turkológusnak
Az oguzok (úzok, oğuzlar) Eurázsia, azon belül a sztyeppe-övezet történetének legjelentősebb szereplői közül valók, Európában mégis kevéssé ismert képviselői a nomád világnak. Az oguzok Ázsiából kiindult, katonai jellegű migrációja egészen Kelet-Európáig jutott el, s e hatalmas területen jelentős történelmi és kulturális nyomot hagyott maga után. Az általuk létrehozott állam az eurázsiai térségben nyelvi, politikai és genetikai vonatkozásban is nagyon fontos szerepet játszott. Az oguz hagyományról nagyszámú régészeti, művészeti, valamint szellemi hagyaték, forrás áll ma már rendelkezésre. A legjelentősebbek közé tartozik két epikus szöveganyag: Oguz Kagán hőséneke, valamint a Korkut Atyához (a kazakoknál és karakalpakoknál), illetve Dede Korkuthoz (az oguz és karluk törökségnél) kötődő történetek, legendák összessége.
A török népeknek ez a figyelemreméltó öröksége témáit, művészi kifejező eszközeinek gazdagságát, valamint sajátos nyelvezetét tekintve túlmutat az irodalmiság keretein. Mindkettő fontos mint történeti forrás, mint adathordozó és mint a mitikus hagyomány megőrzője is. Ma már tudományos kutatások tárgyát képezik, de korábban is kulcsfontosságú hivatkozási alapot jelentettek a politikai és művészeti életben. 1988-ban a szovjet-török szimpozium kizárólagosan Korkut Atya örökségével foglalkozott, s az 1300 éves jubileum alkalmából az UNESCO az 1999. esztendőt Korkut Atya évének nyilvánította, melynek keretében számos tudományos és művészeti rendezvényre került sor. A Korkut-legendárium közismertté válása után több mint 800 tanulmány foglalkozott a témával. Dede Korkut / Korkut Atya eposza 2018-ban Azerbajdzsán, Kazahsztán és Törökország közös hagyományaként került fel az UNESCO szellemi kulturális világörökség programjának reprezentatív listájára.
A Kárpát-medencéig terjedő oguz behatás okán a Korkutról szóló történetek közvetetten a magyarság kultúrtörténetéhez is kapcsolódnak, talán ezért is volt indokolt a Dede Korkut Könyvének magyar nyelvű kiadása. Magyarországon az első teljes változat Adorján Imre és Puskás László török forrásból készült fordításában jelent meg 2002-ben, majd 2008-ban.
A budapesti Nemzeti Színház színpadán hamarosan életre kel ez a kultúrhérosz az Almatiból érkező Auezov Kazak Állami Akadémiai Dráma Színház társulatának előadásában. Iranbek Orazbajev (írói nevén Iran-Gajip) kazak költő drámája, melyet Jonas Vaitkus litván rendező állított színpadra, a legendáriumnak a Szir-darja környéki kazak, karakalpak területeken elterjedt, a kutatók által turkesztáninak nevezett variánsa alapján íródott.
Kik is az oguzok?
A magyar terminológiában keleti lovas-nomád törzsek (oguzok, besenyők, kunok, jászok) egyike, akik a honfoglalás után érkeznek a Kárpát-medencébe, és akiket kései nomád népekként tartanak számon az еurópai forrásokban. Ahogy az a nomádok kapcsán általános, sokféleképpen nevezik őket: ghuzz, guozz, kuz, oğuz, okuz, oufoi, ouz, ouzoi, uguz, uğuz, uz.
A népnév jelentéséről szóló sokféle feltételezés közül talán a szentpétervári régészeti iskola képviselőjének, M. Artamonovnak (1898–1972) a fejtése leginkább figyelemreméltó, aki szerint a népnév az „ok” (azaz nyíl) jelentésből származik, tehát az oguz (okuz) eszerint „sok nyilat” jelent. Az „oguz” kifejezés így eredetileg a törzs azonosítására szolgáló szimbolikus elnevezés lehetett, olyan értelemben, ahogy a Tokuz-Oguz név a kilenctörzsű ujgurokra, az Uch-Oguz pedig a háromtörzsű karlukokra utal.
Az oguzok őshazájáról
Az ótörök eredetű oguz törzsek a 6. században hatalmas konföderációt alkottak, egykori birodalmuk a különböző történeti korokban a modern Kínától a Fekete-tengerig húzódó terület más-más részein virágzott. Az első Türk Birodalom (552–630) keretén belül, a mai Mongólia északi részén jön létre a kilenctörzsű (tokuz oguz) szövetség. Az oguzok megjelenése a történelem színpadán Oguz Kagán nevéhez köthető, aki az Oguznama hősének főszereplője, s akit a türk törzsek a maguk őseként tartanak számon (lásd erről még: 60. old.). Az oguzok a második türk kaganátus bukása után az ujgurok támadása következtében a 8. század közepén szorulnak a Zhetysu (Zsetiszu, Hétfolyóvidék, mai Délkelet-Kazahsztán) és Balkhash (Balkas-tó) térségébe. A nomád államokra jellemző módon sűrűn változtatják központi szállásterületüket, nyugat felé haladva a Karatau vidékén, a Szir-darja folyó környékén, majd a Turáni-alföldön (Transzoxánia) jelennek meg. Ott sem vált az államuk véglegessé, tovább hódítottak az Aral-tó és a Kaszpi-tenger térségében. A Talasz és a Volga (Vásáry István szerint az Emba) folyó közti hatalmas területen alapítottak államot[1].
A krónikák, valamint a híres középkori tudós, Mahmud al-Kasgari (1029–1102) leírása szerint az oguzok eredetileg 24 törzsből álltak (22 törzs neve ismert, Tahir Marvazi[2] 12-t említ). Közismert, hogy az oguz állam katonai-demokratikus szerkezettel és fejlett adórendszerrel rendelkezett. A kiemelt jelentőségű karavánutakat ellenőrzésük alá vonták, és a népességük buzok (boz/buz – szürke nyíl) és ucsok (három nyíl) néven két részre vált. Az oguz állam fontosabb szomszédai, amelyekkel kulturális, kereskedelmi és politikai kapcsolatba kerültek: délen Hvarezm (számánidák), nyugaton a besenyők, északon a kimak-kipcsakok és keleten a karlukok. Az oguz állam politikai központja (mai értelemben vett fővárosa) Jangikent, ezenkívül jelentős településeik voltak még: Szauran, Szütkent, Sziganak és Karnak, melyek a mai Kazahsztán délnyugati részén találhatóak. A városok lakóinak száma nagyobb volt, mint a nomádoké, s jelentős részük sokáig képes volt ellenállni a muszlim térítésnek.
Arany János A fülemile című versében megénekelt „Rossz szomszédság – török átok” szólásmondás erre a korra is jól illik, mivel az oguzok minden szomszédjukkal folyamatos konfliktusban álltak. Végül sikerült nekik kiszorítani a besenyőket határterületeikről, és így a Kazár Birodalommal lettek szomszédosak. 965‑ben és 985-ben két kijevi nagyfejedelemmel összefogva, először I. Szvjatoszlav oldalán a kazárokkal, majd I. Vlagyimir szövetségeseként a volgai bolgárokkal álltak háborúban. A folyamatos expanzió és a sztyeppei életmódra jellemző viszonyok miatt az oguz állam etnikailag vegyes képet mutatott. Az újabb kutatási eredmények szerint a más törzsekkel való hosszabb együttélés következtében az oguz mint népnév korábbi jelentése módosult, mivel az Aral vidékére települt türk eredetű népesség a helyi ugor és szarmata törzsekkel keveredett (köztük jelentős hányadot képviseltek a kangar-besenyők és alánok, a kun-kipcsak komponensből pedig a kajt, imurt és bajandurt említik, ez utóbbi neve Korkut törzsének nevével esik egybe), s az oguz nevet az így létrejött etnikum elnevezésére is használni kezdték. 893-ban a Számánidák támadták meg az oguz államot, több hadjáratban is, aminek következtében a 11. századtól kezdve az oguz államszervezet kezdett összeomlani, s a szintén keletről érkező kimak-kipcsak (kun) törzsszövetség támadását már nem tudta kivédeni[3].
Az oguzok elfoglalták a szomszédos besenyők szállásterületét, ami láncreakciószerű népvándorlást indított el: a besenyők a Levédián túli térségre, a magyarok pedig egészen a Kárpát-medencéig jutottak. Az 1060–1070-es években Konstantin Dukász bizánci császár uralkodása alatt kisebb csoportjaik az Al-Duna mentére és Erdélybe is beköltöztek. Bulgáriában, Trákiában és Macedóniában is feltűntek. Az oguzok Kárpát-medencei jelenlétéről és a magyar-oguz kapcsolatokról magyar kutatók tanulmányaiban olvashatunk.[4]
Az oguzok nagyobb része az Amu-darja és Szir-darja közti területen alakult Karahánida-dinasztia, valamint a khorászáni szeldzsuk uralkodók fennhatósága alá került. Egyik részük a 10. században a Közel-Kelet felé vándorolt, felvette az iszlám hitet, és türkménnek (türk embernek) kezdték nevezni őket a körülöttük élő népek. A helyi Számánida- és Karahánida-uralkodók oguzokat béreltek katonai szolgálatra, melynek egyenes következménye lett, hogy az államok meggyengültek, ők pedig újra hatalmi tényezővé váltak. 1039-ben Tugrul vezetésével Mervnél tönkreverték a számánidákat és a Gaznavidák államát hozták létre. A birodalomalapító Tugrul utóda, Alp Arszlán 1071-ben a bizánci hadsereggel is sikerrel tudta felvenni a harcot. Az így létrejött Szeldzsuk Birodalom a 11–13. század között hatalmas terület felett uralkodott,[5] és a későbbi Oszmán Birodalom közvetlen elődjének tekinthető. A Kaukázusba és Északnyugat-Iránba történő oguz benyomulás következtében a helyi lakosság eltörökösödése kezdődött meg. Az oguzok művészetének és mondavilágának öröksége mindmáig élénken él a költészetben és a szájhagyományban, különösen egykori szálláshelyükön, a Szir-darja mentén.
Az oguzok és Korkut
Ahogy fent már említettük, a törökajkú népekre jellemző mitikus ősökről, az Oguz Kagánról és a Korkut Atyáról (azaz Dede Korkutról) szóló epikus történetek egymástól elválaszthatatlanok. Älkey Margulan kazak akadémikus Korkutot Oguz Kagán folklórbeli megfelelőjének tekinti, s párhuzamként összeveti Dzsingisz kán és a kazak folklórban szereplő Alasha kagán alakjával[6].
A középkorban keletkezett Oguz Kagan eposz 13–14. századi karluk-ujgur változatának kéziratait Párizsban őrzik. Mindössze 42 oldal, és minden oldal 9 sorból áll. A 17. századból való másik, muszlim verzióját Khiva királya (uralkodó-tudós) Abulgazi Bahadurkhan írta[7]. Mindkét mű Oguz hősi hadjáratát, leszármazottai munkásságát, az oguz törzsek eredetét, életmódját, szokásaikat írja le. A türk népek genealógiájának, mitológiájának és államszervezetének ismertetésével kiemelten fontos forrásaivá váltak a sztyeppe-történetnek. Ahogy ezek a források is említik, az oguzok a Buzok és Ucsok nevű két szárnyból állnak, amelyekből Gün, Aj, Yildiz, Gök, Dag, Deniz (azaz Nap, Hold, Csillag, Ég, Hegy, Tenger) nevű hat kán származik, mindegyikük négy utóddal. Dede Korkut Könyvének bevezetője így kezdődik: „… a Bajat törzsből egy Korkut Atya nevű férfiú lépett színre. Ő volt az oguzok nagy bölcse”[8]. Korkutot az oguzok Buzok szárnyából, annak Bajat dinasztiájából származtatja.
Dede Korkut / Korkut Atya Könyvének három írott változata van (amiről Adorján Imre a Dede Korkut Könyvét bevezető tanulmányában bővebb leírást ad). Az első Kitab-i Dedem Korkut ala lisan-i taife-i oguzan (Dedem Korkut Könyve az oguz nép nyelvén) 304 oldalas drezdai kézirat, mely 12 elbeszélésből áll. A másik a vatikáni verzió, mely hat elbeszélésből áll. A harmadik kis töredék 1944‑ben Törökországban, az isztambuli Topkapi szeráj könyvtárában bukkant fel.
Mikor készülhetett Korkut Atya Könyve?
Jeffrey Lewis brit turkológus szerint a műben feldolgozott legkorábbi szóbeli hagyományok a közép-ázsiai kun-kipcsakokkal és besenyőkkel való oguz konfrontáció idejéből származnak. Korkut legendáinak archaikus változata a törökség kipcsak (kun) ágánál (kazakoknál, karakalpakoknál és baskíroknál), a későbbi verziók pedig az oguz ágánál (türkméneknél, azerbajdzsánoknál, anatóliai törököknél stb.) találhatóak meg.
A hőseposzok kiváló szakértője, Viktor Zsirmunszkij szovjet-orosz tudós Korkut Könyvének történeteit összehasonlította más, közép-ázsiai és anatóliai eredetű szóbeli és írásos forrásokkal, legendákkal, történeti adatokkal, és arra a következtetésre jutott, hogy az oguz történetek a 9–10. században jöttek létre. Kaukázusi és kis-ázsiai változata pedig az új hazában, a 11–15. században született meg[9]. A témával foglalkozó más tudósok véleménye szerint Korkut Atya művének új verziói az oguzok migrációja során Délkelet-Ázsiában tovább fejlődtek, új karakterekkel és történetekkel egészültek ki.
A fehér szakállú (idős-bölcs) Korkut Atya mint a törzs patriarchája is jelen van az egész kultúrkör hőseposzaiban. Ő a legendák megalkotója és előadója, miközben a történetek főhőse is egyben. Ezek lezárásaként Korkut tiszteletére szól egy dal, amely dicsőíti és dicséri a kánt, akinek énekel.
Mit jelenthet a Korkut név?
Viktor Zsirmunszkij a 12–13. századi üzbég szókincsben kutatva, A. Borovkov véleményét alapul véve a »kork« gyökből eredeztethető (korkganlar ’megijedtek /Istentől/’, korkutgusu ’ijesztő’), átvitt értelmű prédikátor, tanácsadó, hírnök jelentéssel hozza kapcsolatba e nevet, így Korkutot kivételes tulajdonságokkal rendelkező, szent személynek tekinti. A. Zsubanov kazak akadémikus Korkutról egy Ikhlasz nevű kobuz-játékostól hallott legendát közöl, amely szerint az újszülött zsákszerű, formátlan valami volt, gyenge sírdogálása után az anyja megszoptatta, és erre már hangosan felsírt. S akkor azok, akik korábban megijedtek tőle, visszaszaladtak a jurtába, és a csecsemőnek a Korkut, azaz az ijesztő (félelmetes) nevet adták.[10] Edige Turszunov kazak kutató megerősíti az ótörök eredetet, és tanulmányában azt írja, hogy a Korkut név (névadás) egy régóta létező hagyományra vezethető vissza: a „bilge kagan” vagy „ulug jirsi”, azaz „okos vezér” vagy „nagy énekes” fogalmának megfelelő titulust jelöli[11].
O. Szülejmenov a hős nevére vonatkozóan a Kor (kör) – sírgödör, kut (küt) – várni, azaz „várj a sírra” magyarázatot adja. Szerintem ugyanezzel a logikával a nevet Kör+qut-ként is lehet értelmezni, ami a „sír boldogsága” jelentést hordozza. A már elavult ősi török alapszókincsbe tartozó „qut (qot)” Mahmud Kasgari szerint boldogságot, természetfölötti életerőt, bőséges energiát jelentett a középkorban, ami jobban rávilágít, mit is jelenhet itt a „sír boldogsága” (lásd a magyarban a „megboldogult”, jobblétre szenderült” kifejezéseket – a szerk.). A qut olyasvalamit jelöl, ami az embereknek az istenségek segítségével adatik meg, ami számukra boldogságot, szerencsét, egészséget, gyarapodást biztosít[12]. Logikusnak tűnik ez az értelmezés, mivel Korkut a halállal szemben küzd saját népének boldogulásáért, és az örök élet titkát kutatja, melyet végül a művészetben sikerül megtalálnia.
Mitikus alak vagy történelmi személy?
A kutatók egy része, mint például N. Arisztov, V. Barthold, A. Margulan, Korkutot történelmi személygnek tartja, és megpróbálja azonosítani etnikai hovatartozását, bár nincs perdöntő adat ennek kiderítésére. Auelbek Koniratbajev kazak kutató, perzsa és szeldzsuk történészek (ibn Ak-Asir, Imamadin Iszfahani) adataira hivatkozva azt írja, hogy Korkutot a Szir-darja környéki bozok oguzok vezére, Korkut ibn Abdulkhamitnak tekinti[13]. A Volga-menti és uráli törökségnél, valamint az észak-kaukázusi nogajoknál Korkut történelmi személynek számít. Például, az Orenburgban megjelenő első baskír-tatár folyóirat, a Suro 1913. évi egyik számában az olvasható, hogy az Ural hegységben lakó ősi kirgiz-kazaknak nevezett közösség magát Korkut 18. generációjú leszármazottjának tartotta. Eredetmondájuk szerint Korkut a baskírokat az Altajból kivezetve ezt mondta: „előttünk a remény, mögöttünk a veszély, ezért csak előre megyünk”, s ezzel a Volga mentére vezérelte őket.[14]
A világ népeinek mítoszait bemutató szovjet-orosz enciklopédiában V. N. Baszilov azt hangsúlyozza, hogy Korkut alakja még az iszlám előtt a halhatatlanságot jelentő Burkut-baba (Sas-dédapa) istenséggel hozható kapcsolatba, amiből később egy Korkutról szóló új mítosz alakult ki. Továbbá az is figyelemre méltó, hogy a baskír rituális dalokban Korkutot a gonosz démonokat kiűző varázslók védő szellemének tekintik[15]. Ezzel a kérdéssel közvetlenül is foglalkozott V. Barthold, aki Korkutot a nép bölcs tanácsadójának, a régi hagyomány, a törzsi szerkezet megőrzőjének tekinti[16].
Korkut származásának gyökerét mitológiai és nyelvészeti elemzés alapján Olzsasz Szülejmenov kazak kutató és költő egy óegyiptomi mítosz alakjával, az Öreg Nappal (Hr-hvt) hozza kapcsolatba: „Esténként Hr-hvt leszáll az alvilágba, ahol a vízi kígyó (R-r) menedékhelyének szánt fekete folyó van. Ott hal meg, a hangjával igyekszik a „perik” (angyalnál alacsonyabb rangú lelkek) cselekedetét jó irányba fordítani.”[17]
Korkut Atya kultusza a kazakoknál
Kazahsztán hatalmas területén mindenütt előfordulnak Korkuthoz kapcsolódó történetek. Nagyon erős Korkut-kultusz van a mai Kyzylorda (Қызылорда) körzetében, az ottani szájhagyomány szerint Zsankent városában született, azon a környéken élt és a folyó partján temették el.
Közép-Kazahsztánban sok helynév a Korkut Atya Könyvében is előforduló nevekkel azonos, vagy vele kapcsolatos, például a magyarok számára is jól ismert Torgaj-vidéken a Korkut-köli (Korkut-tava) és a Korkut-szu (Korkut-víz, -patak). A Szir-darja mentén pedig a kipcsak (kun) és a kazak államalapítás központjaként ismert Ulytau-Zsezkazgan vidéken gyakori az Ögüz (ökör) nevű patak, folyó, szoros. A. Margulan a Korkut-énekekben szereplő Domrult a közép-kazahsztáni Dombaul nevű heggyel azonosítja. Kutatásaiban a ding (din)-nek nevezett, lapos kövekből álló, nagyon magas, csúcsos temetkezési építményt, többek között a Dombaul dingit Korkut korából származó síremléknek véli (az ilyen sírépítmény teljesen idegen az iszlám művészettől).
Észak-kazak területen, Köksetau (Көкшетау) környékén a Korkut-legenda széles körben elterjedt, aminek egy másik verzióját a híres kazak történész és folklórkutató, a kazak királyok (dzsingiszidák) leszármazottja, Chokan Valikhanov (Шоқан Шыңғысұлы Уәлихан, 1835–1865) és barátja, N. Potanin közölte.
De még az Irtis folyón túli dél-szibériai kazakoktól hallott sámánénekben is Korkut nevét említik, amiről 1870-ben a híres turkológus, V. Radloff a Dzsungar-sztyeppei török törzsek narratív irodalmáról szóló művének 3. kötetében tesz említést.
Korkut Atya mint kulturhérosz
A középkor kezdetén a Turáni-alföldön uralkodó hatalom monoteikus valláspolitikája az odatelepült oguz nép hagyományainak gyakorlását akadályozta, és őket pogányokként üldözte. Különösen az olyan művészeti ágak művelését tiltotta, mint a zene, ének, rajz. Ily módon ádáz küzdelmek folytak a hitvilág területén. Korkut Atya a monoteikus vallás uralma ellen fellépő, tiltakozó közösség általános vezéralakjává lépett elő. A turáni mondavilág (a kazakok, karakalpakok, türkmének és üzbégek) szerint Korkut bölcs, a sámánok támogatója, hangszerek megalkotója; nehéz helyzetekben segítőkész, másoknak támaszt nyújtó, embereket mentő szent személyként ábrázolják a mondákban, de a zenében és a szájhagyományban is ez a kép maradt fenn róla.
A Korkutról szóló legarchaikusabb monda a közép-ázsiai népek folklórjában őrződött meg, kazak változata így hangzik: „Korkut készítette az első kobuzt, de nem tudta, hogyan kell behangolni. Akkor felesége azt mondta: »Tedd ki a kobuzt egy tisztásra, te pedig bújj el. A sátán látja a kobuzt, és elmondja majd, hogy mit kell tenni a hangszerrel a jó zenéléshez. Figyeld jól meg, hogy mit kell tenni.«”[18] Korkut e tanács szerint cselekedett, s maga bebújt a bokrok közé. A Sátán elnevette magát Korkut ügyetlenségén és ostobaságán, s ezt mondta: »A kobuz nyakának felső részére egy kis támasztékot kellett volna odatenned, akkor tökéletesen szólna«, majd eltávozott. S amikor Korkut a kobuz nyakára rászerelt egy kis támasztékot, a hangszerből csodálatosan tiszta hang jött elő. Ezt a szerény kis szerkezetet aztán a sátán támasztékának nevezték el”.
A karakalpak verzióban az ördögök Korkutot kérik meg rá, hogy mutassa meg a hangszert, de ő elrejti azt. Az ördögök kritikája így hangzik: „Korkut Atya nagyszerű munkába kezdett, de nem tudta befejezni. A hangszert olajfűzből (vagy ezüstfából) kellett volna készítenie, amelyhez vaddisznó (!) szeret támaszkodni, dörgölőzni. Csészeformára kellett volna kivájnia, tetejét bőgő tevének bőrével kellett volna bevonnia. A nyerítő ló farkának szálaiból sodrott húrt kellett volna kifeszítenie rá, melyet sziksófű (Salicornia europaea) kivonatával lett volna célszerű kezelnie. Lopótök héjából (Lagenarіa) kis támasztékot kellett volna a húr alá helyeznie. Akkor nagyon szépen zengő hangszer lett volna belőle.”[19] A türkmén legendákban pedig az ördög segít Korkutnak a Dutar (a kazak dombra) elkészítésében, a „sátán támasztéka” megalkotásában.[20]
Korkut, az első sámán, a sámánok támogatója
Legendák szólnak arról, hogy Korkut milyen hosszú életet élt (40, 42, 95, 295, 300, sőt 400 évig), mert őrajta a szeretett Tengri áldása volt: „hagyha az ölüm – vagyis a halál (ölni) – szót soha nem ejted ki, akkor soha nem fog elérni a halál”. Kazak és karakalpak legendák szólnak arról, hogy egyszer egy borjút üldözve a méregbe gurult Korkut véletlenül kimondta: „ha egyszer elérem, megölöm (öltürem)”. Ettől kezdve menekült Korkut a halál elől. Ma ezt szó szerint Korkut futásaként lehet értelmezni, de eredetileg teljesen mást jelenthetett ez a mitologéma. Arra utalhatott, hogy Korkut Atyát, aki gondoskodik a népéről, egy egész életén át vándorló, mozgásban lévő személynek tekintik. Életidejének változó hossza pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy az archaikus tudatra a három idődimenziónak – az ember életidejének, a történeti és a mitikus tér-időnek – egyfajta kombinációja a jellemző. A 95 év az emberi életkor végső határát jelzi, a 295 év pedig már az Oguz-állam történelmének eseményeihez kapcsolódik.
Vlagyimir Baszilov szovjet-orosz etnológus, aki a sámántudásnak az iszlámhoz való viszonyát tanulmányozta, azt a következtetést vonta le, hogy az első hangszer létrejöttekor a sátán beavatkozása az ókori muszlim vallás és a megismerés, illetve a mohamedán és a pogány vallás közötti konfliktus megnyilvánulása volt[21]. Révülésük során a sámánok a dobszerű és a húros hangszereket (kobuz, tambura, dombra stb.) „közlekedési eszközként” használják. S amikor a sámán extázisba kerül, hangszere valamely állat-szellemmé – hímnemű teve, ló, bakkecske, bika, szarvas, néha ragadozó madár is, például sas – változik át. Ez az átváltozás gyakori folklór-motívumként úgy maradt fenn, hogy a sámán segítője a révülés eszközeit a szent állat bőrével borítja, úgy, ahogy kobuzát Korkut is dromedárbőrrel vonta be.
A révülés folyamán a sámán hangszerével az embernek bajt okozó ártalmas lelket, ördögöt űzi ki az illető testéből. Előbb az alvilágba leszállva megkeresi az ember eltávozott szabad lelkét. Ekkor a sámánhoz segítő lelkek is érkeznek. Így a sámán, miközben elvarázsol, elbűvöl, kér, hízeleg, alkudozik, vagy erővel űzi ki az ördögöt, „közlekedési eszközével” bejárja a háromszintű világot.
A halott és az élő világ között kétféle kapcsolat létezik: a mindhárom világot összekötő Életfa és a Sámánfolyó. A sámánfolyóba a minden sámánok útja fut bele, találkozik össze – a közismert motívum ezzel a pogány hittel van összefüggésben. Kazak legenda szerint a haláltól futva Korkut a Szir-darja vizének közepére terített szőnyegen folyamatosan kobuz hangszeren játszik, s amíg játszik, addig a halál angyala (vagy az ördög) nem tud hozzá közeledni. Amikor elfárad, megszakad a zene, s a halál vízi kígyó formájában utoléri Korkutot. A pogányhit szerint a révülés, az ének, a zene segítségével a sámán mindenre ki tudja terjeszteni a hatalmát. A régi lejegyzett szövegekben és a szájhagyományban szereplő sámánok – Koylybay, Shoibay, Balakai és Sümen – a kobuzt „lóversenyen” indítják. Oguz Kan unokája, Bajandir Kan apjának a neve sem véletlenül Kamgan, mivel a kam a szibériai török nyelveken sámánt jelent[22].
Korkut zeneművei
Korkut Atyát az első zenészként is emlegetik, a kobuzra szerzett művek „küj” fajtájának szerzőjeként is ismert, húsz művéről van tudomásunk. A legenda szerint a Korkut Atya által játszott zene hatására a Szir-darja vizének folyása lelassul, az égen szálló madár nem repül tovább és a szél is eláll. Korkut Atya kobuzon játszott művei révén nemcsak a halált lehet elkerülni, hanem a pogányoknak ezen a módon a rosszat is távol lehet tartaniuk maguktól.
Korkut zeneműveiről M. Zsarkinbekov azt írja, hogy mély filozófia, reflexió, megfoghatatlan elégia, finom líraiság jellemzi őket. Csak kobuzon játszhatók, rövid terjedelműek és mindegyikhez legendák kötődnek. Az egymással összefüggő művek címei is a szerző életére, küzdelmeire utalnak.[23] Például a Tarğıl tana (A tarka borjú) c. műve arról mesél, hogy legelőször egy borjú miatt emlegette a halált (ezzel kezdődött minden baja). A Baspai (A lábujj) c. műve pedig egy bűnősről szól, akinek a lábához véletlenül hozzáért Korkut lábujja, s emiatt azt kérte, hogy amikor eltemetik, a lábujját ne borítsák be földdel[24].
Korkutot ezer éve szentként tisztelik a Szir-darja vidékén
Korkut tiszteletének rituáléja a legjelentősebb kultuszhelyeken a hozzá való fohásszal kezdődik: mint szent személytől, illetve annak szellemétől kérnek tőle támogatást. Így szólnak a Korkut Atyáról a hősénekek bevezető sorai:
Öli desem, öli emes, Tiri desem, tiri emes, Ata Qorqut äwlïe…
Magyarul:
Ha azt mondom, halott, nem halott,
Ha azt mondom élő, nem él,
Korkut Atya szent …
A kazakok hiedelme szerint Korkut Atya a Szir-darja folyó mentén lett eltemetve. Amíg megvolt a sírja, nemcsak a helyi lakosság látogatta, de messziről is sokan odazarándokoltak, éjszakákat töltöttek el mellette, reménykedve, imádkozva, áldását és segítségét kérve minden bajukra, betegségeikre. Korkut eredeti sírja 6–8 szögletű, teteje kupola formájú, elég magas agyagépítmény volt. Közvetlenül a bejáratnál, a gerendán fekete színű lószőrt és különböző színű szövetszalagokat láttak az idelátogatók. Ebből kitűnik, hogy a szent síremlékén pogány hitű sámánokra jellemző attribútumok voltak, ami ténylegesen illik Korkut alakjához. A sírt 1952-ben az özönvíz elmosta. Manapság a helyén egy márvány sztélé áll.
Korkut Atya emlékhelye 1980-ban épült meg az Aral vidékén, a Kyzylorda körzet Karmakshy járásában, a Zhosaly településtől 18 km-re lévő Korkyt állomás közelében. Alkotói Bek Ibrajev és Sz. Iszatajev. A műemlék nyolc méter magas, négy függőleges, sírkőszerű sztéléből áll, amelynek teteje kobuz alakú. Az oszlopok érintkezésénél, felül elhelyeztek egy negyven fémcsőből álló síprendszert, ami a szél hatására zenélni kezd. A síremlék központi részének kövezetét „tevetalp” motívum díszíti, amely az örök életet kereső Korkut Atya dromedárjának útját jelképezi. 1997-ben az emlékhelyet felújították, amfiteátrumból, vendégházból álló emlékmű-komplexummá alakították, amely azóta a török népek egyik fontos zarándokhelye.
Babakhumar Khinayat: The Legacy of the Oghuz and the Cult of Father Korkyt
[1] История Казахстана с древнейших времен до наших дней, 1. том. Алматы, Атамұра, 1996. 314–315; Peter Golden: The migrations of the Oguz, Archivum Ottamanicum. 4. 1972. 48–52.
[2] Sharaf al-Zaman Tahir Marvazi / Ṭabāʾiʿ al-Ḥayawān al-Baḥrī wa-al-Barrī (1056–1125) orvos. http://www.vostlit.info/Texts/rus17/Marvazi_Tahir/frametext1.htm
[3] История Казахстана с древнейших времен до наших дней, 1. том. Алматы, Атамұра, 1996. 317–321.
[4] Pálóczi Horváth András: Keleti népek a középkori Magyarországon. Besenyők, úzok, kunok és jászok művelődéstörténeti emlékei. Budapest–Piliscsaba, 2014. 57–69; Katona-Kiss Attila: A Kárpát-medencei oguz törzstöredékek földrajzi és helynévi nyomai. Hadak útján – A népvándorlás kora kutatóinak XIX. konferenciája. Győr, 2011, 201–214; A besenyők és az oguzok vándorlása a VIII. században. Csodaszarvas IV. (2011), 7–25.
[5] Peter Golden: The migrations of the Oguz, Archivum Ottamanicum, 4. 1972. 52, 54, 57, 77–84; Vásáry István: A régi Belső-Ázsia története, Szeged, 1993. 114–120.
[6] Марғұлан Ә: Ежелгі жыр аңыздар (Margulan, Älkey: Régi hősénekek, mondák). Алматы, Жазушы, 1985. 135–228.
[7] Родословная туркмена. Сочинение Абу-ль-Гази хана Хивинского. Изд. подготовил А. Н. Кононов. Москва–Ленинград, 1958.
[8] Vö. Dede Korkut Könyve (fordította: Adorján Imre és Puskás László), Európai Folklór Intézet – L’Harmattan Kiadó, 2008. 28.
[9] Жирмунский, В. М.: Огузский героический эпос и Книга Коркута. Книга моего деда Коркута. Перевод академика В. В.Бартольда. Издание подготовили В. М. Жирмунский, А. Н. Кононов. М–Л, 1962. 131–258.
[10] Жубанов, А.: Струны столeтий. Алма-Ата, 1958. 230–231.
[11] Турсунов, Е. Д.: Қорқыт туралы аңыздың түпкі мазмұны (Korkut legendájának végső értelme. A legendák jegyzéke). Древнетюрский фольклор (monográfia). Алматы, 1999. 131–167.
[12] Lásd erről magyar nyelven: Torma József: A Tűznek mondom! (A baskír népi orvoslás mágikus elemeinek mai rendszere) Budapest, Püski, 1997. 80–82.
[13] Қоңыратбаев Ә.: Қазақ эпосы және түркология. Алматы, 1987. 179–187.
[14] Turszunov idézett műve alapján, az Ufában 1969-ben megjelent baskír legendára való hivatkozással.
[15] Lásd a Коркут címszót: Мифы народов мира. Энциклопедия, 2. том. Москва, 1980. 5.
[16] Бартольд, В. В.: Сочинение, V. том, Москва, 1968. 236–237, 380–381, 473–486.
[17] Lásd ehhez magyarul: Olzsasz Szülejmenov: Sumér és Ázsia, Turan Printing And Bidnery, 1977 (fordította: Buda Ferenc). Ez a kötet a kommunista ideológusok körében valóságos botrányt váltott ki, tartalmát ártalmasnak ítélték.
[18] Қазақ әдебиетінің тарихы. Он томдық. 1-том, Фольклорлық кезең. Жалпы редакциясын басқарған С. А. Қасқабасов. Алматы: Қазақпарат, 2008 (A Kazak Irodalom törtenete. 1. kötet: Őskor); Тойшанұлы А. Түрік-моңғол мифологиясы (monográfia). Өскемен: Шығысақпарат, 2016. 82–89.
[19] Айымбетов К.: Халык даналыгы (Népi bölcsesség). Нөкис, Каракалпақстан, 1968. 21–23.
[20] Turszunov, E. D.: id. mű, 154.
[21] Басилов, В. Н.: Культ святых в исламе. Москва, 1970. 60–62, 84, 130.
[22] Маргулан, А.: id. mű, 149–155, 212–222; Ибраев, Ш.: Қорқыт және шаманизм, Қорқыт Ата. Энциклопедиялық жинақ (Lexikon). Алматы, Қазақ Энциклопедиясы, 1999. 573–618 (585–589, 609–614).
[23] «Korkut» (3 változata van), «Korkut szarini», «Konir», «Elim-ai, halqım-ai (Hazám, az én népem)», «Sarın», «Usardıñ ului (Az agárkutya ugatása)», «Baylawlı kïiktiñ zarı (A fogságba esett antilop gyászdala)». «Zselmaya (Gyors dromedár)»
[24] Korkut zenei hagyatékáról lásd: Жарқынбеков, М.: Өмір жырын толғаған Ұлы баба, Қорқыт Ата. Энциклопедиялық жинақ. Алматы, Қазақ Энциклопедиясы, 1999. 112–122. És ugyanebben a kötetben: Сейдімбеков, А.: Қорқыт аңыздары, 99–109.
(2019. március 15.)
