Civil ruhában, félkörben elhelyezett székeken, egymás mellett ülnek a színészek. Előttük-alattuk a már megdolgozott, bejelölt szöveg. Első pillantásra úgy tűnik, hogy A 6-os számú kórterem olvasópróbájába csöppenünk a Nemzeti Színház balett-termében, ami három héttel a bemutató előtt szinte behozhatatlan lemaradást jelentene, ám a rendező, Sardar Tagirovsky arca feltűnően nyugodt. Persze ezt titokban el is vártuk a Csehovban már rutint szerző direktortól, aki mestere a lassan elnyúló, orosz időnek, ám ettől a magyar március még nem került távolabb.
Az is kiderül, hogy a színész nem annyira exhibicionista, mint amennyire a laikus gondolná. Arra kérik ugyanis a rendezőasszisztenst, hogy húzza be a függönyt a faltól falig terjedő tükrök előtt. Na, így már biztonságban érzem magam, mondja valaki, s ezen mindenki nevet. Időközben a szamovárokkal és egyéb holmikkal megpakolt asztalkáról kiválogatják és a székek alá tesznek egy-egy kelléket: vörös fedelű könyvet, metronómot, üres csészét.
Aztán amikor a megszokott csipkelődések után Bánsági Ildikó elkezd mesélni egy oroszországi kórház udvarán megbújó, kicsiny melléképületről, akkor kezd derengeni, hogy a lemaradás nem egyszerű lemaradás, hanem koncepció. Az elbeszélés első fejezetét egymás szavába vágva, egymást erősítve beszélik el, mintha csak egy érettségi találkozóra gyűltek volna össze, ahol feleleveníthetik a régi emlékeket. Majd felváltva vállalva magukra a narrátori szerepet, mesélik tovább a következő fejezeteket, ülve, csak a hangjukkal és a gesztusaikkal játszva.
– Olyan, mintha este mesélnénk a gyereknek, és ő az elhangzott szavakból építi fel a történet világát. Ez a szöveg igazi szabadsága – magyarázza Bánsági a próba szünetében. Ő Darjuskát, a szakácsnőt alakítja, ám az előadás első részében az ötödik fejezet narrátora, csupán az egyik mesélő a többi között.
Tagirovsky is olyan instrukciókat ad, úgy beszél az első felvonás fényeiről és a zenéjéről, hogy az egésznek még véletlenül se legyen színházi hatása. Mintha egy irodalmi kávéházban ülnénk, ahol épp megszületik az elbeszélés. Vagy egy könyvtárszobában. De még véletlenül sem a kórterem orvosai és betegei, az egyszerű bolondok között. Már az is kizökkenti egy kicsit a nézőt a megszokott kerékvágásból, hogy Varga József időnként oroszul is elismétli a már elhangzottakat, de olyan ízesen, olyan dallamosan, hogy szinte fáj, amiért nyolc évig keresztrejtvényt fejtettem oroszórán. Béres Miklós arcán persze nem ezt látni: ő majd Gromovot, a nemesi származású, elborult elméjű bírósági végrehajtót kelti életre, egyelőre azonban a hetedik fejezet elbeszélőjeként töpreng az orvostudomány jelenén és múltján.
– Úgy beszélünk a szereplőkről, mintha ismertük volna őket, és nem mi lennénk azok. És ebben az egykor volt ismeretségben ott van az elmúlt idő súlya is – teszi hozzá Béres Miklós. – A mesélésnek ez a módja várhatóan jobban behúzza majd a nézőt, talán még arra is felbiztatja, hogy ha akar, ő maga is hangosan beleszólhat a történet vezetésébe. Arról nem beszélve, hogy a székbe „szorított” színész egy-egy tekintete, gesztusa sokkal őszintébb lehet így, mintha egy jól instruált, minden ízében kitalált jelenet része lenne. Hiszen amit lát, az maga a valóság.
A nyolcadik-kilencedik fejezet környékén megszületik a csoda: a színészek civil ruhájukat elhagyva, felveszik a jelmezt, belebújnak a rájuk kiosztott szereplő bőrébe, s lassan színházzá alakul át az előadás. Mivel ez az előadás egyik legkényesebb és legfontosabb pillanata, többször is nekirugaszkodnak, finomítanak rajta. Kipróbálják Horváth Lajos Ottó ötletét, aki az átváltozás közben elviszi, vagy épp kihúzza a mesélők alól a széket, mert arra már nincs szükség. A mozgás megtöri a mesélés statikusságát, és azzal a veszéllyel jár, hogy a néző figyelme elkalandozhat. De ez nem baj, csillan fel a rendező szeme. Bár, teszi hozzá mosolyogva, könnyen lehet, hogy négy nappal a premier előtt mindent visszavon majd. Eközben Katona Dávid csal elő különféle elektronikus effekteket a mandolinjából: a lüktető, lassan építkező zene különleges feszültséget ad az átalakulásnak.
– Ha minden sikerül, akkor a néző egy kis szomorúságot érez majd, hogy hirtelen eltűnik a mese. Mert már nem tudja százféleképpen elképzelni Andrej Jefimicset, az orvost, vagy Mojszejkát, mert már ott fog állni előtte. A második felvonásban úgy fog hiányozni a mese varázsa, ahogy az elsőből a színház – mondja Bánsági, aki arra is őszintén válaszol: nem ijesztő egy kicsit az első rész szabadsága/kötöttsége, amelyben „civilként” színészkedik? – Nagyon nagy félelemmel tölt el, hiszen még sosem csináltam effélét. Reggel, délben és este folyton arról győzködöm magam, hogy menni fog. És így is lesz!
A 6-os számú kórterem példája, ami „az elmaradottság és a tudatlanság kicsiny erődítménye”, arra is jó, hogy a 19. századi kórházviszonyokat összevessük a mai állapotokkal. S velük együtt a mai társadalmat az akkorival.
– Nagyon fontosnak tartom a közösségi élményt. Azt, hogy a mi gondolataink találkoznak a néző tapasztalataival, és mindezt Csehov mondataiba csomagoljuk. Ez az élmény sokkal jelentősebb annál, hogy a félelemre tudjak gondolni – válaszolja meg a kérdést Béres is.
Végül előkerül az okostelefon is. Tagirovsky ezen mutatja meg a későbbi színházi teret, amit majd ki kell tölteni élettel, gondolattal, a lassú idő fojtó érzetével. Régi könyvek sokasága emelkedik majd magas falként a nézővel szemben, magyarázza. Persze nem mind igazi, mert az előadásokként nagyon lelassítaná a díszlet megépítését. De a célt így is eléri majd: kicsit szédülni fogunk az elvégzendő feladat terhe alatt. Hiszen minket szólít majd meg minden egyes könyvgerinc, mondat és gesztus. Mi költözünk be a nem létező, ám így sokkal valóságosabbnak tűnő kórterembe, és hagyjuk magunk mögött a kinti, de itt újra felépülő világot.
Papp Sándor Zsigmond
(2016. február 19.)
