Nézőpont
Hol máshol is játszódhatna egy vérbeli ír történet, mint a kocsmában, ahol ráadásul azzal a drámai felütéssel indítanak, hogy elfogyott a csapolt sör, az isteni Guinness, így legfeljebb annak szánalmas üveges változatával kell beérni, hogy az embert mégse semmisítse meg az örök józanság, mert, mi tagadás, az ír ember, ahogyan a magyar is, nem fél semmitől jobban, mint a kijózanodástól.
Első dublini reggelemen a városban sétálva hatalmas, szakállas, pocakos vidám férfibe botlottam, aki Guinness hordókat rakodott a teherautójáról. Megkérdeztem, elárulná-e merre van a Guinness gyár, mire válasz helyett átölelt, szeretetteli elragadtatásában percekig szorongatott, majd hosszan beszélt arról, hogy ő azt el nem árulhatja, mert magamtól kell megéreznem, merre van a szent hely, csak bele kell szagolni a levegőbe, s az illatok oda fognak vezetni. Valóban odavezettek, s miután a gyárban és annak bemutatótermében töltöttem a napomat, visszafelé menet a szállásomra egy hatalmas joyce-i élményben, egy igazi ulysses-i örvényben találtam magamat, ahol múlt, jelen és jövő préselődött össze felpörgött álomszerű kavalkáddá.
Conor McPherson A gát című darabja az Ulysses után majd száz évvel íródott, így annak akár az ellentéteként is felfoghatjuk. A posztmodern kor kiégett életérzésében fogant története lassan indul, szinte unalmasan, a színészek ruházata egyszerű, sivár, hétköznapi, ahogyan jobbára a szegényes kocsmabelsőt idéző díszlet is. Kétségtelen, a világ végén vagyunk, valahol vidéken, s mivel „nincs a világon annál sötétebb, mint a vidéki éjszaka”, ahogyan elhangzik, a felütést már-már leütésként éljük meg.
Majd ahogy a kocsmában beszélgető figurák között szép lassan beindul a beszélgetés, kiderül, hogy egy csinos fiatal nő készül hozzájuk költözni Dublin-ból, ami beindítja őket és a történetet. Amikor a nő megérkezik közéjük, a szürke szereplők a legszínesebb, legfurcsább, legfélelmetesebb történeteiket veszik elő, hogy azokat a társaságában elmondva a legizgalmasabb hőssé váljanak. S hallunk tündérmeseszerű szónoklatokat titokzatos éjszakai kopogásokról, lépcsőn álldogáló szellemekről, temetői találkozásokról, titokzatos sírokról és egyebekről, s a feszültség egyre nő, ahogy a férfiak egymásra licitálnak a hölgy kegyeiért vívott versenyükben.
Majd amikor a nő megszólal, s elmondja a saját tragédiáját, minden megváltozik, hisz kiderül, hogy minden rémtörténetnél a valóság sokkal kegyetlenebb, egyszerűbb, hétköznapibb és gyilkosabb. S kiderül az is, hogy azzal a férfiak nem tudnak mit kezdeni, s onnantól fogva a nő számukra már nem egy gondtalan pillanatokat ígérő játékszer, hanem probléma, így már nem futnak utána, hanem inkább tőle el, mint nehézségtől, bajtól, a szembesülés kényszerétől, a gond terhétől.
Persze a férfiak között azért akad egy olyan, aki mégsem akar tőle szabadulni. Akit a nő vallomása saját vallomásra bír, s az egyik tragédia a másikra talál, így a két lélek általuk ölelkezik össze, s lesznek eggyé, egymást megértő alkalmi pszichiáterekké. Átszakadnak a lélek gátjai, kiömlenek a történetek, összekeverednek, s pillanatokra úgy tűnik, talán még össze is jöhetne ez a két ember, amennyiben ez a történet romantikus volna.
De nem az, hisz a kor sem az, amelyben élünk. Mert már az ír kocsmák se az írekből élnek, még a világ végén sem, hanem a németekből. Akik jönnek, nézelődnek, isznak, fizetnek és mennek. S bármennyire is gyűlöltek a helyiek szemében, mégis ők azok, akik valami változást hoznak az állandó esőkkel örök szürkére színezett ír tájban. Például elviszik az ír nőket magukkal. Legalábbis ez a nő ebben reménykedett, de nyilván már ebben sem igazán.
Legfeljebb abban, hogy ott, ahová menekült, a világ végén, akár egy ősi közösségben, ahol még nem rontott meg mindent a pénz, a harc, a racionalitás, még megtalálhatja az életörömét és nyugalmát. S valóban úgy tűnik, hogy erre nem alkalmasabb semmi a világon egy világvégi kocsmánál, ahol senki sem akar igazából semmi mást, mint egy jóízűt inni, azután menni a maga dolgára, visszavonulni saját magányába, amely még mindig több és jobb, mint amit a külvilág ma felkínál.
Az előadást nézve egy elfelejtett vidéki színház szürke termében érezhetjük magunkat, ahol gyakran az óránkra pillantunk, nehogy lekéssük a városba visszainduló utolsó buszunkat. Ahol nyilván azért ily szikár, szinte ijesztően visszafogott a történet körítése, hogy maga a történet minél jobban kidomborodjon, benne az egyszerű, hétköznapi emberi sors drámai súlya, amely viszont úgy jön elő belőle, hogy a végén csak jó pár korsó után oldódhatunk fel a hatása alól igazán.
Hozz össze néhány embert, zárd össze őket egy szűk térben – erdei fogadóban, szigeten, barlangban –, és meséltesd el velük egymás és a nagyérdemű szórakoztatására a történetüket.
Bevált recept. Conor McPherson A gát című darabjában a helyszín egy ír pub valahol a térkép peremén. Hőseink ezúttal öten vannak, négy férfi és egy nő. Künn hull a hó, dermesztő szél fütyörész, benn kályha duruzsol. Írországban vagyunk, a sör és whisky magától értetődő. Minden adott hát a jó színházhoz. Ha még azt is tudjuk, hogy Conor McPherson tanult és gyakorlott színpadi szerző, aki már Dublinban, az egyetemi dráma-csoportban is írt, rendezett és játszott, később pedig számos társulat alapítója, szerzője és előadóművésze volt, akkor azt is sejthetjük, hogy ismeri a színház minden csínját-bínját. Ahogy kíváncsian kotozok a világhálón a szerző után, újra és újra belefutok, hogy a londoni Királyi Nemzeti Színház egy 2000-ben készített felmérésén – melyben a XX. század legfontosabb száz színdarabját állították sorrendbe – A gát az előkelő negyvenedik helyre került. A listán olyan hatalmasságok szerepelnek, mint G.B. Shaw, Somerset Maugham, T.S. Eliot, Thornton Wilder, Tennessee Williams vagy Agatha Christie. Nem folytatom, kevés a hely, inkább csak azt állapítom meg szomorúan, hogy olyan hatalmasságok nem szerepelnek eme angolszász megmérettetésben, mint Csehov, Bulgakov, Caragiale vagy Gombrowicz, hogy Örkényről, Csurkáról, Szakonyiról vagy Páskándi Gézáról már ne is beszéljek.
Na de ne hagyjuk magunkon eluralkodni közép-európai kisállami sértettségünket, beszéljünk a darabról. Jó kis darab ez. Nem érzem, hogy Miller, O’Neill vagy Beckett legjobb műveivel vetekedne – bár éppen ezen szerzők egy-egy munkájával osztozik ama negyvenedik helyen –, de azért igazán élvezetes darab. Varázsa van. És a szerző tényleg profi. Jól porciózza az adalékokat: van könnyű kis pletykálkodás, akad tündérmese, kísértethistória, aztán szépen lassan összegyűlnek a szereplők, megjelenik az idegen, a messziről érkezett, titokzatos ember is, aki ráadásul egy csinos nő, és akkor a férfiak szép sorjában elkezdik elmesélni a drámájukat.
Nem mesélem el a darab tartalmát. Inkább arról beszélek, hogy tulajdonképpen csodálkozom. Ez a darab annak ellenére működik, hogy nincsenek benne fordulatok, meglepetések. Azt is mondhatnám, hogy antidráma. A szerző bebizonyítja, hogy úgy is lehet drámát csinálni, hogy valójában nincs dráma, hiszen az összes drámai helyzet réges-régen esett, mi most egy unalmas helyen, néhány unalmas ember lapos kis történeteit hallgatjuk. Nincs összeütközés, nincs harc, nincs nagy bikarablás, nem sír Osszián hárfája, nem zeng Brian Boru kürtje: csöndes mesélés van, egy kis páváskodás, öreges rivalizálás az ismeretlen, csinos nő kedvéért, meg némi sör és whisky okozta, butácska elérzékenyülés. Aztán persze kiderül, amit különben mindannyian tudunk, hogy a legunalmasabb hely is a világ közepe azoknak, akik éppen ott szúrják el az életüket, és hogy a legeldugottabb porfészeknek is voltak szebb napjai, régi aranykorai, hősei és meséi, gonosz tündérei és kísértetei, maguknak való bolondjai és gyönyörűséges leányzói, és minden unalmas szereplőnk valamikor valamibe belekeveredett, vagy éppen hogy nem keveredett, kimaradt valamiből, amiből – ma úgy látja – hiba volt kimaradnia. Ezek a régi történetek maguk sem igazi drámák, egy részük ócska misztikus mese, más részük még annyi sem, egyszerű lecsúszás valamiről, ami ugyan nem kalandot, színes életforgatagot ígért, csak kevesebb magányt, talán családot, értelmesebb és teljesebb életet. A nő nagy titka sem oidipuszi bűn – azok kedvéért, akik nem látták még a darabot, nem árulom el, hogy mi az –, nem valami kolosszális gazság, macbethi ármány, nem kiszámítható sorscsapás, jogosan bekövetkező istenítélet, hanem egy kétségtelenül szörnyű, ám egyszerűen a véletlen balszerencsének betudható baleset. Az előadás maga is így ér véget, vagyis hogy nem ér véget, lassan kimúlik. A szereplők elmondták mondandójukat, nem szakadt le a mennyezet, nem változik meg a világ, a falu, még a kocsma sem, nem történik semmi, kihörpentik söreiket, végét vetik a zenének, s hazamennek a legények (és a leány).
De vajon valóban nem történik semmi? Mintha Conor McPherson és a rendező, Bérczes László csapdába csalnának itt a végén. Az nem lehet, hogy így érjen véget valami. Itt valaminek történnie kell még. Így nem érhet véget ez az este, ez a darab, ez a beszélgetés, ilyen egyszerűen, ilyen sehogyan. Legalább valaki találjon már rá erre a jóravaló teremtésre, és nyíljon ezzel számára is jövő. De ez már nem a színpadon zajlik, hanem a fejünkben, hazafelé…
(2016. február 19.)
