Háború, szerelem, költészet

Versek, prózák, naplórészletek a QJÚB koncert-színházi előadásában. Életre kelnek a 80 évvel ezelőtt meggyilkolt Radnóti Miklós életének, szerelmének pillanatai, hangulatai, és költészetének megrendítő darabjai. Az „Ázott hajában hét halott bogár ragyog” című produkció születéséről, a műfaji kísérletezésről is beszélgettünk az előadás rendezőjével, írójával és főszereplőjével, Vecsei H. Miklóssal.

Egy sor olyan előadás fűződik a nevéhez, amelyeknek a magyar kultúra fontos személyiségei a hősei – Arany és Petőfi, József Attila, Bartók és Kodály, a magyar film atyjaként emlegetett kolozsvári Janovics Jenő, Csoóri Sándor, Pilinszky János, Cseh Tamás és Bereményi, és a most következő: Radnóti Miklós. Miért pont ők?

– Alkotóként az ember folyamatosan próbálja vizsgálni a belső és a külső valóságát, és igyekszik olyan színházi anyagot találni alkotóközösségének, ami az aktuális vizsgálódásokra legpontosabban reflektál. Olyan sűrűséggel ömlik ránk az információ, hogy nehéz már kibogozni a tények közül a valóságot. A színház, és ezen belül az említett életművek vizsgálata úgy hiszem, segíthet ebben. Tisztán láttatják, hogy a történelem és benne a helyünk és a döntéseink ismétlődnek. A nagy dolgok nem változnak, nem is tudom, hogy egyáltalán tudnak-e. Ezekkel az életművekkel való találkozás éppen olyan, mint egy másik ember megismerése. Először csak összepillantunk, és érezzük, hogy nekünk lehet közünk egymáshoz, de az első találkozás után itt már hirtelen abba a helyzetbe kerülünk, hogy elolvashatjuk ennek a másik embernek a naplóját, a leveleit, a legtitkosabb zugokba láthatunk bele általuk és kortársaik által. Egyre izgalmasabb és fontosabb lesz a kapcsolat, már a másik bűneit is tudjuk vállalni, és egyszer csak arra eszmélünk, hogy ő fontosabb lesz, mint mi. És ebben a pillanatban válik az alkotás igazán széppé, mert mindenünket odaadjuk azért, hogy a magunk korlátait feszegetve, megszólaljon az ő igazságuk és történetük, amiről hiszem, hogy a miénk is. Persze az ember nem egyből adja oda magát a másiknak a maga teljességével, hanem kell egy momentum, ami – Csoóri Sándor szavaival – az önátadás szabad őrületét adja hozzá a munkához.

Mi volt ez a momentum most, Radnóti esetében?

– A háború, és benne a személyiség, a kapcsolataink, a társadalom állapota. Radnótit nyolcvan éve ölték meg, sokmillió testvérével együtt. Fájdalmasan kevés időnek tűnik ez a nyolcvan év. Ha felszállok a villamosra, több emberrel is találkozhatok, aki már élt, akár kiskamasz volt, amikor ez történt. Leülök velük szemben, lopva nézem az arcukat, és újra és újra felteszem magamnak a kérdést, hogy hol vagyunk most mi ebben az áradatban, mi vele a feladatunk? Az utóbbi években újra a háború lett a világ identitása. Nehéz feldolgozni, hogy a civilizáció többezer év tapasztalata és két közeli világháború után újra ide jut el. Nehéz megbirkózni a gondolattal, hogy mára már sokadik tényező az emberélet, a teremtés csak egy közepes tét lett az asztalon. Természetes ebben a világégésben, hogy a kultúra felpuhul, hogy a társadalom tudat alatt is sekélyesedik és menekül az önálló gondolatok és vállalások elől. Így az első pisztolylövés másnap már benne van a mosópor reklámjában. És így már nem igen tudjuk elválasztani érzelmileg a hírek közt, hogy lebombáznak egy gyerekkórházat vagy panda születik egy állatkertben. Radnóti ötéves az első világháború idején, és huszonkettő, amikor először hall híreket a hitleri Németországról. A jól dokumentált életmű, és többek között felesége, Gyarmati Fanni nyilvánossá vált naplója miatt, szinte napról napra követhetjük, hogy mit tesz az emberrel, a kapcsolatokkal és a társadalommal a háború. Adná magát persze a gondolat, hogy a háború borzalmáról beszéljünk, de hát erről szól most a világ, mi éppen azt keressük, hogy mi dobog Miklós szívében, amikor a tömegsír szélén még mindig verssorokat keres. Mestereinktől kapott tanítás szerint, fel kellett tenni a „kifordított kérdést”: „mit adhat nekünk a háború?”. Ez a groteszk gondolat a darabunk premisszája, ez szerepel a szövegkönyv elején, és ennek mentén kapaszkodtunk össze az alkotóközösséggel.

Az alcím alapján – Miklós és Fanni belső világa – nem nehéz kitalálni: a szerelem témája is foglalkoztatta.

– Azt hiszem, a színházi dimenzióban ezek a nagy fogalmak, mint a szerelem, a háború, a költészet, vagy éppen a természet, egy pillanatra sem válnak el egymástól. Alig lehet egyikről a másik nélkül beszélni, és fontos is, hogy ez így van, mert így a végén minden összeér, ami eddigi pályámon számomra a színház legfontosabb tanulsága. Éppen emiatt a komplexitás miatt, én magam egy picit elfordultam a hagyományosnak mondható, történetmesélő dramaturgiától, és igyekszem egy belső valóságnak a történetét és ívét felrajzolni. Ehhez egyébként Pilinszky János esszéje adta a legfontosabb inspirációt, amiben arról beszél, hogy az ő története nem arról szól, hogy mi történt meg vele, hanem hogy mit vett észre. Hogy az ő életrajza a figyelmének az önéletrajza. Ezt a dramaturgiát jelzi a „belső valósága” kifejezés. Miklós és Fanni kamaszként szerettek egymásba, később összeházasodtak, és minden számunkra szinte felfoghatatlan megpróbáltatás ellenére is erős és végletekig őszinte maradt a kapcsolatuk, kitartottak egymás mellett, és a 102 éves korában elhunyt Fanni végig hű maradt a költőhöz. Naplója ennek a nehéz szerelemnek szép és hiteles dokumentuma – elhangzanak belőle részletek az előadásban. De elhangzanak többek között a Tétova óda részletei vagy a Levél a hitveshez című vers is, ami a Bori noteszben maradt ránk. Ez a füzet az abdai tömegsírban talált holttest kabátzsebében volt, benne a magyar költészet olyan remekműveivel, mint a Hetedik és a Nyolcadik ecloga, az Erőltetett menet. Ez az ember szó szerint a halála pillanatáig írja a verseit. Ami történik vele, mindaz a borzalom, amit átélnek a Szerbiából Győr felé hajtott erőltetett menetben, költészetté válik. Ezt alkotóként újra és újra az eszünkbe kell vésnünk, hogy nincs az a körülmény, amiben a gondolat megállítható. Az utolsó szavait szinte a saját sírjában írja. Ez a kép minden magyar nyelvű művésznek stigmaként lehet jelen alkotói identitásában.

Minek nevezzük ezt az előadást? Koncertszínház, színházi koncert?

– Nem tudom. Nincs egyiknek sem műfaji meghatározása, legfeljebb megszokásaink vannak. És talán nem is olyan fontos ez. Juhász Anna irodalmár – Juhász Ferenc költő lánya – indítja majd ez előadást egy életrajzi bevezetővel, és azután az alkotócsapatom, a QJÚB áll majd a színpadon. Ebben a közösségben kiváló színházcsinálók, zenészek és képzőművészek dolgoznak és gondolkodnak együtt – Hegedűs Bori, Mihalik Ábel, Frimmel Jakab, Ratkóczi Huba és Paczári Viktor felelnek a történet zenei feldolgozásáért, Koltay Dorottya Szonja, Palkovits Edina, valamint a Kiégő Izzók dolgoznak munkáinkban a látványvilágért, Kiss Lóránd pedig a fényeket tervezi meg. A Covid alatt hoztam létre ezt a közösséget, hogy ha már színházat nem lehetett csinálni, akkor kísérletezzünk! Összejöttünk, játszottunk, tervezgettünk és megfogalmazódott egy kérdés: mi is a különbség színház és koncert között? A színház már jó ideje uniformizálódott, elvált egymástól a színpad és a nézőtér. Látunk egy történetet, elhangzanak szavak, amit felfogunk – leginkább az agyunkkal, kevésbé a szívünkkel. Emellett a mindennapokban ömlenek ránk a képek, a videók, a hírek, és ebben az áradásban már szinte lehetetlen kimondani a színpadon egy-egy olyan mondatot, ami megrendíti a nézőt. Korábban a színház „tudta” ezt, a néző úgy ment haza egy előadásról, hogy azt érezte: valami megváltozott. A színháznak számomra ez a feladata. A katarzist keresem, és látom, hogy egy-egy koncerten akár többtízezer ember előtt létre tud jönni. Így ezt a két formát próbálom most közelíteni egymás felé a hatás jelszaván keresztül.

A „hatás jelszava” nem válik a hatásvadászat fedőnevévé?

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy zene, látvány, szöveg és történet teljesen egyenrangúan jelenik meg. És minden pillanat azért van, hogy érezzük, és nem azért, hogy értsük. Nehéz erről jól beszélni, hiszen éppen a szavakat és a magyarázatokat próbáljuk meg kikerülni. Arra jöttünk rá, hogy nem a művekkel van a baj, hanem a formával, amit hozzájuk választunk. Ezen az úton kísérletezünk a QJÚB-bal, és egyelőre úgy tűnik, hogy a költői életművek vizsgálata számunkra most a legerősebb inspiráció. Így született Csoóri Sándor életműve alapján a Párbeszéd, sötétben, majd Pilinszky Jánoséból A kocka kibontása című koncertszínházi előadásunk… Az, hogy most Radnótival a Nemzeti nagyszínpadán mutatkozhatunk meg, arra ösztönöz bennünket, hogy még inkább a színház felé mozduljunk.

„Belső történetet” említett – honnan indul és hová jut el az előadás?

– Két halál satuja közt, írja Radnótiról Csoóri. Születésekor meghal az ikertestvére és az édesanyja, ezt idézzük meg az Ikrek havának részletével és jutunk Miklós és Fanni naplórészletein, verseken át Abdáig, a tömegsír feltárásáig, majd Fanni találkozásáig a holttesttel. Sok előadásom halállal ér véget, tudatosan készültem rá, hogy ezúttal jelenjen meg a feltámadás.

Az előadás címe az Alvás előtt című versből való. Miért pont ez?

– Mert szerintem ez Radnóti egyik legszebb sora: „…ázott hajában hét halott bogár ragyog”.

Kornya István

| fotó: Eöri Szabó Zsolt

Olvasson bele a Nemzeti Magazin legújabb számába:

https://nemzetiszinhaz.hu/magazin/2024/10/haboru-szerelem-kolteszet-megjelen-a-nemzeti-magazin-legujabb-szama

(2024. október 30.)