„Ami az imént történt, máris történelem”

A nemzet színpadra állításai – amikor 2013 szeptemberében a Szcenárium első száma megjelent, Imre Zoltánnak ez a beszédes című kötete tartotta lázban a hazai színházi közéletet. De már egy évtizeddel korábban is, amikor 2002-ben az új Nemzeti Színház megnyílt, a liberális értelmiségi elitnek az volt a meggyőződése, hogy a nemzetiszínház nemcsak fölösleges, hanem egyenesen retrográd intézmény, amely a 21. században egyfajta 19. századi politikai és kulturális modellt próbál ráerőltetni az Európai Unióba való belépés küszöbén álló Magyarországra.

Ennek hátterében Francis Fukuyamának az a világszerte nagy feltűnést keltett elmélete is meghúzódott, hogy vége a történelemnek, mivel a kétpólusú világrend megszűntével az amerikai gazdasági és kulturális modell, valamint a „demokrácia” exportja lett az egyedül üdvözítő alternatíva az egész emberiség számára. Ma már azonban nemcsak a közgazdászok, hanem a véleményformáló humán értelmiségiek is úgy vélekednek, hogy ez az elmélet megbukott, és Fukuyama mesterének, Samuel P. Huntingtonnak lett igaza, aki úgy látta, hogy a 21. század világa a vallási, kulturális, nemzeti ütközőzónák háborús konfliktusainak eredményeként fog újrarendeződni. A budapesti Nemzeti Színházban eddig lezajlott tíz MITEM és a 2023-as Színházi Olimpia is azt bizonyítja, hogy e szemléletváltás nemcsak tükröződik a világ színházművészetében, hiszen a legkiválóbb alkotók aktív alakítói is kívánnak lenni ennek a folyamatnak.

Ebben az évben a budapesti rendezvények több hónapos műsorfolyamának szerves részei voltak a szeptember 30-tól október 23-ig zajló programok. Mindenek előtt a Synergy Fesztivál, melyen a legkülönbözőbb nemzeti kisebbségek színházai mutatkoztak be; továbbá az először megrendezett showcase, mely a vendéglátó Nemzeti Színházban született legjobb előadásokat ajánlotta a nemzetközi színházi világ figyelmébe; valamint a Vidnyánszky Attila által 30 éve alapított, jelenleg a háború sújtotta Ukrajnában és Magyarországon egyidejűleg működő beregszászi színház bemutatkozása.

Az alábbiakban megszólaló színházi szakemberek, akik idén ősszel a vendégeink voltak, a rendezvény egésze során nem tudtak jelen lenni. Három körkérdésünkre adott válaszaik azonban azt bizonyítják, hogy e programokból kirajzolódó tematika számukra is releváns, gondolatébresztő volt, és alkalmas arra, hogy egy nemzetközi diskurzus kiindulópontja legyen.

(a szerkesztők)

1. Az Önök országában hangsúlyosan vannak-e jelen a színházak repertoárjában olyan drámai művek, melyek nemzeti történelmük sorsfordító eseményeit tematizálják?

2. Ezek a művek részét képezik-e a közoktatásban fejlesztendő nemzeti öntudatnak, önismeretnek? Jogos-e, hogy ezek még mindig hozzátartozzanak a curriculum vitae-hez?

3. Alkalmasak-e ezek a művek arra, hogy kortárs feldolgozásban, korszerű színházi nyelven a ma emberét érintő egzisztenciális kihívásokat is problematizálják?

OANA BORS (1972) román színházkritikus, a bukaresti I. L. Caragiale Nemzeti Színház- és Filmművészeti Egyetem adjunktusa. Számos színházi tanulmányt és esszét publikált romániai és nemzetközi kiadványokban. 2022 márciusától a Theatre Today folyóirat főszerkesztője. Emellett a FEST-FDR Timișoara/European Festival of Performing Arts in Timișoara-Romanian Drama Festival művészeti vezetője és a Romániai Nemzeti Színházi Fesztivál produkciós igazgatója.

1. Mondhatjuk, hogy a román színházak programszerűen állítanak színre klasszikus, illetve kortárs román drámákat. Viszont az emberek általában sokkal fogékonyabbak a közelmúlt történelmét felidéző, a kortárs valóságot vizsgáló szövegekre; a nemzeti történelem legfontosabb pillanatait bemutató műveket véletlenszerűen, vagy legfeljebb egyes ünnepek alkalmából láthatja a közönség. Másfelől 1989-es fordulat éve óta itt van körülöttünk a kortárs valóság mindazzal, ami ebből a kommunizmus évtizedei által megrendült népből időközben előjött. Az egyre gyorsuló társadalmi változások gyakran eredményeznek bizonytalanságot, de ezzel szerencsére már többféle értelmezésben is találkozhatunk a romániai színpadokon.

2. Igen, az iskolai tantervben benne vannak a nemzeti történelem nagy pillanatait feldolgozó legjelentősebb drámai művek, és ez rendkívül fontos az ifjú nemzedékeknek a nemzeti értékek tiszteletére való nevelése szempontjából. Noha e darabok ritkán szerepelnek a romániai színházak műsorán, a szerepük nyilvánvaló. A színházi szövegek sokszor szerethetőbben nyúlnak bizonyos témákhoz, így szemléletformáló hatásuk is jelentős.

3. Természetesen bármilyen szöveg színpadra állítható modern eszközökkel. Még ha kifejezetten aktuális és helyi közegben játszódik is, az általa felvetett kérdések többnyire egyetemesen emberiek, mai áthallásokkal. Ennélfogva bármilyen témát nézhetünk a modern világ kulcslyukán át anélkül, hogy mesterségesen aktualizálnánk.

ALEKSANDER SEKULOV (1964) kortárs bolgár író, drámaíró, verseit és prózáját lefordították angol, német, francia és magyar nyelvre. Színművészeti szakközépiskolát végzett mint rendezőasszisztens, a plovdivi Paisiy Hilendarski Egyetemen pedig bolgár filológia szakos mesterképzésen vett részt. Az 1881-ben alapított Plovdivi Drámai Színház Nemzetközi Osztályának vezetője.

1. Az alapos válasz érdekében először a Plovdivi Drámai Színház elmúlt tizenöt évének tapasztalatairól kell beszámolnom. Bulgária legrégebbi hivatásos színházának repertoár-politikája főként híres modern bolgár regények színpadra állításából áll; ezek a darabok új, rendhagyó módon ábrázolják nemzeti történelmünk különböző korszakait.

Óriási közönségsikert aratott a Milen Ruszkov Felmagasztosulás, Alek Popov A Pallaveevi nővérek és Petar Delcsev Farkasok című műveiből összeállított trilógia. Ennek nyomán a színházi szakmában olyan meggyőződés alakult ki, hogy megéri ebbe a területbe munkát fektetni. A magam drámaírói munkássága a Plovdivi Drámai Színházban bemutatott Debeljanov és az angyalok, valamint a Szófiai Nemzeti Színházban színpadra állított Vazov népe című darabokkal folytatódott; ezek az előadások minden kategóriában nemzeti díjakat nyertek.

Határozottan kijelenthetjük, hogy a bolgár közönség keresi, sőt áhítja a különböző történelmi korszakokat új értelmezéssel megközelítő, a nemzeti karakterre rávilágító, a nemzet sorsára reflektáló modern előadásokat. Számos színház óriási sikereket ér el ezen a téren. Az utóbbi tizenöt évben ugrásszerűen megnőtt az ezzel a témával foglalkozó és a közönség által is nagyra értékelt bolgár színházi szövegek száma.

2. Csak ha szeretettel tekintünk sorsunk, nemzeti történelmünk árnyoldalaira, ha bekötözzük az évszázados megosztottság sebeit, ha felidézzük mai hazánk építőit, akkor érhetjük el a legmagasabb célt – megosztott nemzeteink megbékélését. A nemzeti identitás nem emlékmű, hanem a megbékélés eszmei folyamata. Nemzeti eszmény nem érhető el valamely nemzetrész feláldozásával. Csak akkor fejlődhetünk tovább, ha a halottainkat eltemettük a temetőben, és a sírjukat már nem öntözzük bosszúvággyal. Természetesen a színház és az oktatás kapcsolata erősíthető, erősíteni is kell. A színházművészet lassan az egyetlen szentély, amelyben különböző emberek összegyűlhetnek, és közös álmaikat közös hittel élhetik át.

3. A színháznak világszerte egyre gyakrabban kell újrafogalmaznia önmagát. A megújulási időszak mára tíz évre rövidült le. Változik a közönség, változik a színház is. De a színház is alakítja a közönséget! Ha a színházi nyelv összeköt, és nem elválaszt, ha a témák és eszmék közelebb kerülnek egymáshoz ahelyett, hogy a durva ideologizálás és a propaganda eltávolítaná őket egymástól, ha az előadás a hagyományos és az erősen vizuális eszközök kiegyensúlyozott keverékét vonultatja fel – akkor állíthatjuk, hogy a színház mint a közértelmezés laboratóriuma teljesíti elsődleges közszolgálati feladatát.

VIDA OGNJENOVIĆ (1941) kortárs szerb dráma- és prózaíró, színházrendező, drámapedagógus, szabadgondolkodó. Irodalomból 1963-ban, színház-, film- és televíziós rendezésből 1965-ben szerzett diplomát. A belgrádi Kortárs Művészeti Egyetem munkatársa.

1. A nemzeti történelem eseményein alapuló darabok gyakran szerepelnek a szerbiai színházak, különösen a belgrádi Nemzeti Színház műsorán. A Nemzeti Színházat a tizenkilencedik században, a romantika korában [1868-ban] alapították, amikor a színház szokatlan, különleges témákat keresve felfedezte magának a történelmet mint a drámai események, daliás hősök, szerelmes kisasszonyok, elárult királyok, bosszúállók, bűnös indulatok, szélhámosok, merénylők, kardforgató hercegek és hű nemesurak emlékezetének nagyszerű forrását. Így került a történelmi dráma természetes módon a színházak, a közönség és a hozsannázó színikritikusok érdeklődésének középpontjába. Fényképek és más kordokumentumok tanúsága szerint az előadások többnyire az események játékos illusztrációi, színes kópiái, valósághű megjelenítései voltak korhű jelmezekben, élethű díszletekkel. Napjainkban is gyakran tűznek műsorra történelmi drámákat, de már nem azért, hogy harsány nemzeti színekben ábrázolják a történelmi eseményeket, vagy hogy a ma távolából, kortárs mércével ítéljék meg őket, hanem hogy eszmei örökségünket feltárják, és új elképzelések, színházi tudás és tapasztalat birtokában állítsák őket színpadra. A Nemzeti Színház színpada megfelelő hely arra, hogy át- és újragondoljuk a kihívást jelentő történelmi eseményeket, történéseket, személyiségeket, és főképpen a hozzájuk kapcsolódó előítéleteket és hamis propagandát – tulajdonképpen ötlettárként használhatjuk őket egy új megközelítés kialakításához.

2. Mint tudjuk, a színház és közönsége bizonyos értelemben állandó beszélgetőtársak. Rendszeres kapcsolattartásuk során kölcsönösen alakítják egymás világlátását. Ezt a szemléletformálást nevezzük katarzisnak. Bár nem mérhető, nem számszerűsíthető, minden színházi találkozás lényege a katarzis, ezért is indokolt a modern színházak műsorán tartani a történelmi drámákat.

3. A [történelmi drámák] természetesen, a kérdés szóhasználatával élve, alkalmasak inspiráló kortárs színházi előadásra. A legjobb példa egy történelmi téma modern színházi feldolgozására talán éppen a budapesti Nemzeti Színház Agón című, a 10. MITEM Fesztivált megnyitó előadása. A Józsa Péter Pál darabját mesterien megrendező Vidnyánszky Attila kiváló színészekkel és a nézőtéren helyet foglaló virtuóz zenészekkel vonja be a közönséget az előadásba. Az Agón innovatív színházi örvény: merész ötletekkel, sodró lendülettel, hatalmas energiatöltettel ösztönöz a részvételre. A Synergy Fesztivál két másik előadása is példaértékűen közelít történelmi témájához. Mario Diement Ruth könyve című darabja a bukaresti Állami Zsidó Színház előadásában, Eugen Gyemant igényes és kifinomult rendezésében, merész megoldással jiddisül, a Holokauszt-túlélők nyelvén került színpadra, ami fokozza történelmi és emberi hitelességét. Karin Lednicka Görbe templom című darabja Radovan Linus rendezésében bölcs érzékenységgel, erőteljes alakításokkal nyilvánít határozott véleményt a geopolitikai megosztottság abszurditásáról. A nagyszerű előadás korunk történelmi fonákságait tárja fel.

Véleményem szerint a színház és a történelem rokon tudományágak, amennyiben a történelmet egy igen sokszínű, véget nem érő forgatókönyvként fogjuk fel.

EMILIIA DEMENTSOVA (1989) kreatív író, színházi kritikus, szerkesztő és előadó. Több mint ötszáz színházi és filmes publikáció szerzője. Tagja a Színházi Kritikusok Nemzetközi Szövetségének. Költőként és drámaíróként háborúellenes projektekben szerepel. A The Conflict Zones (az Európai Színházak Uniójának színházi projektje) résztvevője. Számos kulturális fórum (Critical Stages, European Stages, The Hollywood Reporter, Arti dello Spettacolo/Performing Arts, Teatro, Novaya Gazeta, Discours.io, Theatre World) rovatvezető munkatársa.

1. Életem úgy alakult, hogy jelenleg két országban, Oroszországban és Izraelben élek, ezért a felvetett kérdésekre e két ország valóságának fényében válaszolok. A nemzeti történelem jeles eseményeit felelevenítő színdarabokhoz való viszonyulás számos hasonlóságot mutat a két országban. A történelmi események ihlette, illetve nagy érzelmi intenzitású történelmi témákra reflektáló drámai műveknek sajátos helyük van a színházak repertoárjában. Ez Izraelben a Holokauszt-darabokat, Oroszországban pedig a második világháborús témákat feldolgozó drámákat jelenti. Természetesen a nemzeti drámairodalom nem kizárólag ezekre korlátozódik, de talán ezek a meghatározóak. Az utóbbi időben az orosz színházak repertoárjában – érthető tragikus okból – a nemzettudat erősítése, dicsőítése a tendencia. Izraelben pedig a kortárs szövegek, társadalmi drámák, kísérleti előadások gyakran utalnak vissza illetve villantanak fel történelmi traumákat, feltárják az ország történelmének fekete lapjait a Holokauszttól a mai katonai konfliktusokig. A bibliai szövegek (melyek egyben Izrael nemzeti történelmének részei) a színpadon új értelmezést, új hangzást nyernek, a jelenben visszhangoznak.

2. A nemzeti drámairodalom kétségtelenül fontos helyet foglal el mindkét ország társadalmi-kulturális életében. A színház élő művészet, a nemzeti identitás szerves és lényeges alkotóeleme. A nemzeti lét sajátosságait, a kollektív tapasztalatból táplálkozó egyéni élményt tükrözi; segít tudatosítani a kulturális sajátosságokat, a hagyományokat, a múltat – melyek megértése nélkül nem léphetünk a jövőbe. Oroszországban a színház a kollektív emlékezet őrzője és elevenen tartója; Izraelben a nemzeti önazonosság és az államiság fontos tényezője. A színház természetesen alakítja az ember nemzeti identitását és kulturális orientációját, értékrendjét, hozzájárul a kulturális örökség megéléséhez és a nemzedéki emlékezet továbbadásához. Oroszországban a színházba járás kultúrája az iskolapadból indul ki – az irodalomórák szükségszerű kísérője a közös színházlátogatás és az ezt követő iskolai esszéírás. Ez az orosz klasszikusok előadásainak megtekintését jelenti. Általában hagyományos, nem kísérleti, noha nem is kanonizált előadásokról van szó. A hagyományos előadásokat azonban gyakran túlzott, szinte propagandával felérő pátosz és hazafiság hatja át. Az utóbbi években ilyen tendencia figyelhető meg az állami színházakban, és ez minden bizonnyal negatívan hat az oroszországi előadások művészi színvonalára.

3. A nemzeti repertoár darabjai átalakulnak, újraértelmeződnek a színház nyelvén, a közönséggel való interakció új formáinak keresése során, a történelmi eseményekre való reflektálás, kreatív megértésük élményén keresztül. Nem minden rendező képes azonban túllépni a kanonikus illetve tankönyv-szövegek rögzült sablonjain, jellegzetes értelmezési módján. A rendezői képzeletet megkötik a történelmi szövegek. Vannak persze markáns kivételek. Mindkét országban létrejöttek színházrendezői laboratóriumok, amelyek új megjelenési formát keresnek a – például a szovjet drámairodalomból származó – szövegek számára. Dramaturgiai laboratóriumok adnak új darabokban értelmet múltbeli eseményeknek a fiatal közönség számára érthető, modern nyelvezettel. Jó példa erre Kirill Szerebrennyikov Sztálin temetése című, a 20. századi történelem véres lapjairól szóló, visszaemlékezéseken és dokumentumokon alapuló darabja, illetve saját színházi projektje, a második világháború végének szentelt Requiem. Ez a – szerzői besorolás szerint – szimfonikus előadás tisztelgés mindazok előtt, akik a világot a XVII. századtól 1945 szeptemberéig megrázó háborúkban vesztették életüket. Az orosz színházak különös törekvése, hogy bizonyos darabok cselekményének helyét és idejét Oroszország történelmi valóságába helyezzék át. Példa erre Andrej Koncsalovszkij nemrégiben bemutatott Házasélet. Peresztrojka című előadása. A rendező Ingmar Bergman híres darabját a nyolcvanas évek végének és a kilencvenes évek elejének moszkvai életébe és valóságába ültette át. Régi igazság: ha valami újat akarunk nyújtani a közönségnek, az előadás húsz százalékban tartalmazza a régi darabot – ez sikerrel valósul meg a színházakban. A dramaturgia hagyományos nemzeti rétege termékeny talaj a művészi kifejezés új eszközeinek alkalmazásához és a közönség befogadóképességének kitágításához.

TARLAN RASULOV (1968) színházi rendező, a 2016 óta működő azerbajdzsáni dOM független színházi társulat alapítója, fordító, menedzser, producer, író és előadóművész. A Kísérleti Színház Laboratóriumának vezetője, az Azerbajdzsáni Állami Kulturális és Művészeti Egyetem oktatója, a Színházi Unió tanácsadója. Számos európai színházi fórum, többek között az EURODRAM, a fordított dráma európai hálózatának tagja.

1. Az azerbajdzsáni történelem dicsőséges és tragikus eseményeinek szentelt drámai művek színházaink repertoárjának szerves részét képezik. Ahogy a történelem alakítja jelenünket, úgy színházi repertoárunkban is szerepelnek a történelmünk jeles eseményeire értőn reflektáló előadások, amelyek segítenek a közönségnek és nekünk, színházi embereknek megérteni a történelmi pillanatot, amelyben élünk. Ami az imént történt, máris történelem. Talán patetikusan hangzik, de szerintem fontos felismerés, hogy mindaz, amit teszünk, összességében alakítja országunk, az emberek és a világ történelmét. E felismerés fényében újraértékelhetjük és teljes mértékben tudatosíthatjuk tetteink hatását. Ilyen értelemben a fiatal szerzők kortárs darabjai, például a karabahi tragikus eseményekről, egyszerre kortárs és történelmi művek. Az azerbajdzsáni színház nem csupán szórakoztatni szeretné a nézőt, hanem gondolkodásra, elemzésre, a történelem tanulmányozására, tanulságok levonására is ösztönzi. A repertoár történelmi darabjai révén a színház felvilágosító, oktató-nevelő eszközzé, a társadalmi párbeszéd platformjává válik.

2. Azt gondolom, hogy egy ország, egy nép önazonosságát, történelmét, kultúráját, hagyományait tükröző, úgynevezett nemzetiszínházi küldetés minden ország nemzeti kulturális kódjának fontos része. Azerbajdzsán esete egyedülálló a maga nemében, mivel nálunk erős történelmi hagyománya van a multikulturalizmusnak. Ez azt jelenti, hogy az ősidők óta velünk élő különböző népek kultúrájáról és hagyományairól szóló színdarabok érdeklik és vonzzák is a nagyközönséget, mivel e közösség tagjai igyekeznek jó barátságban, jó szomszédként élni egymással. Nincs abban semmi meglepő, hogy például egy, a zsidó közösség életének lapjait bemutató darab érdeklődést vált ki a más nemzetiségű és vallású közönség körében. Ez fordítva is igaz. A nemzeti önazonosságot esetünkben nem a zártság illetve hermetizmus fémjelzi; ellenkezőleg, a színpadon és azon túl is „virágozhat minden virág”. A gyermekeket természetesen már iskolás kortól színházi kultúrára nevelik. Az irodalom- és történelemórákhoz közös színházlátogatások kapcsolódnak. Az ország történelmét felelevenítő repertoár új nézőket vonz a színházakba, elősegíti a színházi kultúra ápolását, továbbá növeli a színház iránti érdeklődést.

3. A színház természetesen foglalkozhat korunk problémáival, de sokkal fontosabb, hogy inspirálja a színházi emberek és a közönség gondolkodását, érzelmeit. A lényeg nem a színházi helyszín – iskola, templom, pódium vagy egy tükör –, hanem hogy élő legyen az előadás. A színház ne „műanyag” legyen, hanem élő: keltsen valódi érdeklődést a nézőben, függetlenül a lakóhelytől, iskolázottságtól, egyéb adottságoktól.

Hazaérve a budapesti MITEM fesztiválról, ahol különböző országokból érkező kollégákkal értekezhettem (remek lehetőség ez az elképzeléseim helyességének ellenőrzésére), meggyőződéssé érett bennem, hogy minden színházi ember – esztétikai preferenciáktól és világnézetektől függetlenül – ugyanazokat az aggodalmakat, problémákat, válságokat éli meg. Örök feladat, hogy életet vigyünk a színházainkba. Az élettelenné válással szembeni szűntelen küzdelemben talán rálelünk a színház örök életének forrására.

Minél tehetségesebb a drámaíró, általában annál nehezebb a rendező dolga a szövegével, hiszen az már elnyerte végleges formáját. Én például kerülöm a befejezettnek tekintett szövegeket, mert nem hoz lázba, hogy színpadon illusztrálhatom a művet. Célravezetőbb a darab szerzőjével az előadás előtti szakaszban dolgozni, amikor a szöveg még születőben van. Fontos továbbá az előadás algoritmusának a megtalálása. Minden tanítványom tudja, hogy a rendezői munka kiindulópontja a koncepció: e szép és trendi szó jelentése azonban túlságosan szerteágazó ahhoz, hogy bárki ki tudná fejteni. A koncepció az előadás egészét meghatározó és átható egyszerű gondolat. Magában foglalja az elképzelést, a formát, a tartalmat, az előadás formátumát, színpadképét, a színészek színpadi létezésének sajátosságait stb. Ebben a sorrendben. Ha a mű tartalmából indulunk ki, ahogy sokan teszik, annak súlya agyonnyomja a képzeletünket. A szövegnek megvan a saját – irodalomtudósok és műértő olvasók számára fontos – jelzésrendszere, amely a rendező számára megnehezíti a forma megtalálását. E tekintetben a történelemmel illetve nemzeti reflexióval foglalkozó darabok nem különböznek más drámai művektől. Talán a hagyományos, vagyis az én szóhasználatomban „ortodox” színház irányába tolnak, mégis a modern, kísérleti, élő, kereső színház az a kulcs, amellyel megnyithatók; amellyel még a tankönyv-szövegek új jelentésrétegei is feltárhatók, mint azt a MITEM fesztiválon és a Színházi Olimpia rendezvényein tapasztalhattuk.

MATTIA SEBASTIAN GIORGETTI (1962) olasz színház- és operarendező, a togai SCOT-Suzuki Társulat és a Sipario színházmagazin munkatársa. A 2019-es Színházi Olimpia ügyvezető igazgatója. A 2023-as magyarországi Színházi Olimpián workshopot vezetett Tadashi Suzuki színészképző módszeréről. A CTA (Centre Theatre Active) tagja.

1. Igen, [az olasz színházakban] jelen vannak [történelmi tematikájú előadások], de ezek nem szerzői darabok, hanem olyan történelmi kutatásokat feldolgozó művek, amelyek a Ventenniót (a fasizmus két évtizedét), a háború utáni korszakot, a partizánharcokat elevenítik fel. Szerencsére megtalálhatók mind a nemzeti színházak repertoárjában, mind az államilag nem támogatott, illetve kisebb színházak műsorán, amelyek életben tartják a kulturális ellenállást, ellensúlyozva a napjainkban egyre erősödő, tagadásra, ferdítésre irányuló politikai tendenciát.

Sajnos, ha ezt az egészet a globalizáció folyamatán keresztül szemléljük, számos különbség és eltérő jövőkép rajzolódik ki, valamint egy olyan, a hazaszeretetet, nemzeti szolidaritást hangsúlyozó tendencia, amelyet kihasználva a politikusok e történelmi témájú műveken, illetve a kultúrán keresztül igyekeznek elnyerni a közvélemény támogatását a programjukhoz.

Ezzel szemben alig vannak jelen olyan szerzők, mint Machiavelli, Manzoni, Pirandello, De Filippo és Dario Fo, akik a történelmi, társadalmi, politikai és gazdasági változásokkal kapcsolatos saját reflexióiknak, kérdéseiknek, kritikájuknak is hangot adtak. Machiavelli Mandragóra című műve például vidám komédia formájában állítja pellengérre a korabeli társadalom teljes erkölcsi züllöttségét.

Goldoni nagyívű színházi hagyományunk képviselőjeként jellemzően maníros formában vagy a modernségét kidomborító, elszánt rendezőknek hála van jelen, lásd A fogadósnő közelmúltbeli színrevitelét (r: Antonio Latella).

2. Ha a kérdés problematikáját tükröző szöveget kellene mondanom, A hegyek óriásai jutna eszembe, mely Pirandello utolsó, befejezetlen műve, és metaforikusan jellemzi a színházi élet állapotát egy negatív erők uralta korban. A szerző érzi, hogy mélyreható változás történt, új erők okoztak törést, átalakítva a színház társadalmi szerepét. A két világháború között a színház funkciója alapvető változáson ment keresztül, a tömegtermelő ipari társadalom fokozatos megerősödése okozta válság nyomán. A két háború közötti európai színházi életet a társadalomban, úgy tűnik, a törtetés, az új időkhöz való drámai alkalmazkodás uralja. A kérdéshez pirandellói szemlélettel közelítenék, leszögezve, hogy jobban hiszek a kulturális, mint a nemzeti identitásban. De az alapproblémánál maradva ebből az következik, hogy a nemzeti önazonosságot és öntudatot művészi, irodalmi, zenei, heves társadalmi-politikai megnyilvánulásaiban kell vizsgálnunk, hogy megértsük őket, és hogy felülemelkedhessünk az egyre gyakoribb és drámaibb megosztottságon. Meg kell vizsgálni és érteni a tetszőleges identitásokat létrehozó értékeket, szimbólumokat, kollektív emlékezetet és hagyományokat, hogy megállapíthassuk, kifejeződhetnek-e (s ha igen, hogyan) egy kollektív jövő „építésében” – és nem az arra való nevelésben –, mivel e kitekintés nélkül csak kétes hasznosságú muzeális vizsgálódást vagy narratívaferdítést kísérelhetünk meg. Sajnos a repertoárszínház eltűnt Olaszországból; ha egy nemzetiszínház ilyesmivel próbálkozna, talán két évig tarthatná műsoron. Olyan jelenségszámba menő előadásokat, mint a Strehler-féle Két úr szolgája már nem tudunk színpadra állítani.

3. Noha a korszerű eszközök felhasználhatók a színrevitelhez – amit rendezőként nem ellenzek, bár nem élnék ezzel olyan mértéktelenül, mint manapság szoktak –, azt gondolom, hogy ilyen eszközökre kizárólag a közönséggel folytatott eredményes vizuális és intellektuális kommunikáció, illetve az új nemzedékek megszólítása céljából lenne szükség.

Minél egységesebbé válik a világ, az emberek annál inkább igyekeznek kifejezésre juttatni egyedi örökségüket, illetve hangsúlyozni a valamely országhoz, valláshoz, etnikumhoz, történelemhez tartozásukat. Ez nem feltétlenül negatív impulzus, de előrevetíti, hogy a művészet és a kultúra egyre inkább olyan környezetben jelenik meg, amelyben az emberek a nemzeti identitásukat keresik, miközben a politikusok igyekeznek ezen szükségletüket kihasználni.

Fordította: Vértes László

“What Has Just Happened Is Already History”
Professional Guests at 10th Theatre Olympics Answer Szcenárium Editors’ Questions

We asked three questions of the professional guests invited to the programmes of the National Theatre in Budapest between 30 September and 23 October 2023. One: Do plays that present the key events of your national history have an important role in the repertoires of the theatres in your country? Two: Do these plays shape your national identity and consciousness through public education? Is it justified to keep them in the curriculum? Three: Are these plays suitable for contemporary productions using modern theatrical language problematising the existential challenges facing people today? Although all responses acknowledge the role of history in education, they mainly focus on the changes and problematic phenomena of our time. Romanian theatre critic OANA BORS reports that audiences in her country are more receptive to works about the present and recent events than to productions which deal with significant events in national history. The Bulgarian writer ALEKSANDER SEKULOV informs of a similar trend, but adds that modern performances reflecting on the national past are also successful in his country. VIDA OGNJENOVIC from Serbia says that national theatres are a good way of rethinking and reconsidering challenging historical events as well as the prejudices or false propaganda associated with them. Of the productions presented at MITEM 10, he highlights Agón directed by Attila Vidnyánszky, Mario Diement’s The Book of Ruth (dir.: Eugen Gyemant) and Karin Lednicka’s The Leaning Church (dir.: Radovan Linus) as positive examples. EMILIIA DEMENTSOVA, who currently lives in two countries, Russia and Israel, describes the unfortunate trend in present-day Russia for traditional historical performances to be increasingly imbued with a propagandistic pathos and patriotism, which is having a negative impact on their artistic quality. In Israel, as she reports, contemporary texts mostly recall the black pages of the country’s history from the Holocaust to the military conflicts of today, yet a new interpretation of the Bible, also a part of Israel’s national history, is embraced by them, too. With respect to the relationship between past and present, Azerbaijani theatre director TARLAN RASULOV draws attention to the fact that “what has just happened is already history” and that contemporary plays by young authors, about the tragic events in Karabakh for instance, are contemporary and historical pieces at the same time. Italian theatre and opera director MATTIA SEBASTIAN GIORGETTI discloses his negative experience of the absence from their stages nowadays of classical Italian authors, renowned for their sensitivity to history, and that politicians who promote patriotism and national solidarity movements are only using historical works to gain public support for their agendas. His conclusion can even be considered as a summary of the answers to our questions: “The more unified the world becomes, the more people will try to express the singularity of their heritage and confirm which country, religion, ethnicity and history they belong to.”

(2023. december 17.)