Majd valahol a járdán…

Ütötték otthon, később letartóztatták, rendőrök verték, jelentéseket írtak róla. 1978-ban blues zenekart alapított. Énekes, dalszerző, előadóművész. Fordít, darabokat és könyveket ír, több filmben játszott. 2011-ben Kossuth-díjat kapott. Két évvel ezelőtt a rajongói (néhány hobológus) emléktáblát helyezett el a mezőtúri őrtoronynál, ahol 1964 novemberében őrt állt – ült. Tíz éve a Nemzeti Színház tagja. 78 évesen is „on the road”-üzemódban nyomja, koncertezik, játszik. Nyolcadik előadóestje lesz Az utcazenész. A premierre készülő Földes László Hobóval beszélgettünk.

Milyen változásokon megy át a darabja, míg színpadra kerül?

– Az utcazenész születésénél arra gondoltam, összerakok egy anyagot, és engedélyt kérek, hogy Kiss Zoli gitárossal Hobo-számokat játszhassunk az utcán. Elhatároztam, hogy végigturnézom Budapestet, az összes kerületbe elmegyek úgy, hogy sem a helyszíneket, sem az időpontot nem hirdetem meg. Megállunk a Kőbánya-Kispest metrómegállónál, és ott nyomjuk. Vesztemre ezt elmondtam Vidnyánszky Attilának, akivel a Tanácsköztársaság bukása óta már 17 premierem volt. Többek között megrendezte a Vadászat című lemezemet és a Csavargók tízparancsolatát. Ő mondta, hogy írjak az ötletemből egy darabot. A József Attila-estjeimet, 1991 óta ezernél többször játszottam. Először a Katonában Jordán Tamás, utána az Új Színházban Kiss Csaba, a Nemzetiben Vidnyánszky Attila rendezésében. Ez utóbbi 539 eladásnál tart, és több mint nyolcvanezer ember látta. Jön rá a közönség – de nem miattam! József Attila miatt.

A Faludy- a Pilinszky-estjeimet is száznál többször adtam elő. Nem beszélve a Jim Morrison-, Viszockij-, Villon-műsorokról.

Az utcán csak dalokat szeretne előadni?

– Lesz hozzá szöveg is. A mai napig sokat koncertezek, és ott is figyelek rá, hogy a dalok közti összekötő szövegek szóljanak valamiről. Mivel Az utcazenész bekerül a színházba, megváltoztattam az eredeti elképzelést. A darabban sűrítve mutatok be egy sorsot: a zenész a hatvanas években elkezdett Beatlest, Bee Geest játszani, aztán elment a Ki mit tud?-ra, a Táncdalfesztiválra, lemezhez jutott, sztár lett, kirúgták a zenekarból, szóló sztárként is megbukott, kiment Nyugatra, az is kudarcos véget ért, és Magyarországon se jött össze a vendéglátózás. Miután elárulta a családját, barátait, mindenkit, egyedül a zene maradt neki. Ül az utcán. És elmeséli a történetét.

Merített a saját életéből is? 

– Ez a figura nem én vagyok, az én utam teljesen más. Évtizedeket végigcsináltam ebben a szakmában, és azt kell mondjam, hogy sosem tartoztam és ma sem tartozom közéjük. Saját utam van, ami nem azt jelenti, hogy az jobb, csak teljesen más. Szeretném megmutatni, hogy jónéhány zenésznek min kellett keresztül mennie a betiltások, a megaláztatások, a beszervezések, vagy a saját disznóságaik miatt. A könnyűzene történetével foglalkozó újseggírók legtöbbje hazug és a mindmáig jelenlévő, sőt egyre szaporodó klikkek valamelyikéhez húznak, a gazdáik érdekeit szolgálva átírják azt, ami történt. Mára kiderült, hogy szinte mindenkit üldöztek, hogy már a Táncdalfesztivál is az ellenállás, a lázadás egyik színtere volt! A darab korrajz, hatvan év keresztmetszete.

Mikor látjuk majd az utcán zenélni? 

– Az a terv, hogy a nemzetis bemutató után, a Színházi Olimpián játszom majd Az utcazenész utcai változatát, ahogy eredetileg akartam. Ha egy vidéki színházban héttől fellép a híres külföldi színház, én valahol a járdán öttől adom elő a művészetemet. (Mert az nekem van, ugyanis állítólag előadóművész vagyok.) A régi nagy slágerek a magas jogdíjak miatt nem kerülhettek be az előadásba, ezért azok modorában írtam néhány újat. Nagyon bugyuták. Ha a közönség meghallja, hogy én ott csiripelek, hát nem tudom, mi lesz.

Mindig hangsúlyozza, hogy nem színész, ehhez képest évi 110-120 előadása, fellépése van. A hatvanas évek közepén Máriássy Félix felvetette volna a főiskolára. Miért nem akart színész lenni?

– A blueshoz vagy a versmondáshoz nem kell színésznek lenni, elég a hitelesség. Máriássy tényleg azt mondta, ha megtanulok egy verset, akkor felvetet, és néhány évvel később Bálint András is biztatott. Én csak Mick Jagger bőrébe akartam volna bújni, de kétszer akkora vagyok, mint ő, és harminc kilóval nehezebb... Amikor elkezdtem a Hobo Blues Bandet, utánoztam őt. De csak addig, míg meg nem írtuk a saját dalainkat, mert a Ki vagyok én? vagy a Viharban születtem című számokhoz már nem passzolt Mick Jagger. 

Mikor kezdett el verses előadóestekkel foglalkozni?

– A koncerteken összekötő szövegként hol a Bibliából, hol versekből vagy a központi bizottság jelszavaiból citálgattam.  Egyszer utazás közben József Attila sorait rakosgattam össze, majd a koncert előtt elővettem a papírt, és rájöttem, hogy az idézetek közé nem kellenek Hobo Blues Band-dalok, ez inkább egy József Attila-est vázlata. Akkor már játszottuk a Nagyon fáj, A hetedik, a Tiszta szívvel című verseit. Jól fogadták, hát elhatároztam, hogy amit kaptam tőle, tovább adom. 

Hárman is színpadra állították önnek József Attila műveit. Vidnyánszky Attila azt mondta, hogy Hobót nem lehet rendezni. Akkor hogyan tudnak együtt dolgozni?

– Jordán Tamás rendezte az elsőt, de dolgoztam Ascher Tamással, Valló Péterrel, Szikora Jánossal is. Úgy gondolom, hogy ők megteremtették a környezetet, amiben őszinte lehettem. Major Tamás mondta, hogy a Nagyon fáj című verset helyette mondtam el. Egyáltalán honnan tudta, hogy elmondtam? A Kései sirató a világirodalom egyik legnehezebb verse. Kérdeztem Vidnyánszkyt, hogy kezdjem el? Odatett elém egy kupac földet, hogy azt gyúrjam, morzsoljam, és szórjam egy elképzelt sírra, és csak akkor szólaljak meg, ha már tudok. Hiába mondtam el ötszázszor, ötszázegyedszer is olyan, mintha szívlapáttal vernének. Egyetlen mérce van: őszinte volt vagy sem. Ez minden alkalommal iszonyatos szenvedés, de a blueshoz is, ahonnan jövök, ugyanez kell.

Hét évig volt a debreceni színház tagja, ahol Vidnyánszky Attila volt az igazgató, és ahol több beregszászi színész is játszott. Hogyan jött össze velük?

– 2000-ben, mikor először megérkeztem a beregszászi színházba, nem volt ott senki. Az egyik teremben kopott moziszékek voltak, a másikban kétszáz jelmez a falakon, szögekre aggatva. Leültem, a könnyeim folytak, hogy ők ilyen körülmények között játszanak világszínvonalú előadásokat, és dolgoznak havi párezer forintért. Mikor megérkeztek a színészek, nem hitték el, hogy tényleg én vagyok az. Az esti előadásomon télikabátban ültek a nézők, nem volt fűtés. Jóba lettünk, megcsináltuk Beregszászban, aztán Debrecenben a Vadászatot, jó velük játszani, játszottam Szűcs Nellivel a Viszockij-darabomban, ma is együtt nyomjuk Rácz Jóskával a Hé, Magyar Joe! előadást. 

Ugorjunk vissza a zenei pálya elejére! 1969-ben Lepkék, virágok címmel alakított egy zenekart, Rolling Stones-számokat játszottak. Miért csak négy fellépést éltek meg?

– Egy hangtechnikus összerakott nekem két hangfalat és egy erősítőt. Szilveszter éjszaka egy műteremben játszottunk kétszáz ember előtt. A buli alatt kigyulladt mindkettő, erre dühömben addig játszottam a Szimpátia az ördöggel című számot, amíg le nem égett minden. Vége lett a cuccnak és a zenekarnak is. Én meg hosszú évekre eltemettem magamban a zenélés utáni vágyat. 1976-ban Zágrábban láttam először a Stonest, ez annyira feldobott, hogy elhatároztam, alapítok egy szerelemzenekart. Akkoriban Csepelen tanítottam a Jedlik Ányos Gimnáziumban, és már írásaim jelentek meg a Kortársban és az Élet és Irodalomban. Két évvel később volt a HBB első koncertje a Lőrinci Ifjúsági Parkban. Levitte a fejemet, annyira bejött. Egy ideig még a tanítás mellett játszottam, aztán dönteni kellett. A tanárt legyőzte a ripacs, és minden felkészülés nélkül elkezdtem zenélni.

Mi változott, miután Póka Egon basszusgitáros, zeneszerző csatlakozott a Hobo Blues Bandhez?

– Amikor megalakultunk, eszünkbe sem jutott, hogy valaha is lemezünk lehet, csak szerelemből játszottunk angolszász bluest és rock and rollt, igaz, magyar fordításban. Póka hamar lecserélte a zenészeket, profikat hívott, csak Kőrös Józsefet tartotta meg. Később hozta Deák Bill Gyulát. Mivel korábban már írtam szövegeket a Kexnek, Olympiának, Syriusnak, a P. Mobilnak, Egonnak meg ment a zeneszerzés, belevágtunk a saját dalokba. 

Hány Rolling Stones-koncerten járt?

– Zágrábban rögtön kettőn. Az elsőre a feketepiacon tízszeres áron vettem jegyet egy neppertől. Meghatározó élmény volt. Azóta negyvenszer láttam a zenekart. 1995-ben a Népstadionban volt koncertjük. A végén a VIP sátorba bejött az egész zenekar, mindenkivel kezet fogtak. Keith Richardsnak odaadtam a Stones-könyvemet. Megkérdezte, milyen nyelven írtam, mondtam, hogy magyarul és ugyanígy, fordításban játszom a számaikat. Erre elkezdte csapkodni a vállamat. Mellig ért nekem. Jagger nem rám figyelt, a feleségemet nézegette... Többet nem találkoztam velük. De ez nem is fontos. Először 1964-ben, a katonaság alatt, a mezőtúri őrtoronyban hallottam tranzisztoros rádión a Kis vörös kakas című számukat, ami megtérített.

Amilyen hatással volt önre a Rolling Stones, olyan hatással volt ön másokra. 

– Ezt én nem tudom. 

Akkor idézek néhány hozzászólást a netről: „A legnagyobb élő zenei forma. Köszönöm Istenem, hogy van Hobo!” „Több száz koncertjén voltam, de nincs két egyforma. Megunhatatlan.” „Dalai végig kísérik az életemet.”

– Nem olvasok ilyeneket, vagy csak keveset, pedig van bennem hiúság. Pár éve a Városligeti fasorban, a piros lámpánál pénzt adtam egy koldusnak, de ő visszaadta: „Annyi mindent kaptam tőled a zenével és a versekkel, hogy ezt már nem fogadhatom el.” Ez volt az én Nobel-díjam. Az utcazenész azt szeretné elmondani, amit még senki sem írt meg, hogy mi folyt-folyik a zenei életben. Sokan meghamisítják a múltat. Mára kiderült, hogy szinte mindenkit betiltottak, üldöztek, pedig ez nem igaz.

A Hobo Blues Bandet betiltották, nem?

– Volt, hogy tizenegy megyében nem léphettünk fel, de a Beatricét még több helyről kitiltották. Hat lemezt adtam ki, csak kettőt tiltottak be. Az igaz, hogy 1972-ben letartóztattak, aztán a 1979-es tatai koncert után elvertek a zsaruk, de akit üldöztek, egy lemezt se adhatott ki. Lassan elfogynak a kortársaim, a barátaim, kollégáim, ezért is fontos, hogy a darabot, Az utcazenészt mielőbb bemutassam. Valamelyik előadásra meghívok majd több olyan kollégát, akik értik is, amit írok, játszom. Ezen kívül szeretnék készíteni egy albumot és előadást arról, hogy miért maradtam itt. Jövőre talán bemutatjuk Vidnyánszkyval a 31 dosszié című darabot, amely a rendőrségi ügyeimről szól. 2024-ben lesz a Vadászat negyven éves – a lemezt maga Aczél György cenzúrázta személyesen –, az évfordulót jó lenne egy koncerttel megünnepelni.  

Egyszer azt nyilatkozta, hogy nagy árat fizetett azért, aki lett. Megérte?

– Tavaly jelent meg a Térdig a szarban, fülig a szeretetben című könyvem. A végén olvasható a „Termelési jegyzőkönyv”, a munkáim felsorolása. Statisztikailag nagy számok vannak benne. Ennyi év alatt – hiába ad bele az ember mindent – nem mindig jár sikerrel. Van néhány gyengébb lemezem, ahol a szöveghez nem került megfelelő zene. De vannak érdekesek is közöttük. Bár elkészültük után többé nem hallgatom meg egyiket sem. Nem vagyok álszerény, jó érzés, amikor tízezren ordítják a nevemet, az igazi ünnep. Ám én a hétköznapok embere vagyok, és leginkább klubban szeretek játszani, közel az emberekhez. Nemrég Mezőtúron felavatták a Hobo-őrtornyot, ahol bluesrajongó lettem, és a „Világökörség” részévé nyilvánították. Amit a mestereimtől kaptam, azt kötelességem tovább adni. Hogy még a magamét hozzá tudtam tenni, az óriási áldás. Nagy öröm, hogy 78 évesen még mindig nem dolgozom, hanem játszom. Jó, hogy sokan tudják és elfogadják, hogy a színpadon kívül nem tudom komolyan venni magam. Ha időm engedi, hetente ötször edzek, hogy bírjam a gyűrődést. Szerelmes vagyok a gyerekeimbe és a feleségembe. Kisebbik lányomat négyéves korában megkérdezték: „Mit csinálsz apáddal?” Válasz: „Amit akarok.” Ez azóta is így van.

Ozsda Erika

| fotók: Eöri Szabó Zsolt

(2023. április 04.)