Bolyaisok véleménye a Nemzeti Színház Agón című tragédiájáról

Megkísérelni a lehetetlent, leírni a leírhatatlant; s további ehhez hasonló kifejezések jutnak eszembe, ha a Nemzeti Színházban 2022. március 24-én megtekintett Agónra gondolok. Pedig a darab kifejezetten erős, kifejező esztétikával rendelkezik. Nagyon nehéz megfogalmazni, hogyan is pontosan, de annyit mindenképp leírhatok, hogy a látvány teljesen magával ragadott. És a zene! Sokszor folyamodok a hasonlítás eszközéhez, ha valamit közölni, bemutatni, megértetni szeretnék.

Úgy éreztem magam, mint akit folyamatos utalásokkal bombáznak, de mivel műveletlen, csak csöndben mosolyog, igyekszik csendben koncentrálni, nehogy valaki felfigyeljen rá, hogy a jelentések tömkelegének befogadására alkalmatlan. Később megértettem, hogy a nézőkre sortűzként zúduló hatások mindegyikét megérteni majdhogynem lehetetlen, s ezért inkább már csak igyekeztem minél többet magamba szívni belőle. Mert minél többet meg akartam őrizni belőle magamban. Mert hangulata, esztétikája, és zenéje nagyon tetszett. Viszont van egy pillanat, amin azóta is sokat gondolkodom: a húsdaráló szobor szájában egyszer megjelent egy maszkos rémalak a sötétben…

Nem a „hivatalos” nézőtéren ültünk, hanem a színpadon egy ókori színház rekonstrukciójában. A színészek többször kisebb-nagyobb interakcióba léptek a közönséggel. Hogyha csak egy pontra figyeltem, sok mindenről lemaradhattam. Körülvett a színház. 

Ami a darab sokkoló jellegét illeti: megértem, hogy ami a játékidőben történt, könnyen feldúlhatja a nézőt. Azonban részemről máshogy közelíteném meg: tetszett az őszintesége. A cselekmény, melynek vonulata nem a legkönnyebben követhető, egyértelmű, s számos történelmi, politikai utalást tartalmazott. Mi a történelmünk? Vérfürdők, intrikák, és további emberi gonoszságok sorozata. Ennek brutális ábrázolásáért nem hibáztatom  rendezőt.  Jó, hogy ilyen mű létrejöhetett. Mindenkinek ajánlani fogom megtekintését, nagyon tetszett. (Bíró Ákos, egyetemi hallgató)

Mi az ember és milyen a világunk? Ha így nézem: háború, halál, reménytelenség: globális katasztrófa. Ha úgy nézem: élet, örömök és találékonyság, alkotó energia: a teremtés csodája. Hol van az igazság? Gondolatok kavarognak az emberben, amelyek között az agy hol ide, hol oda kapcsol. 

A bírák élet-halál urai, akik fekete vagy fehér golyóval szavaznak. (Római szavazási módszer, hogy az urnába dobott fehér szavazógolyó életet, a fekete halált jelent.) Istent játszanak, és minden döntésükkel a tömeg akaratát visszhangozzák. Aki igazságot követel (a darabban: Szókratész), azt kivégzik. Különös a drámai helyzet, amelyben Szókratész vádol és vádoltatik.

A társadalom nem viseli el az igazságot. A darab szerint az ember megalkuvó, aljas és cinikus. Az egyenes gerincű ember viszont, aki az igazat keresi, aki hiteles próbál maradni, „géphiba”, ahogy  Orbán Ottó írja: „a rossz mindig logikusan következik a világszerkezetből, / a jó viszont mindig szabálytalan, / kavics a fogaskerekek közt, géphiba… / Szavakban, költészetben, szappanbuborékban / reménytelenül reménykedőknek, / mi dolgunk egy legújabb extrákkal szerelt / és minden eddiginél tökéletesebb világban, / hol hallani már a gének énekét?” (Orbán Ottó)

A darab szerint a nyugati társadalom elvesztette döntési szabadságát. Buda Ferenc sorait jutnak eszembe:  „megalkuszunk, és / követjük a többieket, irígyelt  / példaképeinket: a szél-hitűeket  / és törvénytaposókat, ország- / futó játékosokat, szakadt-gyökerű / szégyenfákat, a hóhér gazdákat / és tolvaj csiszárokat, a gyalázat / oltárait”.

Hankiss Elemér egy előadásában azt fejtegeti, hogy a bizonyosságból a bizonytalanság korába lépünk. Az ember a külső félelmekkel és veszélyekkel szemben mindig bizonyosságot keresett. Ilyen bizonyosságot adott egykor a mágikus gondolkodás, a vallás, majd a racionalizmus, a kanti univerzum, de ezek, mint szappanbuborékok kipukkadtak. Maradt a bizonytalanság. A társadalom menekülni próbál ettől: felfújja a „mérgesgázzal töltött léggömbjeit”: a fasizmust, a kommunizmust. Legújabban a fogyasztói társadalom biztonságot ígérő világába menekül. Hankiss felteszi a kérdést: korunk örök happyizmusa karnevál vagy haláltánc? Haláltusa? Agónia? 

„Nem ismerhetitek az ember isteni pillanatait, mikor csillagokként zuhanunk egymásba, hogy megsemmisítvén ellen-önmagunkat, gömbként szülessünk újjá – szólok én; s ezt ők is hallják, bosszút is állnak rajtam.” (Józsa Péter Pál) A szöveg néha a legkeményebb regiszterben, néha pedig már-már a szférák nyelvén gyönyörűen és patetikusan szól a befogadóhoz. Ez a kettősség, az antinomikus gondolkodás végigkíséri a darabot.  Szókratész nem tud dönteni, nincs „arany közép”. Az ellentétek közötti feszültségben él. „Gyűlöl és szeret”, vádol és vádoltatik. Ez a fajta gondolkodás nagyon régóta velünk él, csak mindig elfeledkezünk róla. Az előadás ébreszt: szellemi, spirituális megújulást követel. A világ romokban. Az emberiség a „globális multizmus” csapdájában vergődik. (Levente Péter) És újra Buda Ferenc jut az eszembe (Roham):

„újság, rádió ordít / szemünkbe, fülünkbe háborúkról, / háborúk híreiről, emészthetetlen  / gondjaink hevernek körülöttünk, / csontok, kígyóborda-karám, hát  / várjuk a földomlást, falrezzenést, / a felszálló kormot, jöjjenek / az ítélet kova-patás lovai!”

A képek  összecsengenek, az operában látottakkal. A kova-patás lovak, Vidnyánszky Attila rendezésében mennyből eső hamu és kő meteoritokként jelennek meg, amelyek a darab végére beborítják a színpadot. Törmelék, csontok mindenhol. Szókratész számára nincs olyan biztos pont, amelyre támaszkodva meggyőződhetne, hogy igazak a vádak, vagy, hogy jogos a védekezés. De akkor mégis mi adhat bizonyosságot? A keresztből gúnyt űztek, megtiporták. Az emberek utópiái: Lenin, Marx, Engels, Hitler… a világ legszörnyűbb rendszereinek kialakulásához vezettek. Ma minden eddiginél vastagabb csatornákon érkeznek el a fogyasztókhoz a hamis, manipulatív információk („a civilizációnk egy „monumentális lehúzott vécé”), az emberek a valóságtól elszakítva, szimulákrum világba kábelezve, bekötött szemmel (Szókratész csak ezt az egyet kérte, ne kössék be a szemét!) rohannak vesztükbe. Valóban ilyen lenne a világ, és már nem is lehet reménykedni a szabadságban? Számomra az üzenet, hogy talán még lehet, még érdemes tenni ezért a világért. Talán lehet még remény.  (Juhász Zoltán, egyetemi hallgató)

A díszletben is egyre több teret kapnak a 20. századi totalitárius elnyomó rendszerekre utaló tárgyak (náci egyenruha, tank, hatalmas Lenin-fej). A korok keveredése persze az emberi rombolás időtlenségeként is értelmezhető. A cselekményben egy tárgyalás körvonalazódik. A darab elején megjelenik a színen a bíró, és a darab vége felé lezajlik az (élet vagy halál) ítéletről való szavazás is; összességében mégsem érződik lineárisnak a cselekmény, mintha az nem egyik ponttól a másik felé haladna, hanem csak fokozódna, gerjedne, egész addig, amíg teheti, amíg marad fogékonysága a nézőnek a döbbenetre. Ráadásul úgy tűnik, a szavazás is csak egy a sok-sok kevéssé értelmezhető esemény közül, hiszen a szereplők zöme az élet mellett szavaz, de aztán a szavazáshoz használt golyókat a földre szórják az urnából, s húrokon fölhúzzák az elítéltet.

A darab brutalitása ott éri el a legnagyobb fokozatot, ahol a darálásból visszamaradt véres emberi lábat, és kart teszik ide-oda. Innentől kezdve már minden további szörnyűség elveszti a meglepetésszerűségéből származó hatóerőt, innentől nem meglepő semmiféle kín, semmiféle gyalázat. Az ember ezután már úgy nézi a kegyetlenségeket, mintha tűzbe bámulna.

Állandóan visszatérő elemek a latrina és a vizelés. Az ürítés utalhat az ösztönvilágra, amely természetszerűleg nem meghaladható, s ugyanígy nem haladható meg a történelem erőszakossága sem. Emellett a szereplők beszédei többször utalnak a vízvezetékrendszerekre, amelyeket a romlással hoznak összefüggésbe. Ez a civilizációval szembeni szkepszisként is értelmezhető, amely számos más dologban is tetten érhető a műben (sőt a mű eseményeinek nagy-nagy zűrzavarában talán ez ragadható meg mint tulajdonképpeni mondanivaló), például az internetet tömegpusztító fegyvernek nevezi az egyik szereplő.

Mivel a darab rendkívül vad és szürreális, mondhatni a dionüszoszi őrület a tetőfokára hág, nehéz eldönteni, hogy a megjelenő képek, mikor hordoznak szimbolikus vagy allegorikus jelentést, és mikor érdemes inkább föladni a szimbolikus értelmezésre tett erőfeszítést. Ennek ellenére olykor kifejezetten didaktikusak a mű által használt eszközök. A darab zárásaként a reménytelen, a totális pusztulás fölé emelkedő népviseletben éneklő nő mint a mindenek fölött álló, mindent túlélő hagyomány, avagy népjelleg allegorikus alakja kifejezetten ilyen volt. (Molnár Dávid, magyar szakos bölcsész, költő)

A tudathasadásos párharc lényegében nem felel meg klasszikus dialektika szabályainak. A narratíva nélküliség, post-truth szereplőkoncepciók megbontják a történetiség szövetét. Habár némi történelmi linearitás adott a jelenetekben, az intertextualitás szólamai, az emberi lélek jóslatai apokaliptikus szembesülést eredményeznek minden korszakban. A szétziláltság a kétpólusú dialektika helyett posztmodern szintézist fakaszt. A végtelen számú történelmi kimenetel, lehetőség frusztrációt és agóniát szül. A posztmodern és az ókor mesterségesen összeér. Az antik maszk a posztmodern face: emoji. A Jaspers-féle tengelykor kifordul önmagából. 

A darab felütése – s egyben egyik pillére – Szókratész védőbeszédének sajátos parafrázisa. A vádlott, a bíró és az esküdtek az emberiség sorsával néznek szembe. A szókratészi erények kiirtása, a szép elvesztése, a tudás adatokká zilálása ellen az emberi lelkiismeret olykor felszólal, azonban csak foszlányosan, mindig más szereplő szemszögéből. A posztmodern ördögfiak e szólamok elnyomásán serénykednek, minden eszközt latba vetve. 

A kardal monoton moraja olyan, akár Ligeti Requiemje a 2001: Űrodüsszeiából. A zenekari káoszt a mélyvonósok, rezek és fafúvósok tovább kavarják. A szintetizátor időről időre visszatérő csúszkáló tiszta kvintje egyszerre mementó pompeji harsonáinak, a csernobili szirénáknak és a cserregő Geiger-Müller számlálóknak. A zene történelem feletti. Az órák kattognak, az idő szétfolyik a konstans hangkozmoszban. 

Europé, a kultúra bánatos nagyanyja gyászolja el az emberi lelkiismeretet. A teiresziászi jóslat, és az önvakítás sem vezet megoldásra. Az antik retorika mellé beférkőzik a posztmodern tartalom, kritika. A transzhumanizmus, abortusz és eutanázia kérdése úgy lebeg Damoklész-kardjaként az emberiség felett, mint halálraítélt az amfiteátrum felett. Aki látja, elhiszi. (Dudás Márk, joghallgató)

(2022. május 26.)