„Mindig az oroszt játszom!”

A legújabb magyar történelmi thrillerben szovjet tisztként tűnik fel Varga József. A Nemzeti színésze beszél alakításáról a Trezor című moziban, és arról, hogy miért nem nézi vissza magát soha. Szinte soha.

Amikor megnézte a Trezort, el tudott vonatkoztatni attól, hogy szerepel benne?

– Elmentem a bemutatóra, a vetítés végén én is kiálltam a vászon elé, és megtapsoltak. Ennél többet nem illene mondanom a filmről, hiszen szerepeltem benne. De annyit talán mégis, hogy érdekes volt, a nézők nevettek is, sírtak is rajta, úgyhogy nem bántam meg, hogy elmentem. Merthogy nem szokásom visszanézni magamat.

Nem túlzott szemérmesség ez egy színésztől?

– Apám, ha hazaért a munkából, bekapcsolta a rádiót, fülben is volt neki a rádiójátékoktól a versekig sok minden. Tőle örökölhettem azt, ami miatt színész lettem. Az ő keze alatt minden hangszer megszólalt. A beregszászi társasházban, ahol laktunk, minden pulya nálunk gyűlt össze, mert szerették hallgatni apám flótázását. Ezzel együtt, amikor felvettek a színművészetire, apám csak lemondóan sóhajtott: színész?!

Emlékszik az első filmszerepére?

– Még a kijevi színművészetire jártam, az első magyar színészosztály tagjaként, amikor egy szír rendező vizsgafilmjében játszottam. A nevére sem emlékszem, csak arra, hogy hóban, fagyban gyalogoltunk órák hosszat. Az első jelentősebb szerepem Sára Sándor A vád című filmjében volt, ami az 1944-ben Magyarországra érkező szovjet csapatok fosztogatásairól szólt.

– Hát kit? Mindig az oroszt játszom! Trill Zsolt is szovjet katonaként volt benne, a történet szerint miatta ölték meg a Szakácsi Sándor által játszott magyar apát, akinek az egész családját meghurcolták. Sára Sándor egyszer csak lejött Beregszászra, éppen a Godot-ra várvát próbáltuk. Az épületen átfújt a szél, a téli hidegben majd’ megfagytunk. Sándor pedig csak fotózott minket: „Maguk csak dolgozzanak tovább nyugodtan.” Így nézett ki akkor egy casting. Ami azóta sem változott: amerre csak meghívtak filmekbe, mindenhol oroszt kell játszanom. Na, néha ukránt. Testőrt, banditát, határőrt…

A Trezorban Danyilov szovjet tiszt szerepében létező embert karikíroz?

– Egyszer csináltam ilyet pályafutásom során, azt is színpadon: a Zoltán újratemetve című előadásban Jenci bácsi szerepéhez vettem kölcsön egy gesztust egy régi ismerőstől. Sosem felejtem el. Schober Ottó bácsi harminc évig vezette Beregszászon a műkedvelő színházat, és neki volt egy arckifejezése. Egyszer együtt próbáltunk átmenni a határon. Csakhogy az én táskámban lapult egy oszcillográf – akkoriban lehetett kereskedni efféle műszaki cikkekkel –, amit Beregszászon azzal a szándékkal, hogy majd Pesten eladom jó áron. Határ, ellenőrzés, „nincs semmi elvámolnivaló”. A vámos viszont kipakoltatta a csomagomat, és megtalálta ezt a műszert nálam: „Hát ez mi?” Úgy szégyelltem magam… Ahogy akkor Otti bácsi rám nézett, azt idéztem fel az előadásban. Valami ilyesmi volt az arcára írva: „Józsi, hát miért nem szóltál nekem?” Ezen kívül sosem utánoztam senkit. Danyilov is csak amolyan szovjet tiszt. Mint a Budapest gyilkolására hazánkba érkező másik szovjet ezredes, akit Bezerédi Zoltán alakít a Trezorban. Zoltán egyébként még beszél oroszul, de a legtöbben itthon már csak annyit tudnak az iskolai jelentésekből: Továris ucsityel, „tanár elvtárs…” – de ennél többet már egyre kevesebben. Én meg mindig örülök, ha oroszul beszélhetek. Hát még filmen!

Lukácsy György

(2018. december 11.)