Kilép a vitrinből

A hős, az áruló és a lantos. Az Egri csillagok színpadi változatának kulcsfigurái. Berettyán Nándor, Bordás Roland és Szabó Sebestyén László keltik életre Bornemisszát, Hegedüs hadnagyot és a mesélő Tinódit. Két próba között beszélgettünk önérzetről, eposztalanságról, kételyekről, s arról, hány év egy színész tanulóideje.

2005-ben, a Nagy Könyv elnevezésű országos felmérésen és szavazáson Gárdonyi regénye lett toronymagasan az első, ami nem is csoda. Hiszen az iskolai kötelező olvasmányok között azon kevesek közé tartozik, amelyek gördülékeny szövegükkel, remek hőseikkel és a megkapó érzelmekkel körített izgalmas kalandokkal újabb és újabb generációkat képesek meghódítani.

– Stabil és szilárd jellemek, eposzi figurák – magyarázza Berettyán Nándor, aki a Nemzeti színpadán alakíthatja Bornemissza Gergelyt, hogy miért olyan népszerűek még ma is ezek a hősök. – Ő az, aki nem kis önérzettel jegyzi meg a nagy felfordulásban és társadalmi káoszban: „nem tartozom olyan nemzethez, mely rabolni jár”. És mivel mi eposztalan nemzet vagyunk, ezért Gárdonyi regénye lett a mi eposzunk. A mi alaptörténetünk. Ezért úgy kell színpadra állítanunk, hogy egyrészt megőrizze az eposziságát, de ne legyen túl patetikus, másrészt legyen a történet mai és élő, legyen átélhető a fiatalabb generáció számára, lépjen ki a klasszikusoknak járó múzeumi vitrinből, de mégse pakoljuk tele fölösleges aktualizálással.

Nincs is szükség erre, hiszen Gárdonyi regényének számos olyan részlete és mondata van, amely akár a mai geopolitikai helyzetre is kiválóan rímel, és fontos tanulságul szolgál. Bár tény, az iszlám és a kereszténység összeütközése egészen más formát öltött a regényben megidézett kor, vagy a megírása idejében, a 19. század végén, mint ma. A 16. században jobbára a kardok „beszéltek”. Viszont, ahogy az áruló Hegedüs hadnagyot alakító Bordás Roland fogalmaz, Török Bálint szavai ma is sokatmondóan csengenek: „A török szava nem szentírás, vagy ha mégis az lenne, nem a mi szentírásunk.”

Annak idején, amikor még gyerekként játszottuk az utcán az egri vár ostromát, többnyire Jumurdzsák és Hegedüs szerepe kelt el a legnehezebben. Szerencsére Bordást mindezt a legkevésbé sem nyomasztja.

– Tele van a színpad és a filmvászon jobbnál jobb negatív figurával. Ki ne játszaná el örömmel Darth Vadert? – kérdi nevetve. – Hegedüs hadnagy ráadásul nem az a fajta áruló, aki aljas, haszonleső módon fordul a bajtársai ellen, ő „csak” az életét szeretné menteni, ezért engedi be a törököt a várba. Úgy hiszi, ez a legjobb megoldás abban a kétségbeesett helyzetben.

Az ő karaktere vetheti fel a nézőben viszont a legélesebb kérdést: ő vajon kitartana akkor, amikor már minden veszni látszik? Előrébb tudná helyezni magában a haza vagy a vár nemes védelmét a túlélés ösztönével szemben? Mennyire fontos saját életünk az eszmék nagy csatájában? De talán épp ezért nézünk ma is különleges tisztelettel a fia­tal védőkre, az „egri srácokra”, mert ők halálpontosan tudták a választ, miközben mi, akik az interjú alatt körülüljük a színházi büfé asztalát, bizony elég nagy kétellyel tekintünk a saját bátorságunkra és lehetséges önfeláldozásunkra. Vajon bornemisszák lennénk, és nem hegedüsök a döntő pillanatokban?

És épp ebben rejlik az Egri csillagok máig tartó népszerűségének titka. Tiszta történet, tipikus mese: úgy alakul benne minden, ahogy azt szeretnénk és elképzeljük. A Jó és Rossz küzdelmében nincsen kétely a befogadó szempontjából, és időnként még a Rossz is képes megvillantani jó oldalát. A történet milyenségéről leginkább a mesélő szerepét betöltő Tinódi Lantos Sebestyén tudhat a legtöbbet – őt Szabó Sebestyén László alakítja.

– Tripla játék, hármas szerep Tinódi, hiszen egyrészt szerepel a regényben is, Török Bálint udvarában szolgál, másrészt mesél és értelmez. A színpadon látható történet alapvetően az ostrom története, ezt szakítjuk meg időugrásokkal, hogy felelevenítsük Bornemissza életét. Így Tinódi lesz az, aki összeköti a történetszálakat, kalauzolja a nézőt és időnként ő maga is bekapcsolódik a játékba.

– Miközben gyakran úgy tűnik, mintha Tinódi épp abban a pillanatban „írná” a sztorit, akkor születne egy-egy fordulata, ő az, aki minden titkot ismer, és még azt is tudja-sejti, mi fog történni. Vagyis előre és visszafelé is tekint, miközben a jelenben behúzza a nézőt a történetbe. Számomra fontos és érdekes tény az is, hogy Gárdonyi Tinódi munkáit is fölhasználva írta meg a regényt.

Ők hárman a Nemzeti csapatának „friss igazolásai”. A Színház és Filmművészeti Egyetemen végzett Szabó Sebestyén Lászlónak ez a második, a Vidnyánszky Attila kaposvári osztályából érkezett Bordás Rolandnak és Berettyán Nándornak ez első évada tagként a társulatban. Utóbbiak diákként a gyakorlatuk javát a Nemzetiben töltötték, másodévtől számos előadásban játszottak, társulati tagként viszont mégis minden más.

– Kiléptünk a burokból, amit az iskola és a diáktársaink jelentettek, és a mélyvízben találtuk magunkat – magyarázza Bordás. – Törőcsik Mari egyszer azt nyilatkozta, hogy a pályája első tíz évében nem igazán érezte magát színésznek. Pár évnyi tanulóidőnk így még nekünk is van! – teszi hozzá mosolyogva. A többiek is rábólintanak erre. Aztán mennek vissza próbára.

Papp Sándor Zsigmond  | fotók: Eöri Szabó Zsolt

(2018. március 05.)