Nézőpontok - Egri csillagok
Prőhle Gergely
Most, hogy már az utolsó harmadába fordult a színházi szezon, és e rovat szerzői előadásról-előadásra nézik-figyelik a repertoár alakulását, ráadásul Vidnyánszky Attila újabb öt éves megbízatást kapott a Nemzeti Színház vezetésére, az Egri csillagok bemutatója kapcsán talán érdemes megkérdezni: miféle teátrumot akar csinálni ez az ember? Hogy jelenik meg a bemutatott darabokban – ha egyáltalán – bármiféle olyan koncepció, ami a dél-pesti eklektikus épület kínálatát valahogy kiemeli a színházak sorából, vagy legalábbis mássá teszi az előadásait, mint amilyen az egyébként sok jó és kevésbé jó budapesti és vidéki társulaté.
Emlékszünk jól, Vidnyánszky részévé vált a kultúrharcnak, amikor öt évvel ezelőtt megkapta a kinevezését. Még külügyesként, külföldi tárgyalásokon is a fejemre olvasták, „hogy a diktatórikus kulturális politika” milyen csúnyán bánt el az előző direktorral, csak azért, hogy egy – emlékszem a szóra, németül hangzott el – „völkisch”, vagyis népi – bár a németben e szónak erősen szélsőséges jelentéstartalma van – rendezőt nevezzen ki a Nemzeti Színház élére.
Ilyen helyzetben a legjobb, ha az ember valahogy igyekszik a személyes tapasztalataira támaszkodni, mivel a hivatalos magyarázatokkal nehéz hitelesen érvelni egy szűk körű beszélgetésben. Ezért – miután persze elmondtam, hogy nem leváltották, hanem lejárt elődjének szerződése – felidéztem a beregszászi színház általam látott előadásait a 90-es évekből, s ezek közül is talán a legemlékezetesebbet, Samuel Beckett Godot-ra várva című darabját. A hiábavalóságnak, a reménytelenségnek ez a szívbe markoló ábrázolása olyan mély valóságismerettel szólt a kárpátaljai viszonyokról, s tette ezt a korszerű színházi gesztusok virtuóz alkalmazásával, hogy ennek fényében nehéz lett volna elhinni, hogy Vidnyánszky Attila személyében egy népi-konzervatív buldózer akarná lerombolni a korszerű színjátszás bástyáját. Nem hiszem persze, hogy tárgyalópartnereimet meggyőztem volna, de megalapozottnak tűnő lelkesedésem láttán talán meginogtak kicsit a rögeszméik, és egy pillanatra elhitték: a világ komplikáltabb annál, semmint hogy egy ellenség-barát felismerő rendszerrel vagy nehéztüzérséggel lőjünk, vagy nyájasan hízelegjünk.
A Godot óta sok év telt el, s az igazgató-rendező is már öt éve igyekszik úgy hangolni a repertoárt, hogy a nézőnek az egyes előadások által is, de az egész műsorra tekintve különösképp legyen valami fogalma arról, hogy mit is gondoljon a nemzeti kultúráról, öntudatról, esendőségről, erkölcsi kérdésekről. Nem kétséges: az Egri csillagok szinte olyan, mint egy nemzeti eposz. Az általánosan ismert kultúrkincs része, az ötven évvel ezelőtt készült filmadaptáció által pedig már-már közhelyes elemekkel. A szintén Vidnyánszky által rendezett „alagsori” alternatív Bánk bán után, amelynek szomorú diagnózisa szerint korunk hőse Biberach, a lézengő ritter, most a nagyszínpadon egy látványos, olykor esztrádba hajló Egri csillagok látható hősiességről, hazaszeretetről, szerelmi hűségről. A táncos tömegjelenetek – túlzásai és mesterkéltsége ellenére is – impozáns sorozata nem nyomja el azokat a finom jelzéseket, amelyek javarészt a gyerekszereplőktől jönnek, akik a felnőttek gyakran leegyszerűsítő szemléletét okosan megkérdőjelezik. Mi, akik gyerekeket nevelünk, tudjuk, hogy gyakran az ő kérdéseik a legnehezebben megválaszolhatóak. Gárdonyi Géza fejében állítólag a fiával az egri várban sétálva született meg a regény gondolata, s ez az a momentum, ami az alapművet és a színdarabot a leginkább összeköti: nem infantilizálja a nemzeti sorskérdéseket, a nagy erkölcsi dilemmákat, hanem olyan természetességgel fogalmazza meg az állandó gyermeki „miért”-eket, hogy a felnőttek válasza is szükségképp sokkal tisztábban, világosabban hangozhat el.
Az Egri csillagok előadásából is kiderül, hogy Vidnyánszky remekül szövi a színpadon is egy nagyregény történetének szinte valamennyi szálát, és mestere a látványnak, a hatásos térhasználatnak, a színészvezetésnek. Ám e technikai varázslatok mögött sem tűnik el az a gondolkodó, gyakran önmagát is meggyőzni akaró, vagy épp a kételyt, s annak természetességét felmutatni kívánó szemlélet, ami annak idején a Godot-előadást is emlékezetessé tette, és ami jelenünk leegyszerűsítésekre hajlamos világában a Nemzeti Színházat a közös gondolkodás műhelyévé avathatja.
a szerző a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója
Wilhelm Droste
Különleges hangulat a Nemzeti Színházban: az Egri csillagok ősbemutatója. Inkább egyfajta népünnep, mint színházi esemény. Generációk csodálatos keveréke az előcsarnokban. Rengeteg igen idős nő és férfi, nagypapa, nagymama, vidáman keveredve velük sok fiatal és kicsi gyerek. Most még jobban, mint általában, kilógtam itt a magyar tömegből. A német kém leselkedik a magyar végvárban.
Rainer Maria Rilke volt egyszer pár napig Budapesten, 1896-ban, a millenniumi ünnepségek évében. Nagyon irritálta őt akkor a szerinte túlzó lelkesedés a magyar korona körül. Gyanús volt neki ez a végtelen erős, nemzeti büszkeség. Évekkel később írt egy verset erről az élményről. Csodálattal és kis irigységgel, hogy egy egész nemzet lelkesen egyesülhet egy ilyen szimbólumban. Emlékezetében tejesen átfordult az eredeti élmény. A hontalan (kozmopolita) német költő soha nem nyugvó honvágya van ebben a versben. Hasonlóan kettéfeszítve éreztem én is magamat ezen az estén: otthon lévőnek választott magyar hazámban, ahol már harminc éve élek – és mégis örökre idegennek, mert nyilván betörtem (Dévénynél) egy másik világba.
Jólesett a hangulat, valami nagyon pozitív várakozás sugárzott mindenki arcán, mint egy régen várt focimeccs előtt. Most végre sikerült valami. A magyar csapat bekerült a döntőbe, és a tömeg már most tudja, megtörténik a csoda, kivételesen győzni fog ezen az estén a magyar, akármilyen kicsi az esélye. Bayern München – Budapest Honvéd 0:1! Ilyen esetben általában nagyon drukkolok a magyar csapatnak. Örültem itt is az uralkodó örömnek, de nem voltam annak a szerves része. Bár lelkileg magyar lettem sok évvel ezelőtt, talán, mert le akartam rázni a sebesült, önemésztő német identitásomat, azért maradtam és maradok mindörökre mégis egy német magyar. És mint német, én azt tanultam – és nagyon keményen megtanultam! –, hogy vége annak az időnek, amikor tisztán és kizárólag nemzeti alapon igazságot lehet találni és mutatni. Mint magyar is úgy érzem, hogy igazi hazafi csak akkor lehetek, ha szeretem azzal együtt az egész világot. Külön-külön már nem lehet.
Jónak tartom, hogy Vidnyánszky Attila rendezése rengeteg gyerek-ajtót nyit Gárdonyi világába, a színpad előterében, a zenekari árokban berendezett „iskolának” mégse tudtam igazán örülni. Nekem túl simán uralkodott itt egyfajta didakszis, ami nyilván kötve volt a 16. századi csataeseményekhez, de aktuális üzeneteket is küldött a közönséghez. Az ilyesmi veszélyes, mert itt kezdődik az igazi iskola: minden időnek más a feladata, az igazság változik a történelemben. Ami tegnap bátor volt, az ma lehet gyáva és fordítva. Az embernek újra és újra rá kell jönnie, hol találhatja az igazi utat. A darab végén, egy kisfiú büszkén bevallja, hogy félt, de most már nem fél. És akkor a kicsi kapja a felnőtt tanácsot, hogy soha nem szabad félni, mintha az lenne az örök igazság tegnap, ma és holnap. A mai világban pedig talán pont az a legnagyabb emberi feladat, hogy komolyan vesszük a félelmünket, okosan dolgozunk mindannyian azon, hogy kevesebbet kelljen félnünk egymástól és a globális veszélyektől. Okosan félni kifejezetten bátor dolog lehet.
Amikor a regény született, 1900 körül, már nagyon más volt a magyar nemzeti feladat, mint az egri ostromkor, és most, 2018-ban még sokkal bonyolultabb rájönni, hol vannak a tisztességes utak. A boldogság már régóta nem lehet csupán nemzeti ügy.
A tánc nagyon gazdagította az estét. Szép mozdulatokkal láthatóvá vált az életnek a szépsége, a török és a magyar oldalon egyaránt. Kellett ez a lélegzetnyi szünet a sok harcos kiabálásban, hogy maradjon világos: az az egész harc küzdelem az életért. Pont a tánc hozta vissza az epikai nyugalmat és bőséget a regényből, amit nyilván egy háromórás drámához húzni, sűríteni és egyszerűsíteni kell.
A szomszédos gyerekeken felfedeztem, hogy azért működött az este. Valami tündökölt a szemükben végig, kibírták a hosszú estét, és gazdagabban térhettek haza. A lelkes taps mutatta, ez a magyar belügy tovább működik minden generációban. Csak a külső szem marad szkeptikus.
Vannak könyvek a világirodalomban – a legszebbek tartoznak ezek közé –, amelyek csak akkor működnek, ha teljes azonosulással nyúlunk hozzájuk. Ha sikerül beléjük vetnünk magunkat, akkor úszunk bennük, mint a halak. Fölfedezhetünk egy csodálatos világot, bekerülhetünk a titok mélyébe, ha viszont ez nem sikerül, akkor úgy nézünk ki, mint a partra vetett hal, életképtelenül, mint valami vízi szörny. Aki Goethét olvas és a Werther regényében nem tud se Werther lenni, se Lotte, az kívül marad a szerelmen. Nem jut be a szenvedély iskolájába, idegesítő marad sok minden, ami más embernek fontos és szent.
Számomra világos lett az estén, Dobó István és Bornemissza Gergely valószínűleg én már nem lehetek, Werther pedig maradok mindhalálig.
a szerző irodalomtörténész, író, műfordító, az ELTE oktatója
(2018. március 26.)