Bármilyen szerepbe belebújni...

Kezdjük a végén! Volt már darabtemetésen? Arra gondolok, amikor szabadon, kedvére komédiázhatott volna.

– Darabtemetésünk még nem volt. Majdnem minden beregszászi előadásunk is több mint tízéves. Amit ma már nem játszunk, arról sem tudtuk előre, hogy mikor lesz vége. Soha nem volt olyan alkalom, amikor azt mondtuk volna, hogy ez lesz az utolsó előadás. Volt olyan – mint például az eredetileg 20 éve bemutatott Sólyompecsenye, a Boccaccio Dekameronja alapján készült előadás –, hogy már egy éve nem játszottuk, aztán mégis elővettük. És újra élt. Újra működött. Nincs megállás. Ezek az előadások mindig tovább épülnek, újabb színekkel, újabb tartalmakkal gazdagodnak. Azt tanultam, és ezt tapasztalom is: a színház lüktető, élő szervezet. Változnak a nézők, a színészek, az emberi viszonyok. Minden előadás egy kicsit más. Nekem mindennap elölről kell kezdenem az egészet. Mindig újra kell fűznöm a gyöngyöket.
 

Semmi rögtönzés?! Váratlan poénkodás?!

– Egy jóhiszemű, a darab keretein belül maradó poén vagy szokatlan reakció lendületet adhat az előadásnak. Előfordulhat, hogy elfárad a színész, bele is fásulhat egy szerepbe, olyankor jótékonyan hathat a provokálás. De ha valaki úgy jön be a színpadra, mintha a munkahelyén kezdené a műszakot, no, akkor már meg is halt az előadás. Hogy Fedák Sárit idézzem: „Ez nem hivatal, ez hivatás!” Itt mindig toppon kell lenni, ha esik, ha fúj. A néző nem kérdezi, hogy ez hányadik előadás, neki az első. A darabtemetésnek is csak akkor van értelme, ha tudja a néző, hogy lekerül a műsorról egy-egy sikerrel játszott darab, és ha korábban már látta, ismeri az előadást, úgy tudja csak értékelni az ilyenkor szokásos meglepetéseket. De nem minden műfaj – leginkább csak a vígjáték vagy egy zenés előadás – viseli el ezt a vidám búcsúztatást.
 

Vígjátékok, zenés darabok – ezek azok a műfajok, amelyek eddig elkerülték!

– Nem teljesen. Nagy sikerrel játszottuk például a Karnyónét. Remek vígjáték! Ráadásul énekelhettem is benne. Vagy Hobóval a Vadászat szintén zenés feladat volt. Nem lettem énekes színész, de szeretek énekelni. És ha valamit szívvel csinál az ember, akkor a kisebb hibákat megbocsátja, vagy észre sem veszi a közönség.
 

De hagyományos, klasszikusnak mondható zenés darabban nem játszott. Nem lett primadonna.

– Egy musicalben részt vehettem. Debrecenben a West Side Storyban én is ott énekeltem – mint Rosalinda – az Amérikát. A klasszikus operett tényleg kimaradt. De visszakérdezek: mi az, hogy primadonna?! Én inkább jó színész akarok lenni, mint primadonna. Jó színészként lehet valaki primadonna, de nem biztos, hogy minden primadonna jó színész. Egy jó színész bármilyen szerepbe belebújhat. Nekem szerencsém volt, mert nagyon sokféleképpen megmutatkozhattam.
 

Most éppen – mint Fedák Sári – primadonna lesz, csak nem operettben, hanem az önálló esten!

– Fedák Sári népszerű primadonna volt, rajongott érte a közönség, direkt neki írtak darabokat a szerzők. Sütkérezhetett volna a sikerben, élvezhette volna a rajongók szeretetét, ülhetett volna a babérjain, de ő képes volt váltani, újrakezdeni. Drámai színészként is állta a sarat. Olyan nagy művészekkel emlegették együtt, mint Varsányi Irén, Márkus Emília, Jászai Mari. Szigorú kritikusok írták róla, hogy nagyszerűen táncolt…
 

A „lábával énekelt”!

– Nagyszerűen táncolt, de a hangjával sem volt semmi baj! Szerencsére maradt néhány felvétel, és bárki hallhatja: tisztán, szépen énekelt. Nem véletlenül játszhatták háromszáznál is többször a János vitézt, de a Bob herceg is hatalmas siker, százas széria volt. Olyan jól keresett vele, hogy abból épülhetett fel a beregszászi Zsazsa-lak.
 

Fedák Sári és Szűcs Nelli pályáját hasonlítgatva Beregszász tűnik a legerősebb kapcsolatnak! Onnan eredeztethető az érdeklődés?

– Nem nagyon érzékeltem én otthon a Fedák-kultuszt. Azt persze tudtuk, hogy ott született a híres színésznő. Maradtak fenn vele kapcsolatos történetek. Emléktábla is van az egykori kúrián. De nem a közös szülőföld vagy a beregszászi hagyományok ápolása miatt kezdtem el foglalkozni Fedák Sári történetével, hanem az ember miatt! Vidnyánszky Attilának, az igazgatónknak köszönhetem ezt a találkozást is. Tavaly, amikor Attila itt, a Nemzetiben rendezte a Molnár Ferenc-darabot, A fehér felhőt, akkor hívta fel a figyelmemet Fedák Sári emlékirataira, csak annyit mondott: ez te vagy. Óriási élmény volt ez a könyv, a Te csak most aludjál, Liliom. Nem tudtam letenni. Nyilván a híres író, Molnár Ferenc és az ünnepelt színésznő legendás kapcsolata miatt is érdekelt, de elsősorban Fedák Sári története érintett meg. Egy ember hihetetlen ereje, tehetsége, az összes tévedése, önkritikája. Róla, érte és miatta készül ez az önálló est. Remélem, sikerül cáfolnom néhány vele kapcsolatos pletykát, igazságtalan vádaskodást. Elsősorban az embert szeretném megmutatni, a művészt, akinek voltak ugyan rossz döntései, és nagy árat kellett fizetnie mindezért – megjárta a poklokat, feljelentették, bebörtönözték, száműzték –, mégis ember tudott maradni. Külföldön is befutott, de ő magyar színésznő volt. Arra vágyott, hogy itthon bizonyítson. Nem magyarkodott, csak magyar volt. És hamisnak bizonyultak vele kapcsolatban az antiszemita-vádak is, hiszen nagyon sok zsidó származású kollégája, barátja volt. Nem akarok én ezzel az előadással politizálni! De azért az eszembe jutott a felkészülés során – amikor mindent, amit csak lehetett elolvastam tőle, és arról a korról, amelyben élt –, hogy semmi sem változott. A politikai játszmák, az elvadult hatalmi harcok ugyanúgy megronthatják az emberi kapcsolatokat, tönkre tehetik, megalázhatják az embert ma is, mint régen.
 

Nemcsak játssza Fedák Sári szerepét, de a színlap tanúsága szerint részt vett a színpadra alkalmazásban, a díszlettervezésben is…

– Mindenben! Tényleg teljesen a magaménak érzem ezt az előadást. Nyilván szükségem volt segítőkre, szakemberekre is, de ebben az esetben is megtapasztalhattam, hogy léteznie kell annak a fölöttünk álló erőnek, amely irányít bennünket, igazgatja a dolgainkat. Onnantól kezdve, hogy elolvastam az emlékiratot, és megfogalmazódott bennem az önálló est gondolata, sorra kaptam a jeleket, a megerősítéseket. Működött a vonzás hatalma. Előkerültek elveszettnek hitt kéziratok, kották. Valaki nekem ajándékozta Fedák Sári 1929-ben megjelent könyvét, az Útközben című kötetet. Kapcsolatba kerültem Fedák Sári rokonaival. Két barátommal – akikre azóta átragadt az én rajongásom – elmentünk Nyáregyházára is, ahol Sári az utolsó éveit töltötte. Az ottani emléktáblán a név alatt elsőként az szerepel, hogy színművész és csak utána következik a primadonna. Ez is megerősített. Aztán Zsolttal, a férjemmel jártunk a Farkasréti temetőben, és amíg kerestük Fedák Sári sírját, csodálatos találkozások részesei lehettünk. Ahogy ott bolyongtunk, előbb egy idős úr segített nekünk, hogy merre menjünk. Ő pedig úgy sétált ott az egykori művészek sírjai között, mintha régi kedves ismerőseit látogatná. Jó volt látni, hogy vannak még, akik emlékeznek ezekre a fényes csillagokra. Aztán egy hölgy csodálkozott ránk, hogy mi biztos színészek vagyunk, és milyen szép, hogy rózsát viszünk a nagy elődöknek. Ez adta az ötletet, hogy segítenünk kellene a sírgondozást, elég lemondani napi egy kávéról, hogy azoknak a sírjára is kerüljön virág, akiknek esetleg már nincsenek rokonaik, nem élnek a hozzátartozóik. Közben megismerkedtem Dávid Zsuzsával, aki korábban foglalkozott Fedák Sári történetével, és őt kértük fel a rendezésre, közösen készítettük el a forgatókönyvet, együtt találtuk ki az előadást.
 

Ez az első alkalom, hogy egyedül kell állnia a színpadon!

– Ez az első önálló estem, de vannak azért ennek előzményei. Ilyen például a 2012-ben Debrecenben Hobóval bemutatott Ballada a két sebzett hattyúról című előadásunk. Azt ugyan ketten játsszuk, de gyakran állok egyedül a színpadon. Ráadásul kettős szerepem van: hol a telefonközpontos, hol pedig Viszockij szerelme, Marina Vlady vagyok. Nem könnyű feladat.
 

Biztos vagyok benne, hogy a Fedák Sári-bemutató kapcsán másoknak is eszébe jut majd keresni a két színész között a találkozási pontokat. Például Fedák Sári egyik legnagyobb sikere a János vitéz volt…

– Én is játszom a János vitézben, bár én a gonosz mostoha vagyok, és a mi előadásunk eredeti, Petőfi Sándor elbeszélő költeménye alapján készült, Fedák Sári pedig a Kacsóh Pongrác-féle daljátékban volt a címszereplő.
 

Legendás nadrágszerep!

– Nadrágszerepem nekem is volt már. Még a beregszászi színházban mutattuk be a ’90-es évek elején Beckett Godot-ra várva című darabját. Abban én kaptam Estragon szerepét. Egyébként ezért Nagyváradon egy stúdiószínházi fesztiválon megkaptam a legjobb női alakítás díját.
 

Petőfi Sándor elbeszélő költeményével akkor találkozott először, amikor itt a Nemzeti Színházban, 2014-ben bemutatták a János vitézt?

– Tudom, hogy minden magyar iskolás tanulja a János vitézt, de én ukrán iskolába jártam, így először a lányunkkal, aztán a fiunkkal olvastam. Nekem nagyon sok bepótolni valóm van még mindig, hiszen a tiszaújlaki iskolában sem magyar irodalmat, sem magyar történelmet nem tanultunk. De ha én akarom, ha van kedvem hozzá, bepótolom. Ha én magyarnak vallom magam, és én magyar vagyok, akkor számomra ez fontos.
 

Lett volna Tiszaújlakon magyar iskola is!

– Amikor én iskolás lettem, a mi falunkban ha valaki azt akarta, hogy boldoguljon a gyermeke, és majd felvegyék valamelyik főiskolára vagy egyetemre, akkor az ukrán iskolába íratták. Talán erősebb is volt akkor az ukrán iskola, mint a magyar, de mindenképpen nagyobb esélyt adott a továbbtanulásra. Ki gondolta volna 30-35 évvel ezelőtt Kárpátalján, hogy itt bármi megváltozhat. Eltűnik a vasfüggöny, megnyíltak a sorompók, bármikor szabadon jöhetünk-mehetünk. Annyi haszna azért mégis volt az ukrán iskolának, hogy megtanultam az ukrán nyelvet, igaz, az órákon magyarul súgtunk egymásnak. Én ráadásul édesanyámtól megtanultam az oroszt is. Úgy érzem, azzal is több lettem.

Filip Gabriella

A teljes interjú a Nemzeti magazin október-novemberi számában olvasható

(2015. október 28.)