Don Quijote Ráhangoló José Luis Gómezzel

A világhírű spanyol színész, rendező, José Luis Gómez lesz november 24-én a Nemzeti Színház Don Quijote előadása előtti Ráhangoló beszélgetés vendége. Az Almodóvar-filmekből ismert művész a 2015-ös MITEM-en társulatával Cervantes vidám közjátékaival vendégszerepelt. Gomez ezúttal spanyolul olvas fel Cervantes művéből, és Verebes Ernővel, a Nemzeti Don Quijote-előadás szerzőjével beszélgetnek majd a regényről, a halhatatlanságról és a hírnévről, sok mindenről, amit a szélmalmokon túl érdemes tudni a nagy műről, valamint Cervantes és a színpad kapcsolatáról.

„Minden színész egyben tudós is”

José Luis Gómez az elme, a test és az érzés „funkciójáról”

MITEM interjú

„Folytonosságra törekszünk, újra és újra fel kell fedeznünk, amit mások már egyszer megtanultak” – mondja a spanyol színház nagy öregje, José Luis Gómez. Rendezésében volt látható a 2015-ös MITEM első napján Miguel de Cervantes Entremeses című komédiája a madridi Teatro de La Abadía előadásában. A társulat alapítójával a budapesti próbák után beszélgettünk.

A Teatro de La Abadía, Spanyolország egyik meghatározó társulata idén húszéves. Mi a legfontosabb, amit ettől a húsz évtől kapott?

– A színész egyik alapvető feladata, hogy tükröt tartson az embereknek. Ez kemény munka, egyúttal a színház társadalmi funkciója is, ami tehetséget és tudást igényel. Ez a tény ma jobban foglalkoztat, mint valaha. Az európai kultúrák kiemelt jelentőséget tulajdonítanak a beszédnek és a szavaknak. Volt idő, amikor Európában a fizikai színház háttérbe szorult, pedig a szavak is a testünkből jönnek. Én azt mondom, az elme, a test és az érzés „funkcióját” kell összehangoltan működtetni. A társulatommal is ezen dolgozunk. De soha nem tudsz eleget tanulni, hiszen az élet túl rövid ahhoz, hogy mindent ­megismerj.

Előadásaikban a mozdulatok, a mozgásnyelv mellett nagy jelentősége van a letisztult díszleteknek és a szimbólumoknak, azonban nehéz behatárolni egyetlen játékstílust, amely a társulatot jellemezné.

– Ez az egyik legnehezebb feladatunk: mindazt a tudást, amit megismertünk, a magunk számára a kifejezés eszköztárává tenni úgy, hogy eközben megtaláljuk saját stílusunkat. Amikor elkezdtük az Entremesest (Közjátékok) próbálni, egy teljes hónapig commedia dell’arte stílusgyakorlatokat végeztünk a színészekkel. Tudja, ezek a közjátékok tulajdonképpen rövid jelenetek, víg mesék, amelyek rendkívül népszerűek voltak Cervantes korában, azért is írt ilyeneket a Don Quijote sikerre áhítozó szerzője. Ezeket a darabokat általában vásárokon adták elő a commedia dell’arte, vagyis a rögtönzött színjátékok stílusában. A munka kezdetén ezt próbáltuk felidézni. Majd azt mondtam a színészeimnek: mostantól a commedia dell’arténak még a nyomát sem szeretném látni. „Akkor mit csináljunk?” – kérdezték. „Emlékezzetek a vidéki létre” – mondtam, hiszen az Entremeses karakterei mindannyian földművesek, akik kis falvakban éltek. Ez a munkamódszer bevált, s bár a rögtönzést elhagytuk, ráépítettük a magunk pszichofizikai megszólalási módját, de a játék önfeledtségét és élvezetét, amely egykor ezeknek a vásári szórakoztató jeleneteknek az előadását jellemezte, megőriztük.

A mesterei névsorában ott van Jacques Lecoq, Jerzy Grotowski és Lee Strasberg is, ez utóbbi a híres Actors Studióban mások mellett Marlon Brando, Al Pacino, Rober De Niro tanára volt. Strasberghez akkor ment tanulni, amikor pályája éppen felfelé ívelt. Miért?

– Harmincöt évesen kaptam meg a legjobb férfi alakításért járó díjat Cannes-ban. De éreztem, hogy a színészetemből mennyi minden hiányzik még. Többet akartam tudni annál, mint amivel a köztudottan beszédközpontú német képzés során az művészi eszköztáramat megalapoztam. Módszertől függetlenül, a film és a színház közötti különbséget vagy érzi egy színész, vagy nem. Annak, aki csak filmekben játszott, nagy nehézséget jelent a tudását színpadon kamatoztatni, és ez fordítva is igaz. Én mindkettőt meg akartam tanulni. Ezért úgy döntöttem, hogy egy ideig nem vállalok munkát, és Amerikába mentem Strasberghez.

Mi a különbség az ön által megtanult színészi módszerek között, és hogyan tudja ezeket együtt használni?

– Minden színész egyben tudós is. Németországi tanulmányaim után Párizsban Lecoq-tól tanultam, aki mozgásközpontú színházat csinált. A Sztanyiszlavszkij-módszer pedig – amelynek Strasberg is a követője volt – az érzékek és érzelmek előhívásán alapul, bár ma már azt gondolom, a színész nem végezheti munkáját kizárólag e két aspektus mentén. Sztanyiszlavszkij színházra gyakorolt hatása nemcsak a módszerében rejlik, hanem abban, ahogyan és akik révén a tanítása átöröklődött – ilyen volt például Mihail Csehov, aki zseniális színész volt, majd rendkívüli tanár lett, Amerikában nála tanult Ingrid Bergman, Marilyn Monroe, Gregory Peck, Anthony Quinn, és ilyen mester lett mások mellett például Jevgenyij Vahtangov is. Ennek az elképesztő tudásnak az átörökítési folyamatába léptem be én is tanulmányaim során, hogy aztán a magam képére formálva a tanultakat a társulatommal együtt keressük saját utunkat.

Cervantes a spanyolok egyik nagy klasszikusa. Egy ilyen anyaggal való munka kötöttségeket vagy a kísérletezés örömét jelenti önnek?

– Kötöttséget semmi esetre sem! Vannak bizonyos szabályok, amiket be „kell” tartani, az írott szöveget például nem lehet megkerülni, de összességében semmilyen kényszerűséggel nem jár a klasszikusok rendezése. Cervantes darabjaihoz hasonlóan bizonyos művek azért klasszicizálódnak, mert az emberről olyan mély tudást rejtenek magukban, amely minden generációt felfedezésre és megfejtésre ösztönöz.

Az Entremeses szinopszisában ezt olvasom: „Az élet és a színház újrafelfedezése”. Miért nem elég a már kijárt út mentén új dolgokat megtapasztalnunk?

– Spanyolországban az 1931 és 1939 között fennálló második köztársaság idején ment végbe egyfajta művészeti forradalom: a művészek újraértékelték és jelen idejűre fordították kulturális örökségüket. Én azon művészek közé tartozom, akik ezt az újraértékelést képviselik. Rendkívül hálás vagyok a színházi őseimnek, a spanyol, lengyel, orosz, japán mestereknek. Ők mind olyan emberek voltak, akik miután este a színházban befejezték a munkát, hazamentek és leírták a tapasztalataikat. Nélkülük bizonyára elvesznénk. Nekünk, színháziaknak meg kell értenünk, hogy láncszemek vagyunk, amelyek szorosan egymásba kapaszkodnak, és amellett, hogy a folytonosságra törekszünk, újra és újra fel kell fedeznünk, amit mások már egyszer megtanultak.

Marosi Viktor

Megjelent a Nemzeti Magazin 2015/2016 / 8. számában

(2015. november 02.)