Kóti Árpádot köszöntöttük

Ezt, akik nem látták a 2006-os debreceni előadást (Rendező: Árkosi Árpád) leginkább, Molnár Gál Péter kritikájából tudhatják: "Nem királykodik: király. Póztalan középhangja zeng, betölti az épületet. Kóti Árpádnak úgy zenél a hangja, mint utoljára Bessenyeinek. Képes erőt sugározni. Gyengéd szeretetet. Tud halk lenni, és annyi erő van agg uralkodójában, hogy nemcsak az ország terhét, de még a hegyeket is el tudná hordani. Bölcsen - és nem szeszélyből - átengedi az uralkodást. És hiszi, jól elrendezte a dolgát. (...) Kóti csípőnél magasabbra nem emeli kezét. Nem emeli fel hangját klasszikussá, történelmi mesedörgedelemmé. Learje szinte moccanatlanul ül. Tekintetében zajlik le a dráma. Odabenn dúl a kétségek és összeomlások vihara. Kóti figyeli a világot. Teljes erővel megérteni kísérli az emberi természetet. Elkésve tanulja meg, mit fedtek el előle igazi természetüket birodalma elvesztése után azok, akiket ismerni vélt. Kóti előtt fokozatosan nyílik meg a világ. Megtanulja elválasztani az igazat a hamistól, a jót a cselvetéstől, a hízelkedő szeretetet a mohóságtól. Egy nagy színész összefogott, tömör eszközökkel előéli Lear tragikumát."

 

Ma este a "király" légvonalban mindössze néhány méterre tőlünk, az ügyelőpult mellett várakozik. Még az előadás előtt meglátogatta Törőcsiket az öltözőben. "Na, megnézel engem!? Mikor láttál utoljára?" - tárja ölelésre karját a volt osztálytárs. Sose tudjuk meg, mit mondhatott Kóti Törőcsiknek, csak Marika arcáról olvashatunk.

 

Hárman is szerelmesek voltunk belé, meséli Kóti Árpád útban a páholya felé, Csurka Laci, Bodrogi Gyula, meg én... A Bodrogi nyert. Hogy milyen osztálytárs volt? Nagyon jó, csak keveset láttuk. Akkor őt már folyamatosan vitték a filmesek. Óriási sztár volt, de nem éreztette senkivel.

 

Közben felcsendül az előadás végi taps. Tüű Zsófi, az Éjjeli menedékhely asszisztense résnyire nyitja a zsöllye nehéz ajtaját, a sötétben óvatosan beállnak a nézőteret takaró függöny mögé, várakoznak, amíg a tapsrendben álló művészek felhívják Törőcsiket a színpadra. A taps fokozódik, Luka, a vándor meghajol, boldog. 

 

 

"Egyszerűen nem lehet mást nézni, amikor a színpadon van" - fogja mondani Kóti Árpád pár perc múlva Trill Zsoltnak az öltözői folyosón, meg azt is, hogy "bárki bármit mond, ez egy zseniális előadás" - és, mielőtt bezsebelhetnénk a dicséretet, hozzáteszi: "de abban megegyezhetünk, hogy azért ezt másként is lehet játszani". Íme a híres Kóti-féle őszinteség. 

 

 

De most még nem tartunk itt. A nézőtéren szól a taps, sokadszor hívják vissza a színészeket, amikor oldalról belép Vidnyánszky Attila igazgató is, figyelmet kér: "Engedjék meg, hogy egy igazi nagy színészt szólítsak a színpadra, akit valószínűleg sokkal kevesebben ismernek, mint megérdemelné, mert egész életében a vidéki nézőt szolgálta. De hogy mennyire nagy színész, legyen arra bizonyíték, hogy a mellettem álló Törőcsik Mari és még tíz nagy színésze az országnak őt választották maguk mellé, a következő Nemzet Színészének. Erről adok át neki most egy hivatalos okmányt. Fogadják sok-sok szeretettel Debrecen nagy színészét, a Nemzet Színészét, Kóti Árpádot!

 

 

Most lenne jó egy hangfelvételt mellékelni az íráshoz. A nézőtér felrobban. Többen felpattannak a helyükről, boldog kiabálás, éljenzés, dübörgő taps köszönti Kóti Árpádot. Aztán, ahogy szokás, virágcsokor, oklevél, a kollégák tapsa és persze Törőcsik ölelése. Két hatalmas színész a Nemzeti Színpadán...

 

 

Kép és szöveg Eöri Szabó Zsolt