Jó estét kívánok! Szeretettel köszöntöm önöket a Nemzeti Színház mai rendhagyó előadásán. Nem tragédiát fognak látni, nem vígjátékot, nem monodrámát, hanem egy írót, aki felolvassa a könyvét. Ami persze fölidézi a tragédiát is, a komédiát is. Ráadásul egy olyan műről van szó, amelyben a szerző két hangon szólal meg: egy kérdezőén, és egy válaszadóén. És ehhez még képzeljék hozzá azt a helyzetet, amit Jean Paul Sartre idéz fel, amikor talányosan azt mondja: Az ember a saját hangján beszél, de mindig a mások hangján ír. Ez az egyre több hang itt mind egy író lesz.
Egy olyan író, akit kiváló felolvasóként tartanak számon. Igaz, ha hinni lehet az anekdotáknak, állítólag megesett vele, hogy amikor egy saját művét olvasta föl a rádióban, a rendező így instruálta: Állj meg, szerintem itt a szerző másképp gondolta
Ezen a színpadon most először történik meg, hogy efféle előadásra kerül sor. Nem mintha a felolvasás műfajában bármi újdonság lenne bevett szokás ez Európa nagyvárosaiban, színházaiban. Az apropót, ha kell egyáltalán apropót emlegetnem, egy évforduló szolgáltatja. Néhány nap múlva pontosan öt éve lesz annak, hogy Stockholmban, a szokásos ünnepélyes ceremónia keretében átadták a 2002. évi irodalmi Nobel-díjat az első magyar írónak, aki elnyerte ezt a kitüntetést. De a legfontosabb mégsem az évforduló, hanem a személyes találkozás: egy művel, egy íróval, egy szellemmel, egy arccal, egy hanggal.
Szeretettel köszöntöm Kertész Imrét.
A majd egy órás felolvasást dörgő taps üdvözölte, többször is visszahívva Kertész Imrét. Majd némi technikai szünet után elkezdődött a dedikáció, amely éppen e sorok írásakor, fél tizenegykor ért véget. Egyetlen Nobel-díjas írónk a Nemzeti Színház színpadán, szép gondolat volt, és sokak számára emlékezetes estévé vált.
