Látványtervezők bemutatkozása

A jövő díszlettervezői a második emeleten, azaz a balkon szinten állították ki munkáikat. Szellemes makettek, szép fotók segítségével mutatják be, hogyan is gondolkoznak egy-egy színdarabról. A kiállított munkák mellett nem csak az alkotók, de tanáraik neve is olvasható, valamennyien ismert díszlettervezők, többségük dolgozott már a Nemzeti Színházban is. Érdekes megfigyelni, egyben komoly kreativitásról tanúskodik, hogy egyazon színdarab terét hányféle módon képzelik el. A kreativitásra amúgy is egyre nagyobb szükség lesz, mondta a megnyitón Jordán Tamás, hiszen a dolgok mai állása szerint a színházak egyre kevesebb pénzből kell, hogy létrehozzák az előadásokat. A kiállítást Lőkös Ildikó dramaturg nyitotta meg. Az MKE látványtervező-szakos hallgatóinak kiállításához Szeretem őket. Lehetetlen kezdés egy kiállítás megnyitóhoz. Mert most inkább félre kéne tennem a szubjektív kijelentéseket, s a tárgyra térnem. Az ő tárgyaikra. Az ennek a színháznak, a Nemzetinek a színpadára tervezett Don Juanokra, a Vígszínházéba tett Rómeó és Júliákra és a Madách Színház terébe képzelt épület-formákra. Egy ilyen kiállítás olyan, mint utazások összefoglalása. Járkálunk a világban, figyelünk, találkozunk, eszünk, iszunk – és épületekbe botlunk. Az épületek szólítanak meg minket. Elmesélik, miféle emberek éltek itt, mit gondoltak a világról, hogyan teltek a napjaik. Mert a falakban mindez benne van. Csak érteni kell a nyelvükön. És ezek a munkák mintha ezt kísérelnék meg: lefordítani a falakban rejlő üzeneteket. Mintha visszafelé tennék meg azt az utat, amit az építész megtett. Ő gondolt valamit, és fölépítette. Aztán jön egy utazó, megnézi, megérti, és visszamegy az eredethez, hozzátéve mindazt, ami közben neki eszébe jutott róla. A visszafelé-gondolat fogalmazódik meg a térben. Itt vannak, például, ezek a játékok a perspektívával. Kapuk, lépcsők – és nem tudom, miért, az egyiket nézve, úgy érzem, kivisz a térből, a másik pedig bezár. Pörgések és szorítások, magány és közösség. Ezek a makettek nem az épületek másai. Ezek a makettkészítők arcképei. Jellemző, hogy amikor egyiküket-másikukat megkérdeztem, milyen előadást képzelne el ebben a térben, nem nagyon tudták a választ. Mert csak a kiindulási pont a színházi tér. A megszületett dolgok túlléptek ezen. (És becsempészem ide nem pontosan illően, de kikerülhetetlenül Csanádi Judit nevét, aki kitalálja ezeket a föladatokat nekik, aki saját bevallása szerint előző életében templom volt – így aztán az épület számára ember – s tanítványai munkáit elnézve, azok el is hiszik ezt neki.) És aztán túllépnek a szokványos illusztráláson a már rég megfertőzött „nagyobbak” színházi drámákból kiindult munkái is. A Rómeó és Júliák ugyan nagyon izgalmas előadást sejtetnek, de talán még izgalmasabb az a világ, amelyet föltárnak. Az a gondolkodásmód, ahogy belelátnak a szöveg titkaiba, és ütköztetik a mi világunkkal. Igaz, hogy szakemberekkel dolgoztak, ebben az esetben Horgas Péterrel, a Don Juanoknál pedig Horesnyi Balázzsal, de mégsem voltak annyira gúzsba kötve, mint majd később egyik-másik színházi munkájuknál lehetnek. Itt most szárnyalhattak. Mennyire sok mindenről beszél az a gangos Don Juan! Mert bár mai térnek tetszik, ott vannak ezek mai szórakozóhelyek, a romkocsmák érzetei is, de ott van a francia klasszicista színház fegyelmezett rendje. Vagy az a makett, melyet legszívesebben kalapként hordanék – látom, hogy a légiességét hogyan segíti meg a szaktudást igénylő mívesség. Jó egy ilyen csoportos kiállítás, mert egyszerre sokféle gondolkodásról, munkáról, törekvésről ad képet. De igazságtalan is, mert könnyen megmarad a látogató az összképnél, és nem figyel az apró részletekre, a különféle egyéniségekről árulkodó jegyekre. Pedig, hogy visszatérjek az elején említett szubjektívizmusomra, nem ok nélkül szeretem ezeket az embereket. Valamennyien nagyon tehetségesek, nagyon különlegesen látják a világot, és ezt nagyon plasztikusan meg is tudják fogalmazni. Amikor néha alkalmam van egy-egy kurzus erejéig segíteni őket, vitatkozni velük egy-egy problémáról, kérdéseken töprengeni, igazából nem tudom eldönteni, hogy én tanítom őket vagy ők engem. Mindenesetre, örülök, hogy láthatom az első lépéseiket. És kíváncsi vagyok az ezután következőkre is. Elhangzott a Nemzeti Színházban, 2007. február 5-én A kiállítást csak színházjeggyel érkező nézőink látogathatják előadások előtt és a szünetekben.

(2007. február 04.)