Vissza a hírekhez
Szomory Dezső
(Magyar Irodalmi Lexikon, 1965.)
(Bp., 1869. jún. 2 Bp., 1944. nov. 30.) Író, színpadi szerző, újságíró. A budapesti Zeneművészeti Főiskola hallgatója volt, majd a Nemzet, a Pesti Napló és a Pesti hírlap munkatársa lett. 1890-ben a kötelező katonai szolgálat elől Párizsba szökött; 1906-ban tért haza. Első elbeszéléskötetei a századvégi naturalizmus tanítványának mutatták.
Hazatérése után, 1910-ben adta elő a Nemzeti Színház A nagyasszony című színművét. Epikus szerkezetű történelmi drámája harsány színekkel, erősen stilizált nyelven ábrázolta Mária Terézia udvarát s a korabeli főúri életet.
Későbbi történelmi színművei (Mária Antónia, 1914; II. József császár, 1918; II. Lajos király, 1922) sajátos drámai tehetségéről, eredeti, olykor magyartalan, de pompázatosan gazdag és leleményes nyelvéről, egyéni szemléletéről tanúskodnak.
Társadalmi drámáiban a budapesti és vidéki polgári életet ábrázolta, némelykor a nyelvi zengzetességek játékába menekülve, máskor a nagy szenvedélyek tragikumát s a korabeli polgári világ kicsinyességét festve (A rajongó Bolzay lány, 1911; Györgyike, drága gyermek, 1912; Bella, 1913; Hermelin, 1916; Matuska, 1918; Glória, 1923; Szabóky Zsigmond Rafael, 1924).
Kései színműveiben (Takáts Alice, 1930; Szegedy Annie, 1931; Bodnár Lujza, 1936) korszerű társadalmi kérdésekhez, a modern nő problémáihoz fordult, nem teljes sikerrel.
Epikus drámaszerkesztési módszere, hőseinek felfokozott, lobogó szenvedélyessége, színműveinek zenei effektusokra épülő, gazdag, bár olykor dagályos stílusa, sokoldalúan megrajzolt nőalakjai, fanyar iróniája jelentős helyet biztosít Szomorynak a kor magyar irodalmában.
Szomory Dezső önéletrajza (Az Érdekes Újság Dekameronja. 1914.) - A cikket eredeti helyesírással közöljük - Mindenki roppant örült, amikor megszülettem és egészen rózsaszínű voltam, mint egy kövér barack az élet fájáról, amikor a dajkám kirohant velem a nagy udvarra és felmutatott, mint a dauphint volt szokás Versaillesban vagy mint a kis malacot falun karácsonykor és drága öreg Podmaniczky Frigyes ép akkor jött arra Liszt Ferenccel, aki megpaskolt és megszagolt s azt mondta: Ejnye be jó szaga van! A leányok rögtön szaladtak a friss pelenkáért, miközben réveteg kék tekintetem a Liszt fehér sörényén pihent s gondoltam: zenész leszek, mint ő! Éveken át a zeneakadémiában a legfinomabb harmoniákban nevekedtem és a kegyes tanitórendi iskolába is én voltam a legjobb énekes őszi délutánokon, mikor az egész osztály mélán bőgött, mint a fia-borju. Később írtam egy operát, két operát saját szöveggel és ifjui képzeletem titánhegységek, mélységek és patakzások fantasztikus szcenáriumát építgette a wagneri tradiciókban, amikor, hirtelen, inkább a szöveg vonzott, mint a zene, azaz a zene a szövegben. Borzasztó sokat irtam, költöttem és komponáltam Rollinot mintájára, zenét, verseket, mindent s végre megirtam gerjedő erotikákban A Nászéj című első darabomat, mert már tizenhat éves voltam és a nőnek többé nem volt titka előttem. Kimerülten, álmokban s vágyakban megtörötten, kimentem Párisba, ahol talán húsz évig voltam hetérák, szinésznők, nagy irók és démonok kegyence s bejártam, majdnem gyalog a nagy utakat mindenütt, sokszor eltikkadva, haza vágyva, nagyszerü zokogásokkal magányos éjszakák mélyén, amikor nem ment senki az utcán, csak én, és csak azért, mert az utca rabja voltam, elhagyatott és hajléktalan. Holott mindenki azt hitte rólam, én vagyok Lord Vincent Churchil és Daudet azt mondta: Tu es si beau et elegant! és én nem mondtam semmit, csak elgondoltam, drága öreg Podmaniczky Frigyes és Liszt Ferenc, ha élnének, mostan talán elhivnának vacsorára egyszer.
Szomory Dezső önéletrajza (Az Érdekes Újság Dekameronja. 1914.) - A cikket eredeti helyesírással közöljük - Mindenki roppant örült, amikor megszülettem és egészen rózsaszínű voltam, mint egy kövér barack az élet fájáról, amikor a dajkám kirohant velem a nagy udvarra és felmutatott, mint a dauphint volt szokás Versaillesban vagy mint a kis malacot falun karácsonykor és drága öreg Podmaniczky Frigyes ép akkor jött arra Liszt Ferenccel, aki megpaskolt és megszagolt s azt mondta: Ejnye be jó szaga van! A leányok rögtön szaladtak a friss pelenkáért, miközben réveteg kék tekintetem a Liszt fehér sörényén pihent s gondoltam: zenész leszek, mint ő! Éveken át a zeneakadémiában a legfinomabb harmoniákban nevekedtem és a kegyes tanitórendi iskolába is én voltam a legjobb énekes őszi délutánokon, mikor az egész osztály mélán bőgött, mint a fia-borju. Később írtam egy operát, két operát saját szöveggel és ifjui képzeletem titánhegységek, mélységek és patakzások fantasztikus szcenáriumát építgette a wagneri tradiciókban, amikor, hirtelen, inkább a szöveg vonzott, mint a zene, azaz a zene a szövegben. Borzasztó sokat irtam, költöttem és komponáltam Rollinot mintájára, zenét, verseket, mindent s végre megirtam gerjedő erotikákban A Nászéj című első darabomat, mert már tizenhat éves voltam és a nőnek többé nem volt titka előttem. Kimerülten, álmokban s vágyakban megtörötten, kimentem Párisba, ahol talán húsz évig voltam hetérák, szinésznők, nagy irók és démonok kegyence s bejártam, majdnem gyalog a nagy utakat mindenütt, sokszor eltikkadva, haza vágyva, nagyszerü zokogásokkal magányos éjszakák mélyén, amikor nem ment senki az utcán, csak én, és csak azért, mert az utca rabja voltam, elhagyatott és hajléktalan. Holott mindenki azt hitte rólam, én vagyok Lord Vincent Churchil és Daudet azt mondta: Tu es si beau et elegant! és én nem mondtam semmit, csak elgondoltam, drága öreg Podmaniczky Frigyes és Liszt Ferenc, ha élnének, mostan talán elhivnának vacsorára egyszer.
(2003. december 09.)