Hatással lenni

„Van egy hivatásom, és szerencsés vagyok, mert ez a legnagyobb szenvedélyem. Rajongok az alkotásért, az alkotóközösségemért, és minden gondolatom ekörül forog. Minden pillanatot a színházon keresztül látok. A színház mélyebb értelmű valóságot jelent számomra, mint a mindennapi élet” –mondja Vecsei H. Miklós. Foglalkozása: színházcsináló. 

Egy játékfilm színházi próbájáról érkezett az interjúra. Hogy is van ez?

– Vidnyánszky Attila filmet forgat Móricz Zsigmond Úri muri című regényéből a Nemzeti Színház társulatával. Egy színházi próbafolyamattal egyenértékű előkészület zajlik éppen. 

Az Úri muri vaskos anyag.

– Attilának volt belőle egy nagy sikerű előadása még Debrecenben, ezt szeretné filmformátumban megörökíteni. Tíz éve fejleszti a tervét, remélem, tudunk neki segíteni abban a társulattal, hogy Móricz eszméletlen gondolatfolyama megelevenedjen. Mesterem, Hegedűs D. Géza egyik nagy kedvence Móricz, de még sosem volt alkalmam foglalkozni vele. Most, hogy végre elmélyedhettem benne, nagy hatással van rám. 

Mi fogta meg?

– Bámulattal követem Paolo Sorrentino életművét és gondolatiságát. A fellinii hagyományokra alapozva egy igazán 21. századi filmnyelvvel tudja megmutatni a mai olasz identitás és lélek magját. Sokat gondolkozom azon, hogy mi lehetne ennek a magyar megfelelője. Cserna-Szabó András Sömmi című műve jár mindig a fejemben, ha erre gondolok, de most, hogy szembesültem azzal, mennyire egyedi és utánozhatatlan Móricz írói világa, nagyon izgatott vagyok, hogy vajon sikerül-e ezt filmre leképezni. Annyira finom és indirekt a humora, a groteszksége, az emberismerete, annyira „magyarul” tudja kiforgatni a szereplői lelkét a legmélyebb bugyrokig, amivel én nem voltam teljesen tisztában. A színházi nyelv filmre való adaptálásában egyelőre csak bábok vagyunk, de megpróbáljuk a lehető legtöbbet hozzátenni az alkotók elképzeléséhez.

Csak bábok?

– Mestereim tanítását követve színházcsinálóként létezem, így élem a mindennapjaimat. Engem minden érdekel egy előadás születésében, nemcsak a szöveg, a szerep, a rendezés, hanem az is, hogy hány milliméteres csavarral rögzítik a különböző díszletelemeket, olaj vagy víz alapú festéket használnak a díszlethez és így tovább. Az alkotás minden egyes pillanata érdekel, és közöm is lehet hozzá alkotóként. Egy filmforgatás azonban sokkal üzemszerűbb. A színész ebben a gépezetben csak a szerepével kell, hogy foglalkozzon. De megint csak eszembe jutnak egyetemi mestereim, akik azt tanították, hogy amikor az a feladat, hogy „csak” játszani kell, akkor nem szabad különféle mellékprojektekre figyelni. Most egy jó pedagógiai helyzetként fogom fel, hogy itt és most egyetlen dologra, vagyis a szerepemre kell koncentrálnom, azt kell megfejtenem. 

Egy évad óta van a Nemzetiben, és ez az első alkalom, hogy színészként dolgozik a társulattal. Eddig afféle „kakukktojás” volt, mint Hobo és Berecz András, akik saját előadásaikkal és közönségükkel gazdagítják a színház életét. Ön mire szerződött?

– Nem messze onnét, ahol lakom, van egy kétszáz éves romtemplom. A sors fintora, hogy épp Gobbi Hilda és Latinovits Zoltán forgattak ezen a helyszínen utoljára, azóta üresen áll. Én Attilát azzal a tervvel kerestem meg, hogy támogatna-e abban, ha én ebből egy szakrális színházi befogadóteret építenék. Szó szót követett és megkérdezte, hogy nincs-e kedvem Hobo és Berecz András mellett egy harmadik generáció tagjaként képviselnem azokat a színházi határterületeket, amikben én keresgélek. A Nemzeti Színház egy magyar színész életében mindig is a legfontosabb intézmény lesz, akármit is sugalljon az aktuális politikai helyzet, Attila korábbi előadásai a legfontosabb színházélményeim közé tartoznak, ifj. Vidnyánszky Attila pedig a legfontosabb alkotótársam, az ő bíztatása, és az előbbi pontok is segítettek abban, hogy meghozzam ezt a döntést. Megtisztelő, de nehéz döntés is volt, mert tudtam, hogy mennyire terhelt most a színházi világ szituációja, és kényelmes helyzetben voltam a Vígszínház utáni éveimben függetlenként és Kolozsváron is. De mégis így döntöttem, és örülök neki, az eddigi félév alatt csak szeretetet, odafigyelést és profizmust kaptam az engem körülvevő új közegtől.

Ilyen határterületen mozgó és igazi színházcsinálói munka volt az elmúlt évadban bemutatott Ázott hajában hét halott bogár ragyog. A Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni szerelméről szóló előadásnak írója, rendezője, egyik előadója is egyben.

– Teljes előadói és technikai stábbal érkeztünk, ami rendhagyónak számít a magyar színházi világban. Izgultam a szituáció miatt, de az első pillanatoktól kezdve meglepően erős kapcsolat alakult ki a két stáb között, ami a mai napig tart. Fél év alatt a huszonhatodik előadásnál járunk, telt házakkal játsszuk, Juhász Annának hála, remekül felépített ráhangolót tarthatunk az előadás előtt, utána pedig a közönségtalálkozón vezethetjük be az alkotás nagy kérdéseibe a közönséget. Van egy pilinszkyi gondolat, amikor arról beszél, hogy Auschwitzban látott egy képet, ahogy egy öregasszonyt hajtanak a kivégző barakk felé. „Álltam a kép előtt, erőnek erejével meg akartam állítani ezt az évtizedekkel ezelőtti boldogtalanságot. Ahogy a fotó látszólag megállítja, de én a valóságot akartam megállítani. És akkor megértettem, hogy semminek sincs értelme, ha nem tudjuk jóvátenni azt, ami már megtörtént. És méghozzá személy szerint azokkal, akikkel megtörtént...” Ezt a jóvátételt szerettük volna megvalósítani az anyag kapcsán, és úgy érzem, hogy talán megközelítettük. A Nemzeti társulata egyébként nem teljesen ismeretlen számomra, majdnem mindenkit régről ismerek, vannak közöttük jóbarátok, többükkel dolgoztunk is együtt. És első színpadra lépésem is ide köt, a János Vitézben, még egyetemista koromban. 

A Vígszínház Pál utcai fiúk című előadásának Nemecsekjeként, majd a nagy sikerrel vetített Semmelweis-film címszereplőjeként megismerte egy olyan közönségréteg is, amely talán kevésbé figyelt fel a korábbi munkáira. Igazi sztár lett – hogyan kezeli a népszerűséget?

– Őszintén mondom, hogy ez egyáltalán nem foglalkoztat. A figyelmem egy század százaléka sem irányul erre a témára.

De nyilván érzékeli.

– Van egy hivatásom, és szerencsés vagyok, mert ez a legnagyobb szenvedélyem. Rajongok az alkotásért, az alkotóközösségemért, és minden gondolatom ekörül forog. Minden pillanatot a színházon keresztül látok. A színház mélyebb értelmű valóságot jelent számomra, mint a mindennapi élet. Ez a nézőpont vált az életformámmá. A shakespeare-i mondat jelentése, hogy színház az egész világ, csak az utóbbi időben vált számomra ezen keresztül érthetővé. Ha hazamegyek, és látom a kisfiamat, ahogy vár az ablakban állva, az is ide tartozik. Emellett megadatik nekünk, hogy az év háromszázhatvanöt napján irodalommal, zenével, képzőművészettel, mély emberi történetekkel foglalkozzunk. És mindezek fényében a sztárság és hírnév nem léteznek, nem is vehetők komolyan.

Eddig a felismerésig el is kell jutni. Egy fiatal ember életében a siker, a hírnév nagy kísértés.

– Ez így van. Amikor a Pál utcai fiúk berobbant, akkor vettem észre ennek a veszélyét. De nem rögtön. 

Az egyik legszerethetőbb figurát, Nemecseket alakította.

– Az előadások után másfél-két órán keresztül fotózkódtunk és dedikáltunk. Két év telt el így. De egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez a szeretet nem az, amit mi szeretetnek hívunk. Fájdalmas kimondani, de talán ez a szeretet nem valós. Mert nem bennünket szerettek, hanem akit láttak bennünk, amit a karaktereink képviseltek. Ez persze szép dolog, rengeteg erő és hit tud átömleni rajtunk keresztül a nézőkig, de ez nem a mi teljességünk. Szép, komplex, de veszélyes helyzet is. Amíg ez a jelenség nem volt az életemben, én voltam a legszabadabb ember, akit ismertem. Ma már sajnos ez nincs így. Ez hiányzik. Már oda kell figyelnem, hogy mi történik körülöttem, hogy ne okozzak csalódást. Mert az ügyek, amit a színházunk és a darabjaink képviselnek, sokkal fontosabbak, mint én vagyok. És persze lehetne azt mondani, hogy ez egy öncenzúra, önmegtartóztatás, de valójában, ha tiszta lélekkel élek, akkor semmi olyan nem történik, amit szégyellnem kellene. Erre próbálom hajtani az őszinteségen keresztül a mindennapjaimat, és remélem, sikerül időről időre „megérkeznem”. A hírnév másik nagy veszélye szerintem, hogy a sok felületes interjú és megjelenés kapcsán kialakul az emberről egy kép, amivel aztán azonosítják őt. Ezzel nincs mit tenni, ez így működik. De fenyeget a veszély, hogy egy idő után te magad kezdesz hasonlítani ehhez a képhez. Nekem jó hat évembe telt, mire erre rádöbbentem.

Az imént úgy fogalmazott: rajongok az alkotásért, az alkotóközösségemért… Hogyan működik Vecsei H. Miklós, az ALKOTÓ?

– Először is eljutok a saját életem zajából a csendig, a fehér lapig. Ez egy nagyon fontos lépés, mert innen lehetséges valamiféle objektivitás. Itt megpróbálok óvatosan körülnézni, és megkeresni azt, hogy miről lenne érdemes beszélni. Mi lehet több annál, mint hogy csendben maradok? Mivel nem szennyezem tovább az információvégtelent. Az a jó ebben a keresésben, hogy a kérdések egyre pontosabbak tudnak lenni, és ha az egyik válasz igaznak bizonyul, azt az ember egyből megérzi. Az első gondolattól, a bemutatón átélt pillanatokig az igaz pillanatok láncolata valójában az alkotás. És ez az igaz pillanat összetéveszthetetlen, de van, amikor fél évig, egy évig nem találja meg az embert. Nincs igazán válasz arra, hogy miért nem? Az a tapasztalatom, hogy valami önismereti hiány állhat ilyenkor a háttérben. A Radnóti-anyag első lépcsője az a felismerés volt, hogy csak nyolcvan év telt el a holokauszt óta. Ha felszállok a villamosra, ülnek ott olyanok is, akik éltek már, sőt kiskamaszok lehettek. Akkor egy fél földrész gondolta, hogy birtokában van valami igazságnak. És ez egy alkotónak mindig megüti a fülét, amikor valaki azt mondja, hogy „tudja, mi az igazság”. Ezen felül pedig egy háborús világban élünk. Jó, hogy rá tudunk nézni Miklós és Fanni életére ezekben az években. Bíztam benne, hogy irányt adó, és valóban színházi lesz az, amit találunk majd őket kutatva. Fáj, hogy nincs már Marton tanár úr, mert ő olyan szépen vezetett minket mindig ezeken az útjainkon. Most jut eszembe, hogy halála előtt két könyvet adott a kezembe, Móricztól A boldog embert, és Stefan Zweigtől a Sakknovellát. Az alkotás első lépése a forrásgyűjtésből, valamint egy kezdetleges szövegkönyv összeállításából áll. Amikor ez megvan, rá kell jöjjünk, hogy mi lesz az anyag premisszája, azaz, mi lesz az a kulcsmondat vagy kulcskérdés, ami felé az anyag minden pillanata tart majd. Ez talán a legfontosabb, mert ez nem engedi majd szétesni az anyagot, és ez szüli majd meg a formát is. Szerencsés az, akinek van bátorsága bízni a formában, bízni abban, hogy a forma idővel mutatja magát. Így az is megtörténhet, hogy egy anyag azt válaszolja az alkotónak, hogy én nem vagyok színház. Én egyetlen dal vagyok, én egy fény vagyok, én egy összenézés vagyok a városban, és csalódni fogsz, ha engem a színházban keresel. Én ezt szépnek találom, és mostanra talán már vagyok eléggé szabad ahhoz, hogy vállalni is tudjam. A Nemzeti Színházban is dolgozó Anatolij Vasziljev ír erről egyébként gyönyörűen a Színházi fúga című könyvében. Fontos példaképek ők számomra Viktor Rizsakovval együtt. De ha visszatérünk a hírnévhez, akkor az is egy forma egyébként. Mármint a popularitás. 

De Vecsei H. Miklós ismert, népszerű, mondhatni populáris. Így aztán előfordul, hogy nem a szülő vagy a magyartanár kelt érdeklődést József Attila iránt, hanem a színész, akit „látni kell” a Mondjad, Atikám! című előadásban.

– Voltam egyszer egy 30Y koncerten, ahol Beck Zoli azt mondta, hogy mi nem azt szeretnénk, hogy minket nézzetek, hanem hogy együtt nézzünk valamerre. Itt is erről van szó. Én és az alkotótársak felismerünk egy értéket – mondhatnám, hogy értékrést –, és szeretnénk ezt felmutatni. Állandó lelkifurdalás tárgya, hogy a popularitás milyen eszközeit és formáit vagyunk hajlandóak vállalni azért, hogy ezek az értékek kiragyoghassanak. Persze az érték is egy szubjektív fogalom, ezért sosem lesznek valóban objektív helyzetek a társadalomban, de törekedni kell rá, hogy mégis találjunk, mert ezeken keresztül lehetne összekapaszkodni. Ezt az összekapaszkodást félig-meddig lemondóan ejtem ki a számon, mert úgy érzem, hogy lehet, én már nem tudnék részt venni benne, de hitem van, hogy mások igen. De a szubjektivitáshoz tartozik az is, hogy igazi színházat nem lehet máshogyan csinálni, csak ha az ember olyan anyagot talál, ami fontosabbá válik, mint ő maga.

Nagy feltűnést – kritikai és közönségsikert – aratott a Sztalker Csoport, amely az ifjabb Vidnyánszky Attila és az ön előadásainak a létrehozására alakult. A 2017-ben bemutatott, Arany és Petőfi barátságáról szóló, Kinek az ég alatt már senkije sincsen után olyan darabok születtek, mint például a III. Richard, a Vízkereszt, de amúgy mindegy, a Nemzetiben készült Woyzeck. Egy nagyon régi interjúban azt mondta, minden előadásukkal egy miniforradalmat képviselnek. A csoport egy ideje már nem működik, de mi van a forradalmi hevülettel?

– Még mindig tart bennünk, csak már nincs neve. Nem tudok a többiek nevében beszélni, de én mindenképpen úgy érzem, hogy a mai napig ebből alkotunk és dolgozunk, hol különböző felállásokban a sztalkeresekkel együtt, hol külön-külön. Sokat változtunk az egyetemi évek óta. Idén tizenöt éve, hogy barátságban vagyunk. Teljesen máshogy látjuk a világot már, mint akár öt évvel ezelőtt. Én hangos voltam, a mában éltem és forradalmat szerettem volna egy egymásra figyelőbb és igazságosabb társadalomért, ma már csendes vagyok, a történelem egészét nézem, nem látom lineárisnak az időt, és nem szeretnék senkit és semmit megváltani, csak a családomat boldognak tudni, és tisztességgel maradni az alkotói pályán. 

Sokszor emlegeti: az alkotás célja végsősoron a hatás. Mit értsünk ez alatt?

– Akkor tartok jónak egy alkotást, ha az hat. Egyébként az életet is így tudom értelmezni. Inkább gondolom valóságnak az átélt pillanatok láncolatát, mint a mérhető idő múlását. Egy színházi előadás akkor jó szerintem, ha utána a néző azt érzi, hogy megváltozott, ha egy másik ember megy már haza, vagy épp, hogy végre ő. Esetleg nagyon-nagyon hosszú idő után végre találkozik önmagával. Ahhoz, hogy ezt létre tudjuk hozni, nekünk is így kell élni az életünket. A kettő összefügg. Mert nem csak az az alkotás, amit létrehozunk, hanem az is, ahogy körülötte élünk. Nincsenek valódi csendek, ha az alkotó nem hisz százszázalékban abban, amit a színpadon képvisel. Ezek olyan mondatok, amiért engem az egyetem után kiröhögtek, most már szívesen vállalom, mert ez a legnagyobb szabadságom. Ebből következik persze az is, hogy az alkotás, természeténél fogva mindig csak személyes lehet. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy újra és újra megkérdezzük magunktól, hogy kik is vagyunk. Nem véletlenül kezdődik úgy a Hamlet, hogy „Ki vagy?”, nem véletlenül áll a delphoi jósda kapuján, hogy „ismerd meg önmagad”, mint ahogy ezt Karsai György tanár úr olyan pontosan tanította nekünk. Ha azt érzem, hogy ez a személyesség már csak a csendben talál majd igazságot, vagy már nincs nézője, meg fogom érteni, hogy az én hatásom a színházi életben eddig tartott. Az életem minden másodperce a színház, de mégsem lételemem. Ha úgy hozza a sors, hogy nem lesz nézőm, az lesz a színház válasza számomra. Hálás leszek, hogy ez lesz az utam vége, és kertész leszek, fát nevelek… 

A zajos nyilvánosságban mindenki a hatást vadássza…

– Szerintem nagyon sokan vannak csendben is. Több, számomra meghatározó gondolkodóval tartom a kapcsolatot, akik évek, évtizedek óta nem szólalnak meg. Jobbnak látták leszűkíteni a figyelmüket a közvetlen környezetükre, és hivatásuk tárgyára. Én is effelé tendálok. Ez persze nem jelenti azt, hogy az ember leveszi a szemét a társadalmi ügyekről, csak nem hisz többé a nyilvánosságban. Én sem hiszek a nyilvánosságban. De hiszek a kisközösségekben, az élő szóban és a szorgalomban. Most is csak azért beszélünk, mert társulati tagként kötelességem, de alapvetően szégyellem magam minden mondatért jelenleg, aminek pont van a végén, mert fogalmam sincs, hogy mi fog történni a világon. Azt hiszem, egy átmeneti történeti korban élünk. Az emberek többsége azonosítja a valóságot azzal, amit az interneten és a televízióban lát és hall. Nekünk talán ez ellen lehet még valamit tennünk. A kettészakítottságot pedig kívülről figyelem, és meg vagyok lepve, hogy milyen kevés emberben van meg az igény a másik megértése és a párbeszéd felé. 

Vissza kell húzódni?

– Dolgozni szeretnék, és amit gondolok, azt az elkészült darabokon keresztül megmutatni. És nem leszűkíteni az alkotás idejét egy-két hónapra, hanem addig dolgozni mindenen, amíg minden oldalát meg nem vizsgáltam. A Pál utcai fiúk idején – egy szűk évtizede – még volt bennem társadalomformáló vágy. Már nincs. Jó ideje nem mondok véleményt társadalmi témákban a nyilvánosságban, mert nem látom semmi értelmét. Megvannak az életemben azok a társadalmi ügyek, amikért csendben tudok tenni. Ha valaki bántani próbál egyes cselekedeteimért, mindig elküldöm a telefonszámomat, hogy hívjon fel, ne kommentekben beszéljünk, de még soha senki nem hívott fel. Ez csak azt mutatja nekem ilyenkor, hogy annyira elfajult a társadalmi hangulat, hogy igazából nincs már semmi vágy arra, hogy megértsük a másik igazságát. Ez tulajdonképpen az ellentetje a színházi gondolkodásnak. Ugyanakkor a huszadik századtól a mai napig láthatóak azok a pontok, amelyek ennyire eltorzították a közbeszédet. El nem tudom mondani, milyen ajándék nekünk az, hogy az utóbbi pár évben Arany János, Petőfi Sándor, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Radnóti Miklós, Csoóri Sándor, Bereményi Géza, Cseh Tamás, Bartók és Kodály, Ferenc és XVI. Benedek pápa, Brecht, Faulkner és Büchner életművét elolvashattuk, megismerhettük, és talán valamit a lelkükből is megsejthettünk. Például azt, hogy Bartók miért indul el tizenévesen identitást keresni, miközben minden tanára le akarja erről beszélni, és mit jelent neki, amikor először meghallja a pentaton skálát… Vagy azt, amikor Arany János Juliska lánya emlékezetére íródó versét nem tudja befejezni, és azt írja a mindenhol szabályosan verselő Arany, hogy nagyon fáj, nem megy… Vagy ott van Janovics Jenő igazgató-rendező: amikor a nyilas terror elől menekül a Budapestre tartó vonathoz, de megér neki fél utcányi életveszélyt, hogy visszafusson, és még egyszer rápillantson a kolozsvári színház épületére… Vagy Radnóti, aki ott áll a saját maguk által megásott sír mellett, várva a kivégzést, és verset ír… Amikor úgy alakulna az életünk, hogy beszippant a közbeszéd és a társadalmi hangulat, akkor ezek az életművek mindig ott lesznek előttünk, vissza lehet hozzájuk kapaszkodni, és rendbe teszik az ember prioritását és az alkotáshoz fűzött viszonyát.

Impozáns ez a lista – talán egy alkotói program gerincének is tekinthető? 

– Az a becsapós ebben, hogy mi nem a régi nagy magyarok, példaképek, művész elődök életéből szeretnénk színházat csinálni. Nem. Mindig a legerősebb színházi anyagot keressük a bennünket foglalkoztató kérdésekhez, és ezek azok. Radnóti és Fanni szerelménél a holokauszt árnyékában nem tudok erősebbet. Ha tudnék, azt csináltam volna. Eszembe nem jutna bárkit leporolni és „irodalomórát” tartani. Kipukkadna az egész! Mi nem azt állítjuk, hogy ezek jó emberek voltak, hogy ők példaképek. Nem feltétlenül a személy felől közelítünk, hanem onnan, hogy mit üzen nekünk az életmű. Amikor a József Attila-estet csináltam, a valaha volt legbűnösebb, botladozó embert akartam bemutatni, de azzal a hatással, hogy a néző a végén azt fogja mondani, hogy értelek, itt a kezem, menjünk együtt tovább.

És Vecsei H. Miklós merre megy tovább? Miket tervez?

– Szeretnék filmmel foglalkozni. Nagyon sok anyag van a fiókban, aminek a film lenne a formája, és vannak az eddigi munkák között is olyanok, amelyeket filmen újra lehetne gondolni. Egy másik téma is foglalkoztat. Van körülbelül háromszáz olyan templom ma Magyarországon, ami nincs használatban vagy csak évente egy-egy alkalommal. Ezeket valakik valamikor hittel építették, és a teóriám szerint ez a hit és ennek az energiája ma is ott van, ha csak egyetlen kavics maradt is magából az épületből. Ha hiszünk a színházban, hinnünk kell ebben is. Szeretnék kísérleti jelleggel létrehozni egy liturgiát úgy, hogy vetíthetek, zenélhetek, illatokat gyárthatok, festhetek hozzá… Balla Gergellyel, a Platon Karataev frontemberével és Takács Dorinával, a Дeva formáció vezetőjével dolgozunk rajta. Az a kérdés fogalmazódott meg bennünk, hogy most, a 21. században hogyan nézne ki egy szertartás. Mi felé fordulna, kiket szólítana meg, mi a célja, van-e illata? Nincs szó blaszfémiáról, és nincs ebben vallási igény sem. Azt reméljük, minden felekezet a sajátjának tudna tekinteni egy ilyen előadást. Úgy járnánk el, mintha nem lenne tudomásunk a vallástörténetről, hanem csak a természetet ismernénk és az emberi lelket. 

És hatást keltene.

– Szeretnénk meghívni minden ott lakót ezekre az előadásokra, hogy megérezzenek valamit abból, ami ott lapul a magára hagyott épület falai között, ott van velük az év minden napján – de lehet, hogy nem tudnak róla… 

Kornya István

| fotó: Eöri Szabó Zsolt

Vecsei H. Miklós

1992-ben született Budapesten. Színész, dramaturg, rendező. 2015-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Marton László és Hegedűs D. Géza osztályában. 2015-től a Vígszínház, 2024-től a Nemzeti Színház társulatának tagja. 2016-ban Junior Prima-díjat kapott megosztva ifjabb Vidnyánszky Attilával, akivel 2017-ben hozták létre a Sztalker Csoportot. Ennek egyik része volt a Poket elnevezésű olvasásnépszerűsítő projekt is.

Szerepelt tévésorozatokban (Egy nyári kaland, Csak színház és más semmi) és ő alakította a Semmelweis-film címszerepét. Első színházi rendezése A két pápa volt 2020-ban a Rózsavölgyi Szalonban. Két verseskötete jelent meg.

A Nemzeti Színház 2025/26-os évadjában az Ázott hajában hét halott bogár ragyog és A tőke című előadásokban látható.

(2025. június 05.)