fókusz - A holokauszt és a színház
Elmenekülők, visszatérők
A kényszerű emigráció kevesek számára hozott sikert
A zsidótörvények miatt állásukat, megélhetésüket vesztett, a politikai változásokat elviselni képtelen művészek egy része külföldön próbált szerencsét, vagyis emigrált. Voltak, akik minden veszéllyel dacolva, az észérvekkel szemben visszatértek a vészkorszak felé haladó hazába. Mások kint maradtak, de csak kevesek számára hozott sikert és megnyugvást az új élet.
A Színészkamara megalakulása után csakhamar megjelent azoknak a zsidó művészeknek a névsora, akiknek felvételét elutasította a testület. Jól jellemzi az általános hangulatot, hogy a jobboldali Magyarság 1939. szeptember 15-én így kommentálta ezeket az írásokat: „Keserű szemrehányással írnak liberálisok 375 zsidó színész elutasított kérvényéről. Elutasítottak olyan művészeket mint: Rott Sándor, Salamon Béla, Ráday Imre, Komlós Vilmos, Herczeg Jenő, Rajna Alice, Keleti László és még sokan mások. Szemünkre vetik, hogy ezek a művészek, valláskülönbség nélkül, mennyi jókedvű percet szereztek a magyar közönségnek, és most... Elfelejtik, hogy éppen az ő káros kultúrhatásuk miatt volt szükség zsidótörvényre.” Feltűnő, hogy milyen sok kabarészínész veszítette el a kenyerét – a pesti kabarénak az írmagját is ki akarták pusztítani…
Irány Amerika!
Voltak, akik úgy gondolták, külföldön próbálnak szerencsét. Az elsők között döntött a távozás mellett Kabos Gyula, a magyar filmek legnépszerűbb sztárja, az örök kisemberszerepek megformálója. A színész feleségével 1939. január 21-én hagyta el Magyarországot. Az Amerikai Egyesült Államokba utaztak, hogy megéljenek. Gyermeküket akarták taníttatni, aki Londonban járt egyetemre. Álmaik azonban nem valósultak meg, mert az agyonhajszolt kiváló komikus tragikus hirtelenséggel elhunyt. Az Amerikai Magyar Népszava szerint 1941. „szeptember 20-án Greenpointon lépett fel. A színpadon lett rosszul. Szívrohamot kapott. Beszállították a Greenpoint Hospitalba, de a leggondosabb orvosi kezelés sem segíthetett rajta. Tüdőgyulladás lépett föl, és Kabos állapota ettől fogva aggasztóvá vált.” A színész 1941. október 7-én hunyt el. Óriási tömeg kísérte utolsó útjára.
Kabossal csaknem egy időben a magyar operett legendás alakja, Rátkai Márton is felkerekedett, ő is Amerikába hajózott. Hangsúlyozta, hogy hamarosan hazatér. Hogy ezt babonából mondta-e, nem tudjuk. Tény, hogy több nagy sikerű előadáson fellépett az amerikai magyar közönség előtt, mégsem érezte jól magát az Újvilágban, és a második világháború kitörése napján, 1939. szeptember elsején megérkezett Budapestre. Szándékáról New Yorkban élő barátja, Békássy István színművész sem tudta lebeszélni. Békássy évtizedekkel később, 1990-ben így idézte fel Rátkai érveit: „Hazamegyek, és ha leköpnek mint zsidót, akkor azt lehet mondani, ezek az aljasok leköpték a Rátkait; és ez nekem több, mint hogy itt észre sem veszik, hogy világon vagyok. Saját gyerekeim mellett úgy megyek el, hogy észre sem veszik, hogy itt vagyok, mert ők el vannak foglalva az élet hajszolásával, én pedig egészen egyedül érzem magam.” Rátkai a háború után a Nemzeti Színház művésze volt 1951-ben megkövetkezett halálig.
Talán az egyetlen, aki kelet felé próbált Amerikába jutni, Huszár Pufi volt. Az USA-ban és Berlinben is filmező komikus játszott a Fritz Lang által rendezett Dr. Mabuse, a játékosban vagy a Marlene Dietrich főszereplésével bemutatott Kék angyalban is, Amerikában is voltak sikerei. Hitler hatalomra jutása után hazatért, és 1940-ben szánta el magát az emigrálásra. Mivel már nem volt lehetséges az átkelés az Atlanti-óceánon, ezért a Szovjetunió felé vette az irányt. Ám mire Moszkván át 1941-ben Vlagyivosztokba ért, ahonnan Japánba akart áthajózni, Magyarország hadat üzent a szovjeteknek. Mint ellenséges állam polgárát elfogták, s 1943-ban egy Gulag-táborban halt meg.
Színészek és színházi dolgozók veszítették el az állásukat, pár év múlva az életük is veszélyben forgott. Voltak, akik maradtak és reménykedtek, voltak, akik az emigrációt választották. Voltak igazgatók, akik megpróbálták megkerülni a rendelkezéseket, és voltak, akik mindent megtettek a betartásukért.
A holokauszt emlékévében a Nemzeti Magazinban készült összeállításunkban megidézzük a vészterhes kor színházi fő- és mellékszereplőit, és azt is, ki mit tudott és mert tenni. Intézmények és személyes sorsok elsősorban az áldozatok szemszögéből. Pillanatfelvételek a magyar színház 1938 és 1944 közötti időszakából.
A remény: Nyugat-Európa
Nem kísérte nagyobb szerencse azokat a színészeket sem, akik Európában akartak boldogulni. Legfőképpen a nyelvtudás hiánya miatt. Jobbára csak németül beszéltek, azzal pedig Franciaországban és Angliában nem lehetett érvényesülni. Arról nem beszélve, ha néhány hónap alatt találtak is valamilyen lehetőséget, a második világháború 1939 szeptemberi kitörése egycsapásra meghiúsította a terveket.
A berlini némafilmek egykori kedvencéről, a színházi közönségét is meghódító Ráday Imréről 1939. február 10-én azt jelentette a Magyarország című napilap, hogy a „legnagyobb színházi tröszt vezetősége szerződtette …egész nyáron Hollandiában fog játszani, német nyelven”. Ráday, mielőtt elutazott volna, 1939. május 7-én elbúcsúzott közönségétől a Zeneakadémia nagytermében. Műsoros estjét a korszak félelmetes tollú kritikusa, Egyed Zoltán zárta: „olyan időket élünk, hogy a megszokott kuckónkat el kell esetleg hagynunk. Az ember azonban egyszer mindenünnen visszajön. Mert nincs helyünk sehol e földön, csak idehaza. Ráday Imre is haza fog jönni Hollandiából.” Egyed akkor még nem gondolt arra, hogy jóslata egy év múlva bekövetkezik, mert Németország lerohanja Hollandiát. Addig azonban Ráday sikerrel szerepelt Hágában és Amszterdamban. Hazatérése után először előadóesteken lépett fel, majd 1941-től az OMIKE Művészakció néven szervezett zsidó színház előadásainak lett vezető művésze a Goldmark-teremben. Rendezésében adták elő Molnár Ferenc Liliom című művét. Túlélte a vészkorszakot, számos fővárosi színháznak volt a tagja, a leghosszabb ideig, 1957-től 1970-ig a József Attilának.
Siker bűntudattal
Még azok a magyar művészek sem találták a helyüket, akik a biztonságos Amerikai Egyesült Államokba menekültek, és ott több-kevesebb sikerben is részük volt. Az amerikai közönség elvárásainak azonban kevéssé tudtak megfelelni. Ráadásul bűntudat gyötörte őket azért, mert viszonylagos jólétben és biztonságban éltek, mialatt családjuk tagjait megalázták, munkaszolgálatra vitték, meggyilkolták. Ilyen volt például a súlyos depresszióval küzdő Molnár Ferenc, a Hollywoodban forgatókönyveket író Lengyel Menyhért, az Illatszertár című darabjával Amerikában is sikeres László Miklós, a Hacsek és Sajó kabaréfigurákat megteremtő, a máig rendkívül népszerű Meseautó társ-forgatókönyvírója, Vadnay László, aki az USA-ban is a filmiparban dolgozott. Talán Darvas Lili – Molnár Ferenc felesége – volt az egyetlen a frissen emigrált színészek közül, aki sikeresebbnek könyvelhette el az emigrációban töltött éveit, hiszen 1944-ben már a Broadway-n játszott angol nyelven. Húsz évvel később, 1965-ben a Madách Színházban Molnár Ferenc Olympia című művében ismét megmutathatta képességeit a budapesti közönségnek; és az 1970-ben a Makk Károly által rendezett Szerelem című film, amelyben Törőcsik Marival és Darvas Ivánnal játszott, komoly nemzetközi karriert futott be.
Fájdalom, hogy effajta szakmai siker rajta kívül csak néhány külföldre száműzött zsidó magyar művésznek adatott meg. A legismertebb közülük Szőke Szakáll, aki vagy negyven amerikai filmszereppel büszkélkedhetett; bár, ha róla van szó, manapság mindenki csak az 1942-ben bemutatott Oscar-díjas Casablancát emlegeti. A film rendezője, Michael Curtiz még Kertész Mihályként a Tanácsköztársaság bukása után menekült Bécsbe, majd Berlinen át 1926-ban meg sem állt Hollywoodig. És vajon miért nem beszélünk Székely János íróról, aki a nácizmus elől már 1934-ben Hollywoodba menekült, s akit 1941-ben az Arise, My Love (Vágyak a viharban) című film legjobb eredeti történetéért – Benjamin Glazerrel megosztva – Oscar-díjjal tüntettek ki?
Gajdó Tamás
(2025. február 03.)