fókusz - A holokauszt és a színház
A Nemzeti Színház a vészkorszakban
Támadások és védekezések – áldozatok és mentések
A zsidótörvények 1938-tól meghatározták a Nemzeti Színház életét is. Milyen módon működött a Nemzeti Színház ebben a korban? Kik voltak a fő- és mellékszereplők? Ki miként cselekedett igazgatóként? Nemzetis látlelet az ország egyik legsötétebb időszakából.
A Nemzeti Színház mindig kiemelt helyet foglalt el a magyar színházi életben. Elsősorban azért, mert az állam biztosította fenntartását, így nem volt szükség arra, hogy megbízható üzemmenetéhez magántőkés csoportok vagyonát vegyék igénybe. A társulat vezetőjének ezért nem kellett olyan tagokat szerződtetnie, akiket kizárólag a befektetők tartottak tehetségesnek. S nem kellett a műsor összeállításakor a bevételre gondolnia.
Színészek és színházi dolgozók veszítették el az állásukat, pár év múlva az életük is veszélyben forgott. Voltak, akik maradtak és reménykedtek, voltak, akik az emigrációt választották. Voltak igazgatók, akik megpróbálták megkerülni a rendelkezéseket, és voltak, akik mindent megtettek a betartásukért.
A holokauszt emlékévében a Nemzeti Magazinban készült összeállításunkban megidézzük a vészterhes kor színházi fő- és mellékszereplőit, és azt is, ki mit tudott és mert tenni. Intézmények és személyes sorsok elsősorban az áldozatok szemszögéből. Pillanatfelvételek a magyar színház 1938 és 1944 közötti időszakából.
A színházvezető helyzete a két világháború között mégsem volt irigylésre méltó, hiszen meg kellett felelnie a kormányon lévő politikai erőnek; s állnia kellett az ellenzéki pártok és a liberális kritikusok bírálatát. A belpolitikai kérdések között az állami színház ügyei természetesen másodrendűnek tűntek, ám itt lehetett a leghatékonyabb kampánnyal borsot törni a kormány orra alá, s megkísérelni megbuktatni a direktort.
Támadás balról és jobbról
Miután a kulturális kormányzat képviseletében Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter 1935-ben Németh Antalt nevezte ki a Nemzeti Színház élére, azonnal megkezdődtek a támadások a direktor ellen. A legelszántabban Kárpáti Aurél, a Miklós Andor által alapított, Az Est mellett a Magyarország és a Pesti Napló című újságot is kiadó, az Est-lapok néven futó cég publicistája lépett fel. A kritikus elkötelezett baloldaliként a jobboldal emberének vélte Némethet, s ezért – ahogyan Balogh Géza írja – „hivatalból támadta”. Az is hozzájárulhatott a támadáshoz, hogy a korszak egyik legsikeresebb liberális, zsidó sajtóvállalkozása élén ekkor már Miklós Andor özvegye, Gombaszögi Frida színésznő állt, s a lapcsalád a Vígszínház érdekeit szolgálta egészen az 1939-es „államosításig”. A legveszélyesebbnek azonban a szélsőjobboldal akciói bizonyultak. Magyar Bálint színháztörténész, aki pályakezdőként a Nemzeti Színházban dolgozott, A Nemzeti Színház története a két világháború között című, 1977-ben megjelent kötetében részletesen bemutatta, hogyan került a Nemzeti Színház az 1937–1938-as évadtól kezdve a napi politikai események sodrába. A legelső szélsőjobboldali támadást Székely Júlia Nóra leányai című darabjának előadása ellen intézték, pusztán azért, mert az írónő zsidó volt. A Turul Szépmíves Céh 1938. április 28-án bűzbombákkal, felhúzott vekkerórák csörgésével és békák szabadon engedésével próbálta megzavarni a premiert. „A startpisztoly tehát megszólalt, és a téma a korszak végéig nem is került le a napirendről” – írta Magyar Bálint. Ő hívta fel a figyelmet arra is, hogy nem sokkal később, 1938. június 11-én Festetics Domonkos gróf a képviselőházban a Nemzeti Színház és Németh Antal igazgató műsorpolitikáját támadta. Kimutatása szerint a bemutatott darabok 51 százalékának volt a szerzője zsidó. A színház jubiláris évében, vagyis 1937-ben pedig 28,5 százalékban szerepeltek zsidó írók.
Természetesen nemcsak a műsorpolitika miatt tiltakoztak a szélsőjobboldalon, a színészek származását is firtatni kezdték, különösen az 1938. évi XV. törvénycikk kihirdetése után. Ez a zsidóellenes rendelkezés, amely első zsidótörvény néven híresült el, és „a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” rendelkezett, kimondta, hogy a színházi életben csak kamarai tagok működhetnek; ám a létesítendő Színművészeti és Filmművészeti Kamarába „zsidók csak olyan arányban vehetők fel, hogy számuk a kamara összes tagjai számának húsz százalékát ne haladja meg”. A színészkamara 1938. december 22-én tartotta meg alakuló ülését. A testület elnöke Kiss Ferenc, a korszak megbecsült művésze, a Nemzeti Színház tagja lett.
Kényszerű elbocsátások
Ez a rendelkezés a Nemzeti Színházat is érintette, a színház tagjainak be kellett adniuk felmenőik okmányait, hogy bizonyítsák származásukat.
A Nemzeti Színházban dolgozó zsidó társulati tagokat 1939 júliusában – immár a hatályba lépett, az elsőnél szigorúbb, úgynevezett második zsidótörvény rendelkezései miatt – elbocsátották. A törvény ötödik paragrafusa értelmében az állami színházak alkalmazottai köztisztviselőnek számítottak, és így szigorúbb elbírálás alá estek. Az érintettek közül Bartos Gyula és Gál Gyula már nyugdíjasként lépett fel, Rubinyi Tibor azonban mindössze negyvenhárom éves volt ekkor. Korábban hasznos tagnak bizonyult, szinte minden darabban kapott kisebb-nagyobb feladatot. Rubinyit (akit a házassági anyakönyvbe 1924-ben római katolikusként jegyeztek be!) később deportálták; az ausztriai Welsben hunyt el 1945. május 14-én. Rajtuk kívül a művészeti segédszemélyzethez tartozó Szalai Imre súgónak is mennie kellett.
A hírt közlő lapokban, így 1939. július 4-én az Újságban az is megírták, hogy a Nemzetinek „egyetlen zsidó tagja maradt még, akinek azonban hosszúlejáratú szerződése van, és így megmaradhatott az állásában”. Gózon Gyuláról volt szó, akinek Németh Antal még a törvény kihirdetése előtt meghosszabbította szerződését, ezért csak 1941-ben volt kénytelen elbocsátani. Ahogyan Gózon 1945. december 5-én Németh Antal védelmében az igazoló bizottság előtt tett tanúvallomásában elmondta, „könnyes szemekkel hozta tudomásomra: »Gózon, el kell válnunk, rajtam kívülálló ok miatt nem tudom a szerződését megújítani«”. Szerencsére a társulat tagja volt a színész felesége, Berky Lili, akinek a direktor bőkezűen felemelte fizetését, hogy pótolja anyagi veszteségüket. Gózonnal együtt Németh Antal felmondott Tapolczai Gyulának, Várkonyi Zoltánnak és Both Béla rendezőnek, akiknél a félzsidóság is elegendő ok volt ahhoz, hogy az állami színházból eltávolítsák. Tapolczai és Várkonyi ekkor a Madách Színház társulatába került, ahol a színház bezárásig, 1944. március végéig még felléphettek. Both Béla 1941-től Szegeden volt főrendező, ám 1944. március 29-én kihirdették a „m. kir. minisztérium 1220/1944. számú rendeletét”, mely megszüntette a zsidók sajtókamarai, valamint színművészeti és filmművészeti kamarai tagságát. A rendeletet Sztójay Döme miniszterelnök írta alá.
Várkonyi Zoltán 1941 májusában a Nemzeti németországi vendégjátékán, a Csongor és Tünde előadásában sem vehetett részt. Gobbi Hilda Útközben című, 1982-ben kiadott könyvében erre így emlékezett: „Frankfurtban […] nagy sikerünk volt, a polgármester fogadást adott tiszteletünkre, és egy hatvan centi átmérőjű, vörös bőrbe kötött könyvet tett elénk – Frankfurt város vendégkönyve volt –, hogy a magyar vendégjáték résztvevői írják be a nevüket. Várkonyi Zoltánt […] nem engedték ki, ő lett volna a harmadik ördögfióka, de hát félzsidó volt. De mi azt akartuk, hogy ott legyen! A sajátja alá mindenki odaírta az ő nevét is. Frankfurt vendégkönyve tehát így nézett ki: Major Tamás Várkonyi Zoltán Gobbi Hilda Várkonyi Zoltán Ungvári László Várkonyi Zoltán stb. Lehet, hogy a frankfurtiak eleinte azt hitték, hogy az egy foglalkozás, hogy »Várkonyi Zoltán«”.
A dacoló Jávor
De nemcsak a színészek származása került terítékre: a zsidó házastársak miatt is támadták a Nemzeti Színház vezető művészeit. Sürgették Bajor Gizit, hogy váljon el Germán Tibortól; és azt tanácsolták Jávor Pálnak, hogy hagyja el Landeszmann Olgát. Jávor, mivel erre nem volt hajlandó, a szélsőjobboldal célkeresztjébe került; és 1943 végén kollégájával, Kiss Ferenccel is összekülönbözött. Kiss ekkor már nem volt a kamara elnöke, csupán a Színművészeti Akadémia igazgatója, de a színházi világban mindenki azt tartotta, hogy egyedül ő a felelős a zsidó művészek kirekesztéséért.
Természetesen ez nem volt igaz, de amikor 1942. április 22-én a színészkamara választmányi ülésén a kamara éléről visszavonuló elnök arcképét leleplezték, Harsányi Zsolt e szavakkal méltatta tevékenységét: „Éveken át dolgozott a kamara élén. Most nézzünk körül az országban: minden magyar színházi vállalkozásban magyar tőke dolgozik. A fővárosban is, a vidéken is. Nyugodtan azt mondhatjuk, hogy itt csoda történt. Jött egy meggyőződését konokul követő szervező tehetség, és az egész ország minden kulturális pontján megtanította, kényszerítette, lázította, rábeszélte a magyar tunyaságot, hogy vállalkozzék. Amit ennek az embernek sikerült elérnie, az történelmi eredmény.” (A cikket Kiss Ferenc idézte a Mindenért fizeni kell című emlékezésében. A színész memoárja 2021-ben, a Kairosz Kiadó kiadásában, Kiss Éva és Kovács László István Kiss Ferenc, a színész című kötetében jelent meg.)
Jávor Pált 1944. április 14-én a Színház- és Filmművészeti Kamara – azonnali hatállyal – hat hónapra minden szerepléstől eltiltotta. A hírt a Pest című napilap így kommentálta: „Az ítélet mögött egy hosszas, politikai jellegű eseménysorozat húzódik meg. Jávor Pál, akit az utóbbi időben baloldali gondolkodásáról ismertek meg, ellentétbe került Kiss Ferenccel, akinek szobrát közös öltözőjükben összetörte. Egy másik alkalommal a színiakadémia statisztáló növendékei előtt, a Nemzeti Színház színpadán súlyosan sértő kijelentéseket tett Kiss Ferencre, amelyeket az akadémisták egyöntetűleg visszautasítottak, és jelentettek a Színészkamaránál.”
Amikor Imrédy miniszterelnök versenyt futott a nyilasokkal a jobboldali »reformok« megvalósítása terén, a Nemzeti Színházban hihetetlen erővel kapott lábra a zöldinges szervezkedés. A szemmel látható vezérek: Czakó Pál, a színház akkori titkára, Kiss Ferenc, az önjelölt igazgató, a munkásság részéről: Kiss Dénes színpadmester és Szűcs Gyula előmunkás voltak. Emlékezetes az a botrány, amelyet a Nemzeti Színház titkári irodájában készítettek elő Czakó Pál, Kiss Ferenc és a kiszolgálóik abból az alkalomból, hogy Németh Antal műsorra tűzte és elő merte adni Staud Gézáné Székely Júlia Nóra leányai című színművét. 1938 áprilisában Czakó és Kiss Ferenc közös legjobb barátjának, Fiala Ferencnek, a Szálasi-kormány sajtófőnökének a szerkesztésében megjelenő Összetartás hasábjain Intendánst a Nemzeti Színház élére! címmel cikksorozat indult meg, amelyben a nyilas újságírás minden technikájával igyekeztek ledöfni Németh Antalt.Az első cikk felsorolta, hogy milyen »zsidó szerzőket« játszott a Nemzeti Színház 1935-től 1938-ig. (…) A második, felháborodott cikk minősíthetetlen hangon tiltakozik az ellen, hogy Székely Júlia a zsidótörvény-javaslat benyújtása idején, 1938-ban jusson el „dicsősége csúcspontjára”. Hogy megakadályozzák a nyilas terroristák az előadást, és megbuktassák Németh Antalt, az Andrássy út 60. alatti „Hűség házá”-ban békákkal és riasztószerekkel szereltek fel kis különítményeket, amelyek estéről estére botrányba fullasztották a Kamaraszínház előadásait. Minden este rendőri asszisztenciával és egyes tüntetők letartóztatásával lehetett csupán az előadást megtartani. A botrány fokozására a Nemzeti Színház karzatáról estéről estére röpcédulákat szórtak a nyilasok. A Virradat című hétfői nyilas hetilap nem feleletet várt, de »megtorlást« követelt a Székely Júlia-darab bemutatásáért.
Részlet Németh Antal Curiculum vitae-jéből, amelyet a népbírósági igazolások idején, 1945 őszén írt, a szokásoktól eltérően önmagáról egyes szám harmadik személyben beszélve.
Kiss terve: Wass
Németh Antal bukásához bizonyára hozzájárult, hogy nem talált közös hangot Kiss Ferenccel. Az igazgató 1944 tavaszán, a március 19-i német megszállás után talán már a világháború utáni időszakra készült, s míg a szélsőjobboldali eszmékkel rokonszenvezők tagjait korábban megbüntette, mert politizáltak – például Gárdos Kornélia színésznőt 1938-ban elbocsáttatta, mert az öltözőjében Imrédy Béla miniszterelnök felnégyelését és Kánya Kálmán külügyminiszter felakasztását javasolta –; a kommunista Gobbi Hildával és Major Tamással mindvégig jóval elnézőbben viselkedett. Kiss Ferenc ekkoriban – legalábbis emlékirata szerint – így gondolkodott: „A nagy bizonytalanságban csak toltuk egyik napot a másik után. Én is egyike voltam azoknak a magyaroknak, akik szerették hazájukat, és kétségek között gyötrődtek. Hiszen jóakaróm, barátom volt szinte az egész ország! Amerre csak jártam, szerepeltem, megbecsülés és szeretet vett körül, otthonomban kis és nagy emberek leveleinek százait őriztem, amelyek bizonyították, hogy értékelnek, szívükbe zártak, elismernek, biztatnak, igaz magyar embernek tartanak. Mit tegyek hát? Keservesen kemény idők voltak ezek!”
Az Egyedül Vagyunk című szélsőjobboldali lap 1944 nyarán újabb támadást indított a Nemzeti Színház ellen. Számonkérték Németh Antal igazgatón, hogy miért tűri meg a társulatban a baloldali gondolkodásúakat. Nem volt meglepő tehát, hogy a Nemzeti Színházban július utolsó napjaiban megtörtént a személycsere: Németh Antal helyére Kovách Aladár író került. Kovách működése nem tartott sokáig, mindössze 1944. október 15-éig, a nyilasok hatalomátvételéig maradt a helyén. A Szálasi-puccs után a nyilas sajtó azon gúnyolódott, hogy egy letépett újságszélre írta meg lemondását, s búcsú nélkül hagyta el a színházat. Az új direktor kinevezéséig Uray Tivadar színész egy háromtagú művészi és gazdasági bizottsággal közösen irányította a teátrumot. A sajtó 1944. október 20-án arról tudósított, hogy Rajniss Ferenc nyilas vallás- és közoktatásügyi miniszter Kiss Ferencet kérte fel, hogy vegye át a színház irányítását. Az új igazgatónak mindössze egyetlen konkrét terve volt: Wass Albert Tavaszi szél című darabját akarta 1944. december 10-én Ajtay Andor főszereplésével bemutatni, amiről így nyilatkozott: „A legegyszerűbb, mély értelemben vett irredenta darabok egyike, amit az utóbbi időben olvastam …a magyar színházművészetet, a színházak művészi munkáját csakis az építő nemzeti szocialista világnézet hathatja át”. (Új Magyarság, 1944. november 16.)
Premierek az összeomlásban
Az 1944-es esztendő végén Magyarország területe fokozatosan vált hadszíntérré. Budapest körül egyre szűkült az ostromgyűrű. Jól mutatja a helyzetet, hogy Gárdonyi Géza Annuska című darabjának december 2-i premierjét a Fővárosi Operettszínházban tartották, mert bombatalálat érte a Blaha Lujza téri épületet. De a sajtókommünikék mintha nem vettek volna tudomást az egyre kilátástalanabb helyzetről, mert időről időre jelentették, hogy milyen bemutatókra készülnek a Nemzetiben. Gyallay Domonkos Keresztlevél című vígjátékát 1945. január elejére ígérték. Mintha csak a premier hírével akarták volna elterelni a figyelmet a teljes összeomlásról. Pedig – bár a színházak játszottak – ekkor már nem a színházi élet híreit követték az emberek. A csillagos házak zsidó lakóinak 1944. november 18-án gettóba kellett összeköltözniük, s a budapestieknek egyre nehezebbé vált az élelmiszerek beszerzése.
A bombatámadások rémétől rettegő, szorongva szórakozó közönség talán nem is sejtette, hogy a színházi kulisszák mögött milyen sorsdöntő események zajlottak. A Nemzeti Színház iktatókönyvének tanúsága szerint 1944. november 14-én született meg a vagyonmentés és kiürítés kérdéseiről szóló felterjesztés. A Nemzeti Színházban Varga Mátyás díszlettervező – megbízható műszaki dolgozók segítségével – megakadályozta, hogy jelentős értékek kerüljenek a Németországba szállítandó ládákba.
Kiss Ferenc – emlékirata szerint – 1944. december 5-én hagyta el a magyar fővárost. Ezután a vezetés szálai Abonyi Tivadar „h. igazgató” kezében futottak össze. A Nemzeti utolsó előadásait 1944. december 23-án tartották meg: a Kamaraszínházban Hermann Bahr Koncert című színjátékát újították fel, míg a Blaha Lujza téren az Annuska került színre. A címszerepet ekkor már Vajay Erzsébet játszotta, mert az „eredeti” Annuska, Szeleczky Zita, a jobboldal körülrajongott sztárja jobbnak látta, ha elmenekül a szovjetek elől Budapestről…
Visszatérők, áldozatok
Kiss Ferenc letartóztatásáig Németországban élt. A „nyilas országvesztők” második csoportjával hozták Budapestre 1945. október 10-én. A Népbíróság nyolc év börtönnel büntette azért, mert a színművészeti kamara vezetőjeként része volt a magyar színésztársadalom megosztásában.
Bartos Gyula, Gózon Gyula és Tapolczai Gyula 1945-ben visszatérhettek a Nemzeti Színház társulatába, és életük végéig itt játszottak. Várkonyi Zoltán az ostrom után a Művész Színház, Both Béla a Szabad Színpad, majd a Magyar Színház vezetője lett. Gál Gyula 1945. február 26-án meghalt a Poliklinikán. Gyászkísérete mindössze tíz emberből állott. „Koszorút köttetni, vagy virágot vásárolni a bénult városban sehol sem tudtak, így a Nemzeti Színház kelléktárából kotortak elő egy poros babérkoszorút, átkötötték ócska nemzetiszínű szalaggal, melyre kézzel írták föl a búcsúszavakat” – írta a Fényszóró című lap.
Németh Antalt több népbírósági tárgyaláson is igazolták, hogy nem követett el háborús bűnöket, mégis a pálya szélére szorult. Csak 1950-től dolgozhatott a Népművelési Intézetben, ahol a bábjáték elméletével és történetével foglalkozott; majd 1956-tól előbb a kaposvári, majd a kecskeméti, 1959-től 1965-ig pedig a pécsi társulat rendezője volt.
Kiss Ferenc 1953. szeptember 23-án szabadult. Kezdetben alkalmi munkákat vállalt: a székesfehérvári vágóhídon, majd földmérőként kereste kenyerét. A színpadra 1956-ban térhetett vissza a győri Kisfaludy Színházban, majd 1959-től 1964-ig a Szegedi Nemzeti Színházban játszott.
Gajdó Tamás
| a külön meg nem jelölt képek forrása: OSZMI
Ellenlábasok egy asztalnál – látszat és valóság 1940
Az elegáns és békésen vacsorázó társaságot ábrázoló fotográfia valamikor 1940-ben készült. Ha nem tudnánk a készítés időpontját, azt is gondolhatnánk: mintha minden rendben volna. Pedig ekkor már egy éve a második zsidótörvény is életbe lépett, a Színészkamarába nem vették fel a zsidó színházi embereket, akik elvesztették megélhetésüket.
Kik is ülnek itt egy asztaltársaságban? A szemközt ülő, balról negyedik, mosolygós alak Németh Antal, a Nemzeti Színház igazgatója, aki nyíltan bírálta a vele szemközt ülő (hátra forduló) Kiss Ferencet, aki nemcsak a társulat tagja volt, de a színházi élet zsidótalanítását szolgáló Színház- és Filmművészeti Kamara alapító elnöke, 1937-től a Színművészeti Akadémia igazgatója is. A szélsőjobboldali és kormányzati támogatással rendelkező és a Nemzeti igazgatói székére pályázó Kiss a színházon belül számtalanszor szembeszállt a szélsőjobboldali törekvéseknek gátat vetni szándékozó direktorával, aki „taktikus” okokból remek szerepekkel látta el a befolyásos színészt.
A kép bal szélén Németh „koronaékszere” és szövetségese, Bajor Gizi, a színház sztárja ül, akit a szélsőjobb zsidó férje miatt is támadott. Mellette Haász Aladár, a kultuszminisztérium művészeti ügyosztályának főnöke látható, aki a Színészkamara alapítását irányította. A kép jobb szélén ülő bajszos férfi Márkus László, a Nemzeti mellett a másik állami színház, az Opera intendánsa, aki 1944 tavaszán a német megszállás elleni tiltakozásul lemondott, ’44-ben zsidókat is bújtatott. Németh nem mondott le, őt már a nyilasok távolítják el, és hamarosan Kisst nevezik ki a Nemzeti igazgatójának.
- kornya
| fotó: Nemzeti Múzeum
Az új és a régi számok is megtalálhatók honlapunkon. Olvassa online,
Ha a nyomtatott változatot szereti, a Nemzeti Magazin megtalálható a Nemzeti Színházban, és a Müpában.
(2025. február 03.)