A Himnusz és a Nemzeti - A kulcsra zárt komponista halhatatlan műve

Két évtizeddel azután, hogy Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én befejezte a Himnuszt, a Nemzeti Színház pályázatot írt ki a költemény megzenésítésére. A nyertes Erkel Ferenc, a Nemzeti főzeneigazgatója lett. Az idei Magyar kultúra napján a zenemű születésére is emlékezünk a Nemzeti Színházban. Gombos László zenetörténész írása egy „kulcsra zárt” komponista esetéről.

A kulcsra zárt komponista halhatatlan műve

A magyar zenetörténet számos kiváló, világszínvonalú alkotással büszkélkedhet, operákkal, szimfóniákkal és kamaraművekkel, számunkra olykor mégis felülmúlja ezeket egy egyszerű négysoros dallam, amely önmagában is énekelhető, illetve négyszólamú kórussal és zenekari kísérettel is megszólaltatható: a Himnusz, Erkel Ferenc zenéjével. 180 éve, 1844. július 2-án hirdették ki a Kölcsey Ferenc versének megzenésítésére kiírt pályázat eredményét.

Amikor Kölcsey 1823. január 22-én (1989 óta ez a magyar kultúra napja) befejezte Hymnus, a’ Magyar nép’ zivataros századaiból című remekművét, nem sejthette, hogy azt az elkövetkező kétszáz évben hányan fogják olvasni, szavalni vagy énekelni. És 1844-ben, hat évvel a költő halála után a Nemzeti Színház zenekarának ifjú karmestere, Erkel Ferenc sem gondolhatta, hogy történelmet ír ezzel a néhány perces kompozícióval. A vers és a zene 180 évvel ezelőtt egymás hatását erősítve szerzett különös ismertséget és népszerűséget. A költeményt nem az olvasók fedezték fel hirtelen, ahogy mintegy tucatnyi komponista sem a szépségei miatt írt hozzá muzsikát. Az események mögött a Nemzeti Színház igazgatójának kezdeményezése állt.

Bartay: pályázatok direktora

1843 januárjában vette át az intézmény vezetését Bartay András (1799–1854), a reformkor jellegzetes alakja. Sokoldalú, tehetséges ember volt: zeneszerző, zenetanár, népdalkiadó, tankönyvíró és igazgató egy személyben. A Nemzeti élén mindössze két évet töltött, és mert vállalkozása nem hozott anyagi eredményt, távoznia kellett.

Bartay rövid direktorsága alatt is óriási lendületet adott a magyar színjátszásnak. Pénzjutalmat kínáló felhívásaival új művek születését segítette, gondoskodott a pályaművek bemutatásáról és az alkotóknak az előadások után járó honorálásáról. A verseny körüli hírverés pedig népszerűsítette a szerzőket, a műveket és az egész nemzeti mozgalmat, és ezzel országos közüggyé emelte a magyar kultúra ügyét. Magyar témájú színműre és magyar szellemben és stílusban megírt operára írt ki pályázatot, és az ő nevéhez fűződnek a népszínmű, e sajátos magyar műfajtípus első nagy sikerei.

Mindezek mellett Bartay a színház közérdekű feladatának tekintette a hazai költészet támogatását is. Felismerte, hogy a versek énekelve terjednek a legjobban, így pályázati rendszerét kiterjesztette egy-egy kiemelkedő költemény megzenésítésére, és ezt évről évre meg kívánta ismételni. Nem rajta múlott, hogy hamar megszakadt a sorozat.

Elsőként 1843-ban Vörösmarty Mihály népszerű Szózatát választotta (az 1836-ban megjelent vers szerzőjét olykor a „Szózat költőjeként” emlegették), és a 22 versenydarab közül Egressy Béni dallama lett a győztes. Egressy a Nemzeti Színház egyik páratlan tehetségű kulcsfigurája volt: színész, énekes, színműíró, költő, műfordító és zeneszerző. Azt kevesen tudják, hogy korábban már kétszer is megzenésítette Vörösmarty remekét, sőt, az egyiket a Nemzeti Színházban már 1839-ben be is mutatták, kottája azonban elveszett.

Erkel Ferenc 1843-as Szózat-kompozíciója viszont fennmaradt. A zeneszerző a Nemzeti Színház első karmestereként tagja volt a zsűrinek, így nem pályázhatott, csupán a közhangulatra válaszul tett maga is próbát. Ez a közönség körében nem talált kellő fogadtatásra. Erdélyi János költő és kritikus, aki akkoriban a Nemzeti drámabíráló bizottságának tagja volt, kíméletlenül fogalmazott a Regélő Pesti Divatlapban: „a’ dicséretes szorgalmú Erkel karmester’ dalával épen nem vagyunk megelégedve, mert az hamis pathos, erőltetett tűz, magyartalan német szellem, taktusával együtt, ’s ezt azonnal megérzi fülünk, ha ugyan nincs elromolva.”

„Ének- és zenekarra téve”

Bartay direktor a következő évben, 1844. február 29-én 20 arannyal járó pályázatot írt ki „a’ legjobb népmelódiáért – Kölcsey Ferenc koszorús költőnk’ Hymnusára’ ének és zenekarra téve”.

Tizenhárom pályamű érkezett be, ez azonban nem feltétlenül jelentett ugyanennyi komponistát, hiszen egy személy több művel is szerepelhetett. Mivel a pályázat titkos volt, sosem fogjuk megtudni valamennyi versenyző kilétét, a zsűri az eredményhirdetéskor csupán a győztest és a hat dicsérettel kitüntetett darab szerzőjét nevezte meg. A pályázóknak ugyanis névtelenül, „idegen kézzel leírva” kellett a kottát beküldeni, a nevüket tartalmazó cédulát pedig egy-egy jeligével ellátott borítékba zárták. A június 15-én összeült zsűrit ezúttal is Bartay kérte fel, elnöke a korszak népszerű lapjának, a Honderűnek a főszerkesztője, Petrichevich Horváth Lázár volt, tagjai között találjuk Binder Sebestyént, a Nemzeti énektanítóját, Mátray Gábor zenetörténészt és zeneszerzőt, Schindelmeyser Lajost, a pesti német színház karmesterét, valamint Szigligeti Ede drámaírót (aki a Nemzeti alkalmazottja volt) és Vörösmarty Mihályt is.

Az eredményhirdetésre és a díjazott művek bemutatójára 1844. július 2-án, a Nemzeti Színház egyik előadásán került sor. A győztes az 1-es sorszámmal szereplő komponista lett, ő Kölcsey Vanitatum vanitas című versének kezdősorait választotta mottónak: „Itt az írás, forgassátok – Érett ésszel, józanon.” A mű elhangzása után nyilvánosan felbontott borítékból Erkel Ferenc neve került elő.

Erkel ekkor már jól ismert személy volt a színházi és zenevilágban. Az 1830-as évek közepén zongoraművészként tűnt fel, vezényelt a Várszínházban és 1836-tól a német színháznak nevezett Városi Színházban. 1838 elején csatlakozott a Pesti Magyar Színház társulatához, amely két évvel később éppen az ő első operája, a Bátori Mária bemutatóján írhatta ki először a színlapokra a Nemzeti Színház nevet. Ez a bemutató tekinthető a történelmi témáinkra épülő nemzeti opera születésének is. (A Nemzeti 1884-ig, az Andrássy úti Operaház megnyitásáig operákat is játszott.) Mire a Himnusz-pályázat lezajlott, fél éve már második nagy dalműve, a Hunyadi László is elindult hódító útjára (mindkettő szövegkönyvét Egressy Béni írta, ahogy később a Bánk bánét is). Közben Erkel Szigligeti Ede Két pisztoly című darabjához is zenét komponált, ezzel népszínmű-komponistaként is sikert aratott.

Egy a sok közül?

A Himnusz az első előadás alkalmával annyira megnyerte a közönség tetszését, hogy meg kellett ismételni. Érdekes helyzet lehetett, hogy az énekkarnak és a zenekarnak Erkel tanította be a művet, ő vezényelte az előadást, az előadók azonban csak utólag tudhatták meg a komponista kilétét. Az Életképek című lap így számolt be az eseményről:

„Kétségen túl legderekabb, legjelesebb ’s a’ többieken kiválókig felülemelkedett a’ pályanyertes (…) E’ dalszerzemény magyar jelleme kétségtelen; megvan hymnuszi magasztossága is, ’s könnyű, dallamos, természetes emelkedésével a’ fülbe is könnyen tapadand többszöri hallás után, mi népszerűséget ígér neki. ’S noha a’ kardalnak első része nem bír – legalább párszori hallás után – azon felsőbb varázszsal, melly önkénytelenül, ellenállhatlanul elragadja az embert: de annál meghatóbb a’ második rész, melly fokonként olly lelkesedést gerjeszt a’ kebelben, hogy mintegy öntudatlanul elkapatva az élvezettől, diadalmi örömre emelkedünk.”

Erkel Himnuszának diadalútjához a verseny ugyanúgy hozzájárult, mint a megzenésítés a költemény népszerűségéhez. A mű jelentőségét azonban ekkor még nem ismerték fel igazán, és a Szózathoz hasonlóan csak évtizedek múltán, fokozatosan lett a kiemelkedő társadalmi események zenei kísérője. Az Életképek imént idézett kritikusa ki is jelentette, hogy a dallam nem alkalmas nemzeti himnusznak, és csupán egy a sok lehetséges közösségi ének között: „noha’ ezen hymnusz még nem ollyan, hogy a’ világ összes valódi hymnuszai közt a legelsők közt megálljon, de az mindenesetre jeles, kitűnő, mellyben büszkélkedhetünk – ’s van tehát hymnuszunk, ’s be van bizonyítva, hogy a’ magyarnak is lehet, ’s pedig ennyi ’s illy jeles zenetehetségek mellett, akármennyi hymnusza is; csak rajta! haladjunk.”

A Pesti Divatlap kritikusának jóslata is csupán rövid távon bizonyult igaznak a műről, amely szerinte „magán viselvén a hymnus szelleméhez alkalmazott templomi zene bélyegét, a nép ajkán visszhangra nem fog találni.” Egy héttel később, az újabb előadást követően a Honderű cikkírója lényegesen többre értékelte a kompozíciót: „E hymnus E. úr’ egyik legsikerültebb műve, melly, mint e derék maestro’ minden szerzeménye, többszöri hallás által csak nyer kedvességben. (…) melly sem az angol ’God save the King’, sem az osztrák ’Gott erhalte’ mögött nem marad, hanem a legjobb néphymnusok’ körébe sorozandó.”

Az 1844. július 2-i eredményhirdetés alkalmával Erkel művét követően a dicsérettel kitüntetett hat kompozíciót is előadták, ezek szerzői Egressy Béni, Molnár Ádám, Travnyik János, Eliás Márton és Seyler Károly voltak. A pályaműveknek mára legalább a fele elveszett, illetve egy levéltár vagy könyvtár sötét raktárában várják a sokezernyi feldolgozatlan irat között, hogy rájuk találjanak. Ismerjük még a pályázók közül a lengyel származású levéltáros és népszerű komponista, Pecsenyánszky János nevét, műve azonban nem maradt fenn. Egressy Béni Himnusza viszont megtalálható a Zenetudományi Intézet könyvtárában, és érdemes arra, hogy olykor meg is szólaltassák.

Mi lett volna, ha…

Elgondolkodhatunk azon, hogy ma milyen nemzeti himnusszal büszkélkedhetnénk, ha Erkel az előző évhez hasonlóan 1844-ben is részt vett volna a zsűri munkájában (ebben az esetben nem versenyezhetett volna), vagy ha Bartay Andrásnak nem sikerül rávennie őt a komponálásra. Utóbbi történetét az Erkel-fiúk egymástól részben eltérő visszaemlékezésein túl Gárdonyi Géza is elbeszélte Apróságok Erkel életéből című írásában. (Lásd a Csináld meg rögtön című keretes írásunkat.) Ő talán még a pesti sakk-körben, magától a szűkszavú, megkeseredett idős zeneszerzőtől hallotta a történetet, amelyet íróként kiszínezett és Erkel szájába adott. Eszerint Bartay a szobájába zárva kényszerítette Erkelt a komponálásra, aki egy óra alatt elkészült a művel.

Nem tudjuk, hogy valóban így történt-e, mindenesetre Erkel pályázata nélkül talán ismét Egressy Béni kompozíciója nyerte volna meg a versenyt. Az ő megzenésítése azonban aligha tölthette volna be azt a szerepet, amelyet Erkelé. A népies-verbunkos stílusú dallamot nem övezte volna olyan szinte vallásos tisztelet, mint Erkel méltóságteljes, az egyházi énekekre emlékeztető melódiáját (mély igazság rejlik Gárdonyinak a pozsonyi harangokra történő hivatkozása mögött). Utóbbit szövegén túl zenéje is imává formálta, és hozzásegítette ahhoz, hogy népmelódiából valódi nemzeti himnusszá váljon, a világ talán egyetlen olyan himnuszává, amelyet egy évszázadon át nem jogszabály tett kötelezővé, csupán a nép akarata. A magyar parlament 1903-as próbálkozását az uralkodó nem ratifikálta, a Himnusz jogszabályi védelmét csak az alkotmány 1989-es módosítása hozta meg.

Gombos László zenetörténész

„Csináld meg rögtön!” 

A Himnuszra se pályáztam volna. Hanem egyszer az történik velem, hogy megfog az utczán, a lakása előtt Bartay. Felhí és azt mondja odafenn:
– Írtál-e himnuszt?
– Nem. Nem is írok. Egressynek hagyom ezt az örömet. Neki az effélékben kedve telik. [...] Pedig most jut eszembe, hogy holnap már lejár a pályázat. [... Bartay] betuszkolt engem a mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárgállott. Odatett egy ív kótapapirost, melléje a szöveget.
– Csináld meg rögtön.
– De, bátyám, hova gondol! Nem szivar-sodrás ez, hogy csak úgy rögtön.
– Meg kell csinálnod!
– Nem lehet. Késő már!
Felelet helyett egyet lépett. Kifordult az ajtón, s rám fordította a kulcsot. Még csak annyit hallottam, hogy: alá­szolgája.
Állok mint Nepomuki János. Hallom, hogy a külső ajtó is csukódik, záródik. No kutyateremtette: szépen vagyunk!

Csend van. Ülök és gondolkodok: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang-hang után olvad. Egy óra nem telik belé, megvan a himnusz, úgy amint ma ismeri. Akkorra már visszajött Bartay is. Eljátszottam neki. Szépnek mondotta. Hazamegyek. Leírom zenekarra. Másnap benyújtom.

Gárdonyi Géza:  Apróságok Erkel életéből

(2025. január 22.)