Balogh László, Nagykanizsa polgármesterének gyászbeszéde

„Bölcs belátás többet ér

Minden más adománynál.

Az isteneket tisztelni kell,

Gőggel teli ajkon a nagy szavak

Nagy romlásra vezetnek -

S józanná nem tesz, csak a vénség.”

Tisztelt gyászoló család! Tisztelt búcsúzók!

A Karnak az Antigoné sorait záró intelme az Európát megalapozó ókori görög emberkép bölcsességhez vezető útját írja le öröklétű szavaival. 

E sorok a józanná váló ember arcélét rajzolják fel, aki nem az idő koptatta, inkább a tehetségéből és tapasztalataiból épülő bölcs példaember alakja. 

Hajdan a vidéki iskolavárosban, a félszázezres Nagykanizsán a Zala Márkként színésszé lett Márkus László mint Karvezető mondatta e szavakat diáktársának, a Kreónt alakító Balázsovits Lajosnak, a Bazár-udvarban élő ifjúnak. 

Kinek családja, tanárai és barátai büszkén és döbbenten értették meg ott és akkor, Harkány tanár úr híressé vált diákszínpadán, hogy lényeges a matematika, fontos a történelem és a fizika, de ahol a tehetség felbukkan, ott megállíthatatlanul elindul egy gazdag és különleges életút.

Mely nem cégekhez, a mérnöki, a jogi vagy az orvosi pályára, nem a szakmai önazonosságba, a hivatássá váló állandóságba, hanem a színeváltozás katarzisba emelő kulisszái közé vezet, a józanságot elhozó nagyságba.  

Mi, kanizsaiak még láttuk az ifjút, láttuk labdázni a téren, Kreónt gyakorolni a tükör előtt, Ádám Veronikával, Zala Márkkal és Ördögh Csillával, láttuk felelni földrajz órán, rohangálni a hajdani Landler, a mai Batthyány-gimnázium folyosóin.

Láttuk az ifjút, ki a miénk volt, szomszéd és barát, fiúgyermek és iskolatárs, … Tőle is búcsúzunk most. 

Egy bölcs emberért is szól ma a harang, amely elköszönésre hívott ide minket: a nagy formátumú, halhatatlan színészért, rendezőért és színigazgatóért, a „Nemzet Színészéért”, egy érett emberért; de mindezek mellett és közben egy, a lelkünkben őrzött hajdan álmodozó kanizsai diákért.

Mert jobb része nem enyész, Balázsovits Lajos művész-alakja él tovább fiatal kollégái generációinak sokaságában, hangjuk dallamában, kezük lendületében és formát adó mozdulatában. 

Szelleme él tovább filmjeiben, Jancsó Miklós, Mészáros Márta és Sára Sándor alkotásaiban, azok fényeiben és árnyaiban, őszinte tekintetében és mosolyában, megőrzött gondolatában.

Őriznünk kell e nagyívű halhatatlan színészi pályát, és a rendezői munkát, teremtő élete és teremtett művei megformált alakjait. 

Mert lehetőséget adnak nekünk, a mindennapok emberének, hogy rálássunk az igaz érzelmek világára, az élet nagy mozgatóira, a bennünk mocorgó cselekvések rugóira, amint felemésztjük magunkat a profán napok romjain. 

Lelkünkbe vésett alakja által mi is esélyt kapunk emberré lenni, megcélozva a teljesség, a két világban létezés reményét. 

Ő maga két létszint lakója volt, de az anyag világában immáron a színházi életműve, képpé rögzült szerepei szólnak hozzánk. 

Ezért őriznünk kell a végpontokat is: a csínytevő örökdiák fiatalt, az elismert díszpolgárt, a függöny mögött álló embert, mert így teljes a létezés, így kerek a világ. 

Mi, nagykanizsaiak büszkék vagyunk, hogy e városból indult, kamaszként ott eszmélt, és alkotóként is része volt az éltünknek. 

E köteléke mindvégig megmaradt, e szál soha el nem szakadt. De most megtért megpihenni az öröklétnek, mert Madáchot idézve:   

„Be van fejezve a nagy mű, igen.

A gép forog, az alkotó pihen.”

Az ég megőrzi halhatatlan lelkét, a kultúra és a filmek kópiái örök tehetségét, mi őrizzük meg szívét és emberségét.

Nyugodj békében, kedves Lajos!

(2023. szeptember 03.)