Kápolnából a Vígszínházba

BALÁZS ATTILA: Beszélgetőtársam a „Víg” egyik nyugodt csücskében, ahol egykor Ferenc József császár is elüldögélt, és ahová holmi csőrepedés és az azt követő fúrás rémes hangeffektusaitól menekültünk el, nem más, mint az intézmény egykori igazgatója, jelenlegi főrendezője. Alkotóművész, aki számtalan díjnak örvendhet, aki sokat dolgozott mind a honi deszkákon, mind külföldön, és nemes egyszerűséggel az életének tekinti a teátrumot. Dühöngő ifjú korában, a hatvanas évek derekán maga is részese volt az akkor még nem túl nagy múltra visszatekintő, de immár legendás Egyetemi Színpadon zajló eseményeknek a Pesti Barnabás utca 1. szám alatt, a piaristák kápolnájából kialakított játéktérben. Két – a saját hazájában mellőzött – olasz rendező egy-egy műve került ott feldolgozásra. Az első címe teljesen egyértelmű: A szabadság. Hogyan kerültek képbe itt Magyarországon ők ketten?

MARTON LÁSZLÓ: Carlo Terron és Ezio d’Errico a létezés és a szabadság alapkérdéseit feszegették. Utóbbi A pad című egyfelvonásosával szerepelt nálunk. E két értékes mű a Nagyvilágban jelent meg. Érdekes módon mostanában újra felbukkantak az olasz alternatív színházakban. Megjegyzem, hogy én az 1957-es induláshoz képest sokkal később, 1964-ben kerültem az Egyetemi Színpad vonzáskörébe. Akkor, amikor már a Színművészeti Főiskolának lettem a hallgatója. Ugyan annak előtte is be-bejártam már oda nézőként, mert a főiskola előtt egy évig joghallgató voltam. Halász Péter egyetemi csoporttársam volt, jó barátok is lettünk, Adamis Annát is a jogi karról ismertem. Utána kerültem be a színművészetire, s ott figyelt fel az én munkáimra Ruszt József, akinek a neve és személye elválaszthatatlan az Egyetemi Színpadtól.

B. A.: Mondhatni, ő emblematikus figurája volt és maradt az Egyetemi Színpad legendáriumának..

M. L.: Igen. Neki volt köszönhető a színházi részlegnek az a szellemi és művészi varázsa, ami azzá tette a helyet, amivé lett. Ruszt József bejárt a Nádasdy Kálmán-féle vizsgákra, akinek a színművészetin egykor a tanítványa volt. Annak, hogy tetszenek neki a dolgaim, az első jelét akkor adta, amikor fölkerestem azzal, hogy egy kis színjátszó csoportot vezetek az orvosin, és ennek szeretnék találni egy helyet, ahol játszani tudnánk. Megígérte, hogy eljön, megnéz egy próbát, aztán tesz javaslatot. Hadd említsem meg itt, hogy Tímár József Irodalmi Színpadnak neveztük magunkat. Ez a név azért fontos, mert a korról nagyon sokat elmond. Tímár azoknak a függetlenül gondolkodó, öntudatos színészeknek az egyike, akikről köztudott volt, hogy ellenérzéseket táplálnak a fennálló rendszerrel szemben. Híres renitensnek számított Tímár József, miközben zseniális színész volt. Az orvosi egyetem illetékesei előbb nem akarták engedélyezni ezt a névadást, sok-sok jeles szovjet szerző nevét ajánlgatták helyette, de nem fogadtuk el egyiket sem.

B. A.: Ruszt tehát vette a fáradtságot, és elment egy próbátokra.

M. L.: Igen. És nagyon tetszett neki, ami ott folyt. Épp A pad próbáját látta, és akkor mondta azt, hogy náluk fogjuk előadni a darabot. Ezt nagyszerű dolognak éreztem, mert az Universitas – az ő együttese – a legrangosabb alternatív csapatnak számított anno.

B. A.: Miben különböztek azok az idők a mostanitól? Mert mostanság nem hallani, hogy az orvosi egyetemem a hallgatók ilyen mélységig foglalkoznának színházzal.

M. L.: Abban az időben az ifjúság egésze kereste a helyét. Kutatta a fórumát és formáját annak, hogy kifejezhesse gondolatait a világról. Ennek a keretei általában nem voltak adottak az egyetemeken. Ezért menekültek bele a színjátszásba is, bár a menekülés itt nem egészen pontos kifejezés. Inkább úgy mondanám, hogy ez a generáció ilyen módon is kereste az önkifejezés lehetőségét. Ezeknek az érzéseknek, vágyaknak a megfogalmazódása volt később, 1973-ban A képzelt riport…

B. A.: Maradjunk még egy kicsit az Egyetemi Színpadnál.

M. L. Tehát ezzel A pad című darabbal mi is bekerültünk, ott játszottunk, és szép sikerünk, nagyon jó sajtónk is volt. Ez pártfogónkat egyáltalán nem zavarta. Igazi színházi emberként úgy érezte, hogy inkább örülni kell annak, ha még egy tehetséges társaságot fölléptethet a színpadán. Akkor vetette fel egyszer csak, hogy mi lenne, ha az Universitasnak rendeznék! Rögtön törni kezdtük a fejünket. Közben Bálint Istvánnal, aki Rusztékhoz tartozott, már korábban elkezdtünk beszélgetni valamiféle közös műről, sok mindent körüljártunk, és akkor ebből az igyekezetből kikristályosodott egy egyfelvonásos.

B. A.: Ez volt a Náthán és Tibold az 1968/69-es évadban.

M. L.: Igen. A művet aztán az Universitasnak rendeztem meg. Számomra még ma is roppant fontos, hogy Ruszt kért fel erre.

B. A.: A színművet rajtatok kívül Donáth Péter jegyzi még, ugye?

M. L.: Igen, ő a másik igazi szerző, én csak a legelején fantáziáltam rajta Bálint Pistivel. Huszonvalahány éves fiatalemberekre gondolj, akik belekezdenek még ebbe-abba. Végül a darab megírásából én már kimaradtam. Egyébként ez az a darab, amelyben Jordán Tamás és Helyei László életükben először kaptak nagyobb szerepet. Az Egyetemi Színpadon Halász Péternek A pokol nyolcadik köre című előadásával futott egy időben ez a produkció: a kettő együtt tett ki egy estét; volt egy formai motívum, egy körbemenés, ami össze is kötötte őket.

B. A.: Fénykorában az Egyetemi Színpad a Ruszt rendezte Karnyónéval aratott nagy sikert odakinn – akkoriban egyedülálló módon –, nevezetesen Nancyban. Halász Péter darabja is kijutott a határokon túlra. Mi a helyzet a Náthán és Tibolddal?

M. L.: Voltunk vele a környező országokban, azt hiszem például Wroclawban… A paddal biztosan eljutottunk oda is. Szegeden is jártunk vele, ahol akkoriban egy nemzetközi egyetemi fesztivál volt. Tehát a külföld részéről egy kis figyelem nekünk is kijutott. De le kell szögezni, hogy számunkra az Universitas volt a fontos, és Ruszt József kivételes színházteremtő egyénisége volt a példa. Mint ragyogó pedagógus, kitűnő színésznevelő, függetlenül gondolkodó ember állt előttünk.

B. A.: Ő gyaníthatóan végül is zseni volt.

M. L.: Örülök, hogy ezt mondod. Én sok mindenért hálás vagyok neki. A barátságáért, szeretetéért, és nem utolsósorban azért, hogy segített nekem Grotowskihoz kijutni.

B. A.: Hogyan történt ez? Hogyan sikerült kieszközölni, hogy létrejöjjön ez az út az „eszköztelen” színházba?

M. L.: Jóska addig levelezett a lengyel kapcsolataival, míg egyszer csak kaptam egy levelet, amelyben az állt, hogy Grotowski hajlandó fogadni engem. Elmehettem hozzájuk, s ott voltam velük három hónapig.

B. A.: És nagy hatást gyakorolt rád Grotowski…

M. L.: Fontos volt. Ott lehettem a gyakorlatain. Amiben részt tudtam venni, részt vehettem, de ez nem volt kötelező. Grotowski azt mondta, nyugodtan kapcsolódj be, ott és akkor, ahol jól érzed magad, ahol nem, azt csak nézd.

B. A.: Ez akkor volt, amikor még csak akartál rendező lenni?

M. L.: Ez már harmadéves hallgató koromban, 1967-ben történt. Egyszerűen szerettem volna valami radikálisan mást, olyasmit tanulni, amit abban az időben itthon nem lehetett. Bár kiváló mestereim voltak, de ők teljesen más irányból közelítettek a színházhoz.

B. A.: Akkor errefelé már nagy hatása lehetett Grotowskinak. Vagy nem?

M. L.: Azt mondanám inkább, hogy Grotowski Rusztra tett mély benyomást, aki szintén járt odakinn, látta az előadásokat. Úgy vélem, áttételesen a gondolkodására gyakorolt nagy hatást, és nem közvetlenül mint rendezőre. Engem elsősorban Grotowski hivatástudata ragadott meg. Nem foglalkozást jelentett számára a színház, hanem hivatást. Olyan fokú elhivatottságot, amit korábban sosem tapasztaltam.

B. A.: Így jött létre a hitelesség–őszinteség–fanatizmus „szentháromsága”, amelyre későbbi pályád során is esküdtél?

M. L. Igen: valami megérintett. Olyan érzés volt ez, mint amikor gyermekkorodban találkozol egy igazi orvossal vagy pappal. És mind a mai napig hiszek abban, hogy a színházcsinálás hivatás, a tanítás hivatás. Grotowskiról eszembe jut az is, hogy ugyan érkeztek hozzá tanítványok a világ minden tájáról, de nem mindenki tudott azonosulni avval, amit tőle látott. A Mesternek szüksége volt a Nyugatról érkezőkre, mert ők fizettek a részvételért. Így tartotta fenn a társulatát. Tehát akadt olyan is, aki mindvégig „turista” maradt, és semmit nem értett az egészből. Még az a gyönyörű passió sem érintette meg, amit ott jártamkor állandóan gyakoroltak, bár érdekes módon elő soha nem adtak. Talán a lelküknek volt rá szüksége.

B. A.: Térjünk vissza a kápolnába, a Pesti Barnabás utca 1-be. Említetted, hogy szovjet szerzőket igyekeztek rátok tukmálni…

M. L.: …ami nem is volt minden esetben olyan ördögtől való ötlet. Például köztük volt Majakovszkij. De mi akkoriban őt sem akartuk.

B. A.: A hatalom és az egyén szembenállása – mint alaphelyzet, mint művészi kód – mindenesetre mélyen áthatotta az Universitas egész szellemiségét. Miképp az Egyetemi Színpadon rendezett irodalmi estek légkörét is.

M. L.: Mindenképpen, hiszen az intézmény egésze valamiféle egységben működött. Mensáros Lászlónak volt például egy estje, amit ő maga szerkesztett. Kivételes szellemi élményt jelentett, különleges tükörképét mutatta az akkori Magyarországnak. Emlékszem, egy átszálló jegynek még a hátoldalát is felolvasta, ami jól mutatta az akkori rendszer kisszerű, abszurd voltát. Ennél a résznél minden este elképesztő nevetés rengette meg az egykori kápolnát. Majd kisvártatva elmondta József Attila Levegőt! című versét, amivel e különleges szerkesztés folytán elementáris hatást gyakorolt a közönségre. Persze, Latinovits is többször fellépett ott.

B. A.: Az ő fellépéseit is a színháztörténet emlékezetes pillanataiként tartjuk számon.

M. L.: Rusztnak izgalmas rendezése volt a Szeget szeggel. Shakespeare-nek e darabja kapcsán nem lehet nem gondolni a hatalom játékaira, arra, hogy mit engedhet meg magának a politikai elit. Fodor Tamás játszotta a herceget, Sólyom Kati volt Izabella, mindketten Ruszt-tanítványok. Jó volt köztük lenni.

B. A.: Nánay Istvánnak létezik erről egy testes könyve, a Profán szentély. Abban olvastam, hogy 1975-ig tartott az ifjúság élénk érdeklődése, és aztán valami megváltozott. Mi okozhatta a törést, majd a zuhanást az Egyetemi Színpad életében?

M. L.: Nehéz ezt megmondani. Ami engem illet, a Vígszínház rendezőjeként 1973-ban én már a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról színpadra állításán dolgoztam.1975-ben pedig a Harmincéves vagyok került a színpadra nálunk. Ezek voltak azok a vígszínházi előadások, amelyekben először szóltam magamról vagy magunkról, amelyekben a saját generációmról tudtam vallani, valami olyasmit megfogalmazni, amit korábban nem – gondolatilag és formailag is. A Képzelt riport volt az az előadás, ami egyszer csak a többi produkció fölé nőtt. Valamitől egyszer csak – különös módon – jelképes eseménnyé vált. Erre persze senki sem gondolt, amikor maga az előadás készült.

B. A.: Hogyan találtál rá erre a darabra?

M. L.: Radnóti Zsuzsa – aki már akkor a legfontosabb alkotótársam és dramaturgom volt – hívott fel azzal, hogy olvasott egy nagyon izgalmas könyvet, amit Déry Tibor írt. Azonnal érezte, hogy ebben a Képzelt riportban van valami színházi lehetőség. Ideadta a kötetet, én meg gyorsan elolvastam. És valóban: engem is megérintett. Úgy éreztem, ebből tényleg létre lehet hozni valami különös, korszerű, a mai ifjúságnak szóló előadást.

B. A.: Akkor itt mintha stafétaváltás történt volna az Egyetemi Színpad és a Vígszínház között. Virtuálisan mindenképp.

M. L.: Igen, szellemi értelemben mindenképp. Úgy láttuk, van ebben a regényben elegendő gondolati erő és teatralitás. A szóban forgó történet nem itt játszódik, hanem Amerikában, de mégis itt történik a képzeletünkben. Olyan irányban kezdtünk el gondolkodni tehát, hogyan lehet ebből az alapanyagból megalkotni egy izgalmas, korszerű csoportszínházi produkciót, a Vígszínház stílusához képest valami teljesen újat. Ám váratlanul kiderült, hogy ezt az anyagot Pós Sándor, a Nemzeti Színház fiatal rendezője már elkérte Dérytől, hogy dramatizálhassa a Nemzeti Színház számára. Magyarán szólva lemaradtunk. Búslakodtunk, szomorkodtunk, elmúlt pár rosszkedvű hónap, amikor is Pós jelentkezett Radnóti Zsuzsánál, hogy a Nemzeti Színház visszautasította az anyagot. S akkor egy hihetetlenül gáláns ajánlatot tett: azzal adta át nekünk az egészet, hogy csináljunk vele, amit akarunk, ő nagyon örülni fog, ha ez a mű egyáltalán valamilyen formában színpadra kerül. Rögtön be is mentünk Várkonyihoz, az akkori igazgatóhoz, előadtuk a dolgot, és ő rábólintott.

B. A.: Érdekes, hogy számomra, miként sok olyan ember számára, aki anno pop-rock zenével foglalkozott, ez tulajdonképpen egy anti-amerikai „popfesztiválos” produktum volt. Ezért is nem vállalták többen a zenészek közül, úgy tudom. Megjegyzem, a történetnek ezt a részét alig ismerem…

M. L.: Presser Gábort kértem fel, és Adamis Annát. Tisztelem Szörényit, miként Bródyt is (tudod, a Kőműves Kelement velük csináltam), de őket nem kértem fel a Képzelt riportra. Mert úgy éreztem, ez Pressernek való. Hogy ő az, aki ebből az anyagból tud valami különlegeset komponálni. Szerencsés gondolat volt, mert kiderült, hogy színpadi zeneszerzőnek zseniális, és olyan zenét írt, ami a mai napig érvényes. Pedig azóta negyven év telt el. Mellesleg azóta vagyunk barátok. Egyébként a felszínen maga a dolog látszólag tényleg arról szól, hogy az amerikai popfesztivál brutalitását elítéli a szerző. Ám ha beljebb hatolunk a műben, hirtelen ráébredünk, hogy már nem Amerikában vagyunk. Amikor a színpadról azt halljuk, hogy „ha nem bírod már elviselni, azt, amiben vagy, ringasd el magad”, az már ide szól, rólunk szól. Mint ahogy az a dal is, hogy „valaki mondja meg, milyen az élet, valaki mondja meg, mért ilyen”. És az a kérdés is, hogy valaki miért lesz gonosszá, gyilkossá, már ide szól. Nekünk az volt az óriási szerencsénk egyébként, hogy két évvel azelőtt egy másik Déry-darabot mutattak be a Vígszínházban, a Tükröket. Ennek nem volt sikere, gyorsan le is került a műsorról. Mármost, amikor egy újabb Déry-címet adtunk be a hivatalos cenzoroknak, nem mozdult meg senkiben sem az éberség reflexe. Gondolták, még egy Déry, még egy bukás. Talán ennek köszönhető, hogy bemutathattuk a darabot.

B. A.: Szerencsére nem így lett.

M. L.: Amikor a nyilvános főpróba zajlott, a pártközpontból valakik kijöttek, s rögtön elkezdtek telefonálgatni, de a darabot már nem lehetett nem bemutatni. Az érdeklődés minden képzeletet felülmúlt. Teljesen rendhagyó módon megjelentek az első külföldi kritikák. Nos, amikor ez megtörtént, akkor az engedélyezők számára nyilvánvalóvá vált, mekkora hibát követtek el. Elkezdték titokban szorgalmazni, hogy kerüljön le a darab a repertoárról, de nem tudták elérni. Várkonyi Zoltán igazgató nem egyezett bele.

B. A.: Változtak az idők.

M. L.: Hetvenhármat írtunk. Mintha a gépezet már nem lett volna olyan tökéletes.

B. A.: Homokszem került bele.

M. L. (nevet): Nyilván. Aztán rendeztek az előadásról egy vitát. Ezt a Hazafias Népfront hirdette meg: ott ültünk egy asztalnál Déry Tibor meg én. A közönség soraiban ülő fölbérelt felszólalók azt mondták, micsoda disznóság az ő pénzükön elkövetni ezt az aljasságot, legyalázni a szocialista hazánkat. Én szorongtam, Déry viszont – aki megjárta a börtönt, egyszer majdnem halálra is ítélték – nyugodtan ült ott, arcizma se rándult, végighallgatta, majd sztoikus nyugalommal elmondta, hogy ő ezt a művét egy a Spiegelben megjelent cikk alapján írta. És Amerikáról. Ennyi. Őt ezzel nem lehetett megfogni… A közönség meg tódult, néhányszor benyomták az ajtókat, elsöpörték a jegyszedőket. Erre megjelentek a rendőrök. Ha most itt kinézünk az ablakon, látod, már ott a sarkon álltak, és ők is kérték a jegyeket. Biztosították úgymond a rendet.

B. A.: Eléggé rendes karhatalmi jegykontroll. Tényleg szükség mutatkozott erre?

M. L.: Mindenképp, hiszen előfordult többször is, hogy betörték az ajtót. A fiatal Tompa Gábort, aki egész nap utazott Erdélyből, hogy lássa az előadást, úgy vittem be, mintha az unokaöcsém lenne.

B. A.: Hova jutottatok el ezzel az előadással?

M. L.: Kaptunk egyszer egy meghívást a BITEF-re, Belgrádba, ami akkor a legfontosabb európai fesztivál volt. A minisztérium viszont közölte, hogy a Képzelt riporttal nem mehetünk, vitának helye nincs. Egyszer csak megjelent a fesztivál művészeti igazgatója, Jovan Ćirilov, és arról beszélt, milyen jó fordítás készül a Képzelt riport ottani bemutatójára, lesz szinkron, minden rendben lesz. Elmondtam erre neki, hogy mi nem mehetünk. Mire ő: én azt hiszem, hogy ti mégis el fogtok jönni. Hogyan? – kérdeztem én. Úgy – válaszolta –, hogy Mira Trailović, a BITEF főigazgatója jó baráti viszonyban van Josip Broz Titóval. Célzott rá, hogy kettejüket valamikor gyengéd szálak fűzték egymáshoz. Kis idő múlva kaptunk egy telefont, hogy mehetünk. Mert az történt, hogy Tito felhívta Kádárt, és így részt vehettünk a belgrádi szemlén. Ez már az a korszak volt, amikor a politikai és kultúrpolitikai elhatározásokat nem rögzítették írásban, mint az Egyetemi Színpad hőskorában, hanem susmorogva a folyosókon, telefonokon terjedtek az üzenetek.

B. A.: Ha közelebbről megvizsgáljuk a Képzelt riport hatásmechanizmusát, mitől lett ez az előadás ennyire népszerű? Mert egyetlen volt a maga nemében, és mert már tömegessé vált az igény az efféle megszólalásra?

M. L.: Számtalan tényező hatott szerencsésen együtt egy olyan korszakban, amely nagyon érzékenyen reagált a színházra: Presser kirobbanó tehetsége, az irodalmi anyag különlegessége, az előadás szokatlan, alternatív színházból táplálkozó formája, nem utolsó sorban a Víg ragyogó fiatal együttese egyaránt kellett hozzá. Az én generációm benne élt egy olyan világban, mely magát szabadnak hirdette, a lehetőségek korának, miközben utazni csak háromévenként lehetett, és az üzenet, ami a nyugati világból érkezett, erősen manipulálva jutott el hozzánk. Ami fontos a Képzelt riportban – a regényben magában –, hogy az együttlétbe való menekülés is kontrollálva van. Az erőszak keze néha lesújt, ezt is átéltük. Például március 15-én a Petőfi szobornál, ahol az ember begyűjthetett minimum egy-két pofont, és mégis odamentünk. Vágytunk a szabadságra, és arra is, hogy ezt az országot a hazánknak nevezhessük, annak ellenére, hogy a hatalom mindent elkövetett, hogy ne nevezhessük annak –, ezt az alapélményt közvetítette a Képzelt riport. S hogy Déry hősei nem tudnak elszakadni ettől a hazától, hiába élnek Amerikában, zsigerileg visszavágynak. Gyönyörű a regényben, amikor a paprikás krumpliról esik szó. Ahogyan József arról elmélkedik, hogy miért ez a legjobb étel a világon. De túl a paprikás krumplin főként az volt a fontos, hogy mi vagyunk ennek a hazának a fiatalsága, és mégsem vagyunk itthon, elvágyódunk. A Képzelt riport tehát színházi és politikai esemény is volt egyben, mely rendkívüli érdeklődést váltott ki.

B. A.: A padlás már nem vonzotta a rend őreit ennyire. Nem jöttek kitakarítani.

M. L.: A padlás egy másik Presser-Dusán remeklés, Horváth Péter kitűnő szövegkönyvével. Ezt jóval többen látták, hiszen huszonöt éve megy A padlás, nemzedékek nőttek fel rajta, generációknak tette átélhetővé, hogy a színház az a hely, ahol a csoda megtörténhet. Most ünnepeltük a 850. előadást.

B. A.: Ez már a politikus színház utáni korszakod, a Képzelt riport utáni színházad siker-darabja.. Mondtad is valahol újabban, hogy a politikum tartsa magát távol a színháztól.

M. L.: Ezt úgy értettem, hogy a politikusok ne avatkozzanak bele a színházak életébe. A padlás az egy mese. Nagyon kelet-európai, nagyon magyar. Presser Gabiék kerestek meg azzal, hogy van Sztevánovity Dusánnak egy meséje, amihez máris született pár dal. Meghallgattam, tetszett nekem, átadtam Radnóti Zsuzsának, és akkor ismét elkezdődött az együtt gondolkodás, hogy csináljunk belőle egy színházi estét. Aztán az anyag elkezdett formálódni. Ennek a műnek a stílusában van benne a mi valóságunk. A mi padlásunk itt van, ahol a Kelet és a Nyugat találkozik, tele csodákkal. A szilvásgombóc, a hegedű, ami magától játszik, Robinson, az okos, gyanús computer, továbbá gyerekkori meséink hősei öregen és láthatatlanul. Meg a magyar rendőr, az örök besúgó,
T. Müller. Ez is csoda, csak másként. Ugyanakkor ez az okos és szép mű azt vizsgálja, miért vagyunk itt a földön.

B. A.: Ez a kérdés elhangzik a Képzelt riportban is. Méghozzá markánsan. Honnan jöttünk, hová megyünk, és közben mik vagyunk?

M. L.: Pontosan. A padlás válasza pedig az, hogy úgy kell élni, hogy az eszményeinkhez hűségesek maradjunk, mert akkor lesznek barátaink, akik emlékezni fognak ránk. Ez a darab gyönyörűen beszél az elmúlásról, miközben tud szólni a gyerekekhez is. Nem gügyögve, hanem okosan, gyöngéden. Költészettel, humorral.

B. A.: Igazgatásod alatt a Vígszínház arról is nevezetes hely volt, hogy a kaposvári színház szenzációszámba menő előadásait – például az Állami áruházat vagy a Marat/Sade-ot – néhány évvel később sorra bemutatta a fővárosi közönségnek. Milyen meggondolás vezetett erre?

M. L.: Az Állami áruház idejében még nem én vezettem a színházat, így nem az én érdemem a vendégjáték. De káprázatos előadás volt, és olyan egészséges botrány, mint első időszakában a Képzelt riport. Később, amikor én vezettem a Vígszínházat, a kaposvári színház minden tavasszal nálunk vendégszerepelt. Ez fontos, mert friss szellemű, kiváló előadásokat hoztak Budapestre.

B. A.: Egy tavalyi nyilatkozatodban felidézed azt a pillanatot, amikor Horvai István rád testálta az igazgatói tisztet, mondván, hogy annak a szellemi örökségnek a képviseletére, amelyet Várkonyi Zoltánnal együtt teremtettek, Te vagy a legalkalmasabb. Mennyiben feleltél meg ennek az elvárásnak, az úgynevezett „vígszínházi stílus” továbbvitelének? És mennyiben változott meg a Vígszínház arculata az alatt a négy évtized alatt, amikor Te az intézmény igazgatója, illetve főrendezője voltál?

M. L.: Várkonyi időszakában a Vígszínház a modern külföldi dráma és a kortárs magyar dráma otthona volt. Frissesség, bátorság, újdonság, ősbemutatók sora jellemezte, nem ritkán óriási sikerszéria. Politikai és stílusbeli merészség a műsorban és a színrevitelben. Szerencsés volt az a korszak, mert virágzott a drámaírás itthon és külföldön. Amikor átvettem a színházat, egyre nehezebb lett igényes drámai matériát találni. Válságba került a drámaírás, és ezért nincs könnyű helyzetben a színházvezető. Főleg ott, ahol a színház műsora addig izgalmas, igényes újdonságokra támaszkodott. Egy olyan intézményben, amely évente közel 400 000 nézőnek kínál programot, kényes egyensúlyt kell kialakítani a különböző műfajok, hangvételek és stílusok között. Hiszek abban, hogy nem csak egy szűk elitnek lehet értékes színházat csinálni. Ha sikerül ezt a mágikus arányt, a művészi igazság és a népszerűség egyensúlyát eltalálni, akkor egy ilyen nagy színház is lehet a nemzeti kultúra fontos tényezője, mert sok emberhez szól.

 

From the Chapel to Vígszínház (Comedy Theatre)
Attila Balázs’s Interview with László Marton

An interview with László Marton (b. 1943) is published here as one of the series introducing “the great generation’’ of the 1960s. Marton embarked on a directing career at Vígszínház (Comedy Theatre) in 1968, where he worked as principal director between 1979 and 1985, general director between 1985 and 2009, and has been a principal director to this day. Attila Balázs’s questions mainly focus on the beginning of the career. Still as a drama student, Marton was drawn into Egyetemi Színpad (University Stage) in the mid 60s, which gave home to the legendary Universitas Együttes (Universitas Ensemble) lead by the excellent director József Ruszt at that time. Mention is made of Marton’s first staging as a student at the Egyetemi Színpad and of his three months at Grotowski’s workshop, which meant a life-long experience concerning the nature of professional commitment. Interesting details follow about Marton’s 1973 staging at Vígszínház of Tibor Déry’s novel Képzelt riport egy amerikai pop -fesztiválról (An Imaginary Report on an American Pop Festival). It became a resounding success as a play which, for the first time, conveyed the feeling of a young Hungarian generation turning towards American pop culture. Another incredibly popular production, A padlás (The Attic) is referred to (it will have played 850 times this January), beside Kőműves Kelemen (Mason Kelemen), also a notable Vígszínház performance. The interview ends with the summary of the four-decade professional career culminating at Vígszínház.

(2023. január 16.)