Az aznapi néző

Miért és mikor jó próbálni? Mit érez, mit él át ő, amikor a nézőt elvezette a katarzisig? Miért más filmezni, mint színpadra lépni? Mit köszönhet a szüleinek? A Vidnyánszky Attilával töltött évektől más rendezők színpadi „matematikájáig”, Beregszásztól a Nemzetiig – Trill Zsolttal beszélgettünk.

 

 Foglalkoztatja, hogy ötvenéves lett? Mérföldkő, számvetés…

– Nem, dehogy. Ennek semmi köze a kerek számokhoz. Ami igazán foglalkoztat, az már régóta foglalkoztat. 

Például?

– Az elmúlás.

Azt terveztem, hogy jókedvű beszélgetést csinálunk, erre tessék, máris az elmúlásnál tartunk! De akkor induljunk innen: fiatalon az ember még azt érzi, sose halunk meg…

– Persze, volt időszak, amikor fel se merült bennem sem. A halál, az elmúlás megérintett, de nem érdekelt, ez másokkal történik… Pedig nálunk, Sárosorosziban, ahol felnőttem, „közelebb” volt hozzánk a halál. Volt virrasztás a háznál, a halottat háztól temették. Ez is változóban van, valami elvész a világból, amibe lehetett kapaszkodni. Aztán az én életemben is jöttek sorban a veszteségek, ismerősök, hozzátartozók, az apám is elment. De az elmúlás gondolata először szerintem akkor kezd munkálni az emberben, velem legalábbis így volt, amikor megszületnek a gyerekek. Akkor már az az érdekes, hogy velük mi lesz. Hogy az évek milyen iszonyatos tempóban rohantak, suhantak el! Őrületes.

A színész az érzelmi emlékezetével dolgozik, amit mozgósítania kell egy-egy szerepnél. Példa erre az elmúlás, a veszteség is, ha már ez merült fel. 

– És minden egyes előadás a veszteségről szól, hiszen elmúlik, véget ér. Még a legboldogabb témában, történetben is ott sejlik a veszteség, a fájdalom, a boldogtalanság. Enélkül minden érdektelen és szürke volna. Az érzelmi emlékezetbe persze minden más is beletartozik, nemcsak a halál vagy más fájó, kellemetlen emlék, hanem a boldogság is, az apró örömök, minden. Attól függ, mire van szükség, mi idézi fel bennem azt az érzetet, ami a szerephez abban a pillanatban szükséges. Akik a Sztanyiszlavszkij-módszeren nőttek fel – a kifejezés is tőle származik –, mindenképpen az érzelmi emlékezetüket mozgósítják egy-egy szerepnél. Vidnyánszky Attila Kijevben a lengyel színházi forradalmár, Grotovszki módszerével tanított minket, aki a nagy oroszt nem tagadta meg, hanem arra épített, azt formálta a maga képére, ahogyan Attila is mind a kettőt…

Vannak előadásaik, amiket hosszú időn át műsoron tartanak a beregszászi színházban. Ilyen a ma is látható Csehov Egyfelvonásos komédiák, vagy a tizennyolc éve bemutatott Tóték… Trill Zsolt, aki 2003-ban játszott a Szarvassá változott fiúban, már más volt 2016 táján, amikor utoljára tudták játszani Törőcsik Marival.

– Az előadás ugyanaz és mégsem. Együtt öregszünk a szerepekkel, és a belső hangsúlyaink változnak. Aztán van pillanat, amikor nem megy tovább. Mari nélkül a Szarvassá változott fiú már nincs. Csináltunk belőle egy olyan verziót, amiben mi élőben játszottunk, Mari pedig a filmverzióból vett kockákon volt jelen. Néhányszor ment, de nekem így már nem működött. Életünk nagy élménye, adománya volt, amikor Mari elvállalta, hogy dolgozni fog velünk, beregszásziakkal. 2003 nyara, a gyulai várszínház forró színpadán próbáltunk, és nem engedte, hogy vele kivételezzünk.

Aztán együtt játszott vele a Nemzetiben az Éjjeli menedékhelyben, a Brandban, a Galilei életében is. Az öreg Galilei volt az utolsó szerepe. 

– Azt tervezte, hogy majd még, hogy majd újra... Sokszor kérdezték tőlem, milyen volt vele dolgozni. Nehéz erről beszélni, hogy ne banális legyen, amit mondok. „Csinálós” színész volt, akárcsak én, a munkában hitt. És az élete vége felé is hihetetlen kíváncsiság és erő volt benne, ha próbált, és minden erejét beleadta, amikor játszott. Előtte és utána lehetett gyenge, beteg, akinek már szinte mindene csak merő fájdalom. De a színpadon nem. 

 

 

Mitől jó egy próbafolyamat?

– Egyszerű és ravasz dolog ez. Számomra az a jó rendező, aki elhiteti velem, hogy mindent én találok ki. Na jó, közösen. Nem mondja meg, amit akar, hanem vezet. Ez szakmai kérdés, van is erre kifejezés: színészvezetés. A rendezőknek tanítják. Remélem. Az a jó, ha a rendező nem önmegvalósít, nem magával foglalkozik, hanem a színészekkel, az anyaggal, az egésszel. Ez a legizgalmasabb.

Figyeli, méricskéli a rendezőt?

– Minden van, persze. De az igazán nagy rendezők esetében mindig utólag jövök rá, hogy miféle átverő show-ban voltam. Izgalmas játék ez – tele konfliktussal, kudarcos próbálkozással és örömmel, sikerekkel. És van, amikor nem megy, ilyenkor makacs vagyok, sokszor kibírhatatlan. Tudom én ezt, van is belőle bajom elég. De abból, hogy milyen a próbafolyamat, a nézőnek az ég egy adta világon semmit sem szabad éreznie. 

Egy jó évtizedig egyetlen rendezővel dolgozott, Vidnyánszky Attilával. Csak aztán jöttek mások…

– Ebben benne van az egész társulat, az első kijevi magyar osztály, akikből csak négyen vagyunk még a pályán, a második kijevi osztály, akik a mai beregszászi társulat gerincét alkotják. Hogy én mennyire inspiráltam őket, azt tőlük kell megkérdezni, de hogy ők engem, az biztos… Az a sok beszélgetés, a rengeteg irodalmi anyag, amit egy-egy előadáshoz hozott Attila, és persze próbák, próbák, próbák, a hosszan kiérlelt előadások – és a rövid idő alatt összerántottak is –, a faluzás és a nemzetközi sikerek komoly iskola volt nekünk, felkészülés a pályára, az életre. Voltak fárasztó és rossz pillanatok, voltak kitörések is. Volt ebben jó is, rossz is, ahogy az egy házasságban, egy családban lenni szokott. Abban a tizenvalahány évben, amikor csak Attilával dolgoztunk, mindig arra ösztökélt bennünket, olyan helyzetekbe hozta a társulatát, hogy mások lehessünk, más és más úton jutottunk el egy-egy darab bemutatójáig, és ez „készenlétben” tartja a színészt. Amikor a kétezres évek elején az Új Színházba kerültem, később Debrecenben, aztán a Nemzetiben, az volt a tét, hogy tudok-e más színészekkel, más rendezőkkel dolgozni. Csak pár példát mondok. Jiří Menzel, Zsótér Sándor, Viktor Rizsakov, Silviu Purcărete vagy Szász János – mindegyiküknek más a színpadi „matematikája”, és érdemes volt ezekbe belehelyezkedni, mert ránk, rám voltak kíváncsiak. A jó munka mindig boldogság.

 

Az alakításban, játék közben is van „boldogság”?

– Van. Amikor érzem, hogy azt csinálok a közönséggel, amit akarok. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, meg kell dolgoznom, mert ez csak a nézőkkel közösen születhet meg. 

A katarzis? 

– Lehet katarzis, vagy egy-egy fontos pillanat, amikor a közönség figyelmét egyetlen pontba kell koncentrálnom. Nekem az a dolgom, hogy ezekhez a pontokhoz vezessem a nézőt. Nagyon törékeny dolog ez, mert hirtelen, ki tudja, miért, elillanhat, amit felépítettél, és elveszíted a nézőt. Akkor újra kell kezdeni, ha még lehet. Az előadás végéig ezen kell dolgozni. Amikor ezek a pillanatok megszületnek, melegség tölt el. Erre azt tudom mondani, igen, ez boldogság. 

Azokban a pillanatokban, amit a néző katartikusnak él meg, mi történik Trill Zsoltban? Amikor látjuk, hogy Szoljonin a Három nővérben lelövi vetélytársát, Tuzenbachot, életben marad ugyan, de az élete mégis véget ér ezzel a tettel… 

– Akkor én is meghalok.

Trill Zsolt vagy a szerep?

– Én is. Valahogy. Az egy pusztulás, elégés bennem is. Így volt ez a Brandban Törőcsikkel, a Caligula helytartójában a végső felismerés pillanatában, vagy Luciferként a Tragédiában, amikor kezemben tartom az Ádámot alakító Varga Jóskát, és el akarom pusztítani, akkor én is megsemmisülök.

Ez valamiféle eksztázis? Én így élem meg, amikor ezekben a pillanatokban látom Trill Zsoltot. 

– Az is, de mégsem önkívület. Benne is vagyok, meg nem is. Nagyon kontrollált, tudatos folyamat eredménye ez, amit fel kell építeni, és ha valahol rontottam, tudnom kell, hogy van-e lehetőségem az előadásban korrigálni. Ezek szakmai kérdések – ezt tanuljuk meg a képzés során, és erre épül a tapasztalatok sora. Ha egy próbafolyamat „végig van csinálva”, akkor elérhetjük, hogy egy szint alá nem megy az előadás, azt mindig meg tudjuk csinálni, és akkor jönnek azok a kitüntetett pillanatok, amikor minden együtt van, a társak, én, a közönség, és akkor megtörténik, megtörténhet...

Játsszunk el a gondolattal: mi lett volna, ha a Szovjetunióban nem születik meg a kárpátaljai magyar színház ötlete, ha a magyartanárja, aki Vidnyánszky édesanyja, nem hívja fel önre Attila figyelmét, ha az első évek nyomora és kilátástalansága után feladják. Mi lett volna önből?

– Gondolom, szobafestő. Apu szakmáját követve. Beálltam volna mellé dolgozni, hogy aztán átvegyem a helyét, és már lenne egy jó kis csapatunk, dolgoznánk otthon és kint, Magyarországon is. ’89 után a nagy felfordulásban sokan belecsúsztak a bűnözés világba, mert sok pénz volt a benzin, a cigaretta csempészésében. Láttam, hányan pusztultak bele. De én a szüleimtől olyan példát kaptam, ami ezt teljesen kizárta. Azt láttam otthon, hogy a tisztességgel végzett munka a fontos az életben, és a becsülettel végzett munkát élvezni is lehet. 

Színész nem akart lenni.

– Amit a falu kínált, abból nem lehet kilépni – én így éreztem. Amikor az iskolában szavaltam, élveztem, tetszett, amit a tévében láttam, filmet, színházat, de annak, hogy belőlem színész is lehetne, semmi realitása nem volt. Anyu azt szerette volna, hogy állatorvos legyek, de nem bírom a vért. Ami aztán a ’80-as évek végén történt, számunkra szerencsés pillanat volt. Pezsgett az élet, szabadabb lett a határ, sokan mentek át tanulni Magyarországra. A Szovjetuniónak vége lett, létrejött a független Ukrajna, és miközben a gazdaság, a közigazgatás összeomlott, a széthullás sokféle új lehetőséget kínált. Ebben a helyzetben született meg a beregszászi színház is. Kellettek ezek a körülmények, a fiatalság vakmerősége, vagy nem is tudom, mije, és két olyan nagyszerű szülő, mint az enyémek, akik akkor sem kérdőjelezték meg a döntésemet, amikor a legrosszabb körülmények között is kitartottam amellett, hogy színházat csináljunk. Az ár magával sodort. Azt is tudni kell, hogy mikor van az, hogy nem árral szemben van a helyes irány. Ez most úgy hangzik, mintha akkoriban tudatosság lett volna benne. Semmit se tudtam. Csak éreztem, hogy jó ebben sodródni. 

 

 

Amikor 1993-ban megalakult a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, nem volt színházépület, fizetés, nem volt hol próbálni, játszani, egy év alatt fel is bomlott a társulat. Öten maradtak csupán, annyian, hogy csak a Godot-ra várva című darabot, a soha véget nem érő várakozás drámáját tudták játszani.

– De a színház burok volt. Mindig burokban éltem. Az ezerlelkes kis magyar Sárosorosziban, a főiskolán Kijevben, ahol húszan semmi mással nem foglalkoztunk, csak színházzal. Ebben a burokban találtam meg a feleségemet, Szűcs Nellit is, akivel diákkorom óta együtt élünk, játszunk, és neveljük két gyerekünket. És ebben a nincstelenségben jól éreztük magunkat. Minden anyagi segítség, ami életben tartott bennünket, a magyar államtól jött, és mi arra nagyon vigyáztunk, igyekeztünk megszolgálni. A külvilág elől bezárkóztunk a színházba. Kellett, hogy a többiek elmenjenek, kellett Attila eltökéltsége, aki nem hagyta magát. Én beszari is voltam, nem mertem változtatni. De azt is látom ma már, hogy hosszútávfutó vagyok. Az iskolában sem százon, hanem három- meg ötezer méteren voltam jó. Bezárkóztunk, és csak próbáltunk, beszélgettünk, ha lehetett játszottunk, faluztunk, aztán időről időre elmentünk egy-egy fesztiválra. És amit Beregszászon, Rahón vagy Vásárosnaményben játszottunk, nemzetközi mezőnyben is megállta a helyét. Ez óriási erőt adott. Az is nagy tapasztalat volt, hogy ami Toruńban vagy Lembergben egy sor nagyágyú között díjat is kapott, az Kisvardán, a határon túli magyar színházak fesztiválján a magyar szakmai közönség előtt sokszor nem aratott sikert.

Hogyan élték ezt meg?

– Fáj, amikor csinálsz valamit, és azt mondják, hogy ez nem jó. Nem megérteni akarják, hanem ítélkeznek felette. Máshol azt láttuk, hogy érteni akarják. Hogy van ez? Leírják rólad, hogy jó vagy, aztán meg mégsem vagy tehetséges, és rájössz, hogy e mögött politika van. Az, hogy nem téged ítélnek meg, hanem minden a körülményektől függ, és a háttérben Attila megnyilatkozásai, jobboldali elköteleződése áll. Erre rá kellett ébredni, meg kellett érteni, és meg kellett tanulni ezzel együtt élni. Neki is. Soha nem nehezteltem rá ezért. Sokszor gondoltam nekikeseredve, hogy annak a fajta színházcsinálásnak, amit a beregszászi társulat is képvisel, így nincs értelme. De abban hiszek, hogy mégis. Idővel beérnek a dolgok. Beregszász, aztán a debreceni Csokonai és most a Nemzeti is azt üzeni, hogy a világ sokszínű. Ennek kellene örülni. Pici előrelépések vannak. Hosszútávfutás ez is. Úgy látszik, ez a sorsunk. Hogy ha elmegyek máshová dolgozni, a tehetségem, a teljesítményem kerül mérlegre. És amikor egy forgatáson összejön egy csapat, a munkáról van szó, tudunk együtt dolgozni. Ez nem azt jelenti, hogy ne látnám a megosztottságot, az acsarkodást, de a hétköznapi élet szintjén ezen túl kell lépni, együtt kell élni ezen a kis földdarabon, ami nekünk adatott.

 

 

Ez Kárpátaljára is vonatkozik? 

– Felfoghatatlan, ami történik. Ma már az sincs meg, hogy az adott keretek között élni hagyják a másikat. Az a helyzet, amibe az utóbbi években a kárpátaljai kisebbség került, elkeserítő. Egyre többen eljöttek. A háború kitörése óta még többen. Nincs lehetőség és törekvés arra, hogy nyíltan és őszintén beszéljünk, hogy megértsük a másik ember szándékát, igazát, de közben tiszteljük is. Ahogy „itthon”, ez otthon sem sikerült.

Mi az az erő, ami ennyi év után is ilyen erősen Kárpátaljához köti a Trill–Szűcs házaspárt? 

– Minden. A gyerekkor, a templom, a temető, a régi ház, Beregszászban a lakásunk, amit felújítottunk. A pályánk, hiszen ott lettünk azok, akik ma is vagyunk. Ott működik az a társulat is, aminek a tagjai vagyunk, akikkel együtt játsszuk például a Tótékat. 

Aznap is Tóték ment Tiszakécskén, amikor kitört a háború.

– És úgy döntöttek, nem mennek haza. Azóta Budapesten vannak, a családok szétszakítva élnek, a férfiak nem tudnak visszamenni. Otthon a színház nem működik a hadiállapotban. A legtöbben elfelejtik, hogy a háború nem most tört ki, hanem 2014 óta folyik, amikor Oroszország elfoglalta a Krím-félszigetet és a kelet-ukrajnai területeket. Nelli azt mondta, amikor kitört a háború, hogy attól tart, megváltozik a világ, és nekünk Kárpátalja a világ. Hát a világ megváltozott! Szerintem végleg. Nap mint nap szembesülök a fotelből politizálók okoskodásával, vádjaival, ötleteivel, hogy mit hogyan kellett volna... Látom a nagyhatalmak játszmáit, amiben ez a kis nép ott Kárpátalján mit se számít. Mire fogunk majd hazamenni, ha majd lehet? 

Nehéz ezek után másra terelni a szót… de beszéljünk egy kicsit a filmekről. Sokat forgat mostanában. Éppen az Aranybulla című sorozat készül. Melyik világban érzi jobban magát?

– Engem a színház érdekel. A film csak kirándulás, és fontos az is – amit nem illik kimondani –, hogy jól fizet. Persze nagy élmények is érik az embert, ha arra gondolok, hogy forgathattam Maár Gyula rendezésében a Töredékben Zsótér Sándorral, hogy megcsinálhattuk a Szarvassá változott fiú filmváltozatát Törőcsikkel, vagy játszottam az Erőss Zsoltról és a feleségéről szóló Mélységek és magasságokban, vagy nemrég a Hadikban, amit Szikora János rendezett. Az első egy filozófiai film, a Szarvas azért is emlékezetes, mert az egyik legfontosabb beregszászi előadásunkból készítettük, a harmadik egy mai történet egy rendkívüli emberről és hegymászóról, a negyedik egy kosztümös kalandfilm. Nagyon jó volna egyszer úgy forgatni, hogy a munkát elmélyült és hosszú próbák előzik meg, mint a színházban. Ebben a mai rendszerben a színész önmagát játssza a filmekben csak más és más alakban, és nem úgy, mint a színházban, ahol minden este más figura vagyok A Mester és Margaritában vagy a Fodrásznőben, más az Álomgyárban, a Caligula helytartójában vagy a legutóbbi előadásomban, A kertész kutyájában. A mai filmezés kevés lehetőséget ad erre, sok mindent nekem kell kisilabizálnom, kitalálnom a szerephez. A menet a következő: a rendező elmondja, mit akar, esetleg van egy kis próba, aztán forog is a kamera. Ha egyszer megcsináltad úgy, ahogy az a rendezőnek megfelel, akkor kész. Ez másfajta létezést, jelenlétet, koncentrációt követel. Érdekes szakmai kihívás ez is. De a színpadon ugyanezt minden este meg kell csinálnod, fel kell építened, hogy az aznapi nézőt elvidd magaddal…

Kornya István

| fotó: Eöri Szabó Zsolt

 

Trill Zsolt

Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész. 1972-ben született a kárpátaljai Sárosorosziban, itt végezte iskoláit is. 1993-ban szerzett diplomát az Állami Karpenko-Karij Színház- és Filmművészeti Főiskolán Kijevben. A beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház egyik alapító színésze. A kárpátaljai teátrum igazgatóját, Vidnyánszky Attilát követve 2006-ban a debreceni Csokonai Színházhoz szerződött feleségével, Szűcs Nellivel együtt. 2013-tól a budapesti Nemzeti Színház társulatának tagja.

A következő évad premierjei közül A kaukázusi krétakörben (Azdak szerepében), illetve többek között A kertész kutyája, a Médeia, A Mester és Margarita, a Caligula helytartója, a Fodrásznő és a Tóték repertoáron maradó előadásokban látható majd.

(2022. június 06.)