Az 1930-as évek legelején furcsa szerelemről suttogtak Budapesten. Jávor Pál, a Vígszínház művésze és az egyik legelőkelőbb zsidó család tagja, Landeszman Olga egymásba szerettek. Megismerkedésükről már csak házasságkötésük előtt, 1934. június 26-án Turcsányi György írása számolt be a Magyarország című napilapban: „Jávor Pál egy éjszaka magányosan ült egy asztalnál a Parisien Grillben egy pohár pezsgő mellett.
A szomszéd páholyban ismerősei ültek. Bauer Lajos és Máté doktor is a társaság tagjai között voltak. Máté doktor átült barátjához, Jávorhoz és meginvitálta asztalukhoz. »Miért ülsz itt egyedül? Nagyon szívesen látunk. Külföldiekkel vagyunk, dán vendégek vannak itt. A szép szőke hölgy pedig Landeszman Olga.« Jávor átült az asztalhoz és pár perc múlva a mulató parkettjén tangót táncolt Landeszman Olgával.” Így kezdődött az ismeretség, amelyből komoly szerelem alakult ki.
A történet mindkét szereplőjét jól ismerték Pesten: Landeszman Olga, két gyermekes elvált asszony, az egyik legbefolyásosabb zsidó családból származott. Édesapja, Landeszman Márk, „nagyvágó”, vágóhidakat üzemeltetett, és a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga, valamint a Pesti Chevra Kadisa elöljárója volt. Olga apjától ezerkétszáz, elvált férjétől ötszáz pengőt kapott havonta. Jávor Pál ennél jóval kisebb jövedelemmel bírt, bár az ország legelegánsabb színházában, a Vígszínházban játszott. Sőt, A csak egy kislány van a világon címmel, 1930-ban bemutatott legelső magyar hangosfilmben is főszerepet kapott. Egy évvel később a Vígszínházban Hunyady Sándor Feketeszárú cseresznye című művében egy karakterfigurát alakított, aki mindössze egyetlen jelenetben tűnt fel, Jávort mégis együtt emlegették a főszereplőkkel. „Ekkor fedezték fel mint mokány, behízelgően rokonszenves, az asszonyokkal lefegyverzően bánni tudó hőst, akiből nemsokára a film – igaz kissé túl nagy szériában – a harmincas évek jellegzetes dzsentrifiguráját megteremtette” – írta Bános Tibor Jávor Pál pályájáról szóló könyvében.
Nem lehet ma már pontosan kideríteni, ha Landeszman Olga rajongásig szerette Jávor Pált, miért húzódozott hosszú ideig a házasságtól. Lehet, hogy Budapestre is eljutott egy furcsa eset híre, mely 1928 szilveszterén történt Szegeden, a Kass étteremben. Jávor egy társaságban szilveszterezett, melynek tagjai antiszemita dalocskát énekeltek és antiszemita megjegyzéseket tettek. Meghallotta ezt Zöldhelyi Anna, a színház szubrettje, aki kérdőre vonta kollégáját, hogy miért nem tiltakozik az otrombaság ellen. Majd másnap a színtársulat minden tagjának beszámolt az esetről. Jávor nem érezte magát bűnösnek, hiszen ő maga nem vett részt a gyalázkodásban, ezért felelősségre vonta a színésznőt, hogy miért terjeszt róla valótlanságokat. S állítólag háromszor megütötte. Az affér a bíróságon folytatódott. Akár így, akár úgy történt, ez a botrány nem lehetett túl jó ajánlólevél a házassághoz.
Azt is nehéz megérteni, hogy miért mondott végül Landeszman Olga igent. Talán imponált neki Jávor hírneve, elbűvölte a színész kitartó udvarlása, ragaszkodása, s legfőképpen az, hogy minden nehézség ellenére őt választotta, s nem egy csinosabb és fiatalabb rajongóját. Az esküvőre 1934. július 25-én került sor. Az időpontot és a helyet is titokban tartották, így a két tanún és az új pár legbizalmasabb barátain kívül senki sem jelent meg a IV. kerületi anyakönyvvezetői hivatalban. A Magyarország című napilap tudósítója szerint a menyasszony világoskék marokenruhát és fehér pöttyös, sötétkék selyemkabátot, a vőlegény sötétszürke zakót viselt. A Vígszínház két igazgatója: Roboz Imre és Jób Dániel volt a tanú. A Színházi Élet is visszafogottan tudósított a nagy eseményről: „Jávor Pál, amikor felkerült Budapestre, egy felelőtlen gondolkozású, kedves, bohém fiatalemberke volt. Hogy művészetében és egyéniségében annyit fejlődött és hogy ma Budapest legkapósabb film-hősszerelmese, annak bizonyára egyik oka ez a szerelem, amely megacélozta a munkabírását és fokozta az ambícióját. Jávor Pálnak nem vethetik a szemére, hogy gazdag nőt vesz el feleségül, hogy magát el akarja tartatni. Az ő jövedelme ma sokkal több, mint az az apanázs, amit a fiatalasszony kaphat. Egyébként is önérzetesen jelentette ki: »Nem érdekel Olga apanázsa. Csináljon vele, amit akar. Én igazán el tudok tartani egy asszonyt!«” (Színházi Élet, 1934/28)
A házasságkötéssel Jávor révbe ért. Először a Kékgolyó utcai otthonukban, majd a Pasatéri úton lévő villában új életformát alakított ki: feszített színészi munkája után sokat olvasott, gyakran kertészkedett. Az italozással azonban nem tudott szakítani. „Teljesen tudatában volt annak, hogy például próba előtt nem lehet inni, színház előtt nem lehet inni. Utána aztán szabad volt” – idézte fel Landeszman Olga fél évszázaddal később, 1984-ben Rapcsányi Lászlónak, a Magyar Rádió munkatársának.
(Arad, 1902. január 31. – Budapest, 1959. augusztus 14.)
Az 1930-as és 40-es évek legcsillogóbb sztárja, a korszak férfiideálja Aradon született. A szűkös körülmények közül elszökött otthonról, hogy színész legyen. A pesti színiakadémiáról kicsapták, 1922-ben az Országos Színészegyesület Színészképző Iskolájában végzett. A fővárosi pályakezdés után Székesfehérvár, Szeged következett, 1928-tól újra Pesten játszott.
1931-ben szerepel az első két magyar hangosfilmben: A kék bálványban és a Hyppolit, a lakájban. 1947-ig majdnem nyolcvan magyar filmben játszott, köztük olyanokban, mint a Halálos tavasz, a Noszty fiú esete Tóth Marival, a Dankó Pista, a Tóparti látomás.
1930–1935 között a Vígszínház, 1935-től 1944-ig a Nemzeti Színház tagja, ahol drámai tehetségét és mély jellemábrázoló képességét modern drámákban és Shakespeare-szerepekben kamatoztathatta.
1944-ben a nyilasok előbb Sopronkőhidára, majd Bajorországba vitték, ahol amerikai hadifogságba esett. Hazatérése után egy-egy szerepet kapott csupán. 1946-tól Amerikában egy magyar társulatban játszott, 1950–1951-ben Hollywoodban két filmben kisebb alakítása volt csupán. 1956-ban Izraelben vendégszerepelt. 1957-es hazatérése után előbb a Petőfi, majd a Jókai Színházban játszott, és fellépett a Kamara Varietében is. 1959-ben – halálos betegen – szerződtette a Nemzeti Színház.
A riporter kérdésére Jávorné azt is elmondta, hogy bár férje snájdig, mulatós, női szíveket hódító figurákat formált meg filmen és színpadon, nem voltak „női kiruccanásai egyáltalán. Neki egy szenvedélye volt, a cigány. […] elment a Vadászkürtbe, gyakran egyedül, és senki nem ülhetett az asztalához. Én sem. Egyedül a cigány neki húzta. […] azt szerette, ha neki játszanak, és semmit sem csinált, csak ült és hallgatott.”
Ezt a képet Jávor későbbi életrajzírója, Nemlaha György is megerősítette. „Nem volt szerelmes alkat, valójában távolról sem volt az az asszonyfaló, akinek az újságok fílmszerepei alapján beállították. Magánossága elől menekült olykor apró kalandokba, de ahogy rátalált élettársára, mindez abbamaradt, és a mégoly szemfüles lapok sem tudtak egyetlen félrelépést sem ráolvasni, pedig alkalma szép számmal lehetett volna.”
Jávor Pál azonban nem viselkedett mindig békésen: gyakran keveredett botrányos helyzetekbe, szüksége volt arra, hogy felesége mellette álljon, megfékezze szenvedélyes kitöréseit, s ha már megtörtént a baj, igyekezzen elsimítani. A legemlékezetesebb eset 1934-ben, nem sokkal a házasságkötés után történt. A Vígszínház A cirkusz csillagai című színjátékkal a Beketow Cirkuszban vendégszerepelt. Jávor, akinek lovagolnia is kellett a produkcióban, szóváltásba keveredett a cirkuszi ló osztrák tulajdonosával, Winternitz Károllyal, s ököllel arcul ütötte.
A férfi szeme súlyosan megsérült, ezért bíróság elé vitte az ügyet. A tárgyalásról szóló tudósításból kiderült, hogy Jávort már kétszer elítélték: egyszer könnyű testi sértésért, egyszer pedig hatósági közeg elleni erőszakért. Utóbbiról az derült ki a tárgyaláson, hogy Jávor vidéken Rómeó-jelenetet rögtönzött valakinek az ablaka alatt, s egy arra haladó derék rendőr azt hitte, hogy rajta gúnyolódik. A bíróság végül kéthavi fogházbüntetésre ítélte – miután hatezer pengő kártérítést kifizetett Winternitznek. Fél évvel később az ítélet végrehajtását a tábla háromévi próbaidőre felfüggesztette.
Ebben az idegőrlő helyzetben Landeszman Olga egy pillanatra sem bizonytalanodott el, és kitartott férje mellett. Néhány évvel később Jávor Pálnak kellett kiállnia feleségéért. Míg az ő színészi pályája emelkedett – 1935-ben a Nemzeti Színház tagja lett –, Landeszman Olgát és családját a zsidótörvények rendelkezései egyre mélyebbre taszították. Jávor csak úgy maradhatott a Nemzeti Színház tagja, hogy felesége 1938-ban megkeresztelkedett. De ez volt a legnagyobb engedmény, melyet Jávor a hatalomnak tett. Figyelmen kívül hagyta a harmadik zsidótörvény rendelkezését, ellenfeleinek követelését és barátainak tanácsát, s nem volt hajlandó elválni Landeszman Olgától. De nemcsak emiatt került ellentétbe a színészkamara elnökével, a Nemzeti Színház vezető művészével, Kiss Ferenccel. Jávort felháborította, hogy Kiss intézkedései nyomán a zsidó színészek egyáltalán nem kaphattak szerződést, ezért, amikor csak tehette, keményen bírálta a hatalmon lévőket, politizáló színésztársait és a náci német megszállókat. Fizetését pedig szétosztotta a nélkülözők között.
A nyilas hatalomvétel után az elsők között tartóztatták le, majd Sopronkőhidára hurcolták, ahonnan Németországba került, ahol amerikai hadifogságba esett. Mindeközben semmit sem tudott feleségéről, akinek bujkálnia kellett. Naplójába, melyet az Egy színész elmondja címmel 1946-ban megjelent kötetében idéz, ezt jegyezte fel: „Egyik percben magasan repülnek érzéseim, a másik pillanatban kétségek közé zuhanok. Annyit szeretnék írni Neked, Angyalom, de nincs hová? Annyiszor szeretnék Veled beszélni, és nem vagy mellettem. Nem tudom, merre vagy, de olyan jólesik Rád gondolnom, mert ebben a fagyos kietlenségben Te vagy a melegség, akihez a gondolataim dideregve elszállnak, hogy egy kis nyugalmat adjál áldatlan állapotomban.” (1944. december 13.)
Jávor Pál bízott az isteni gondviselésben. Gondolatai állandóan Olga – ahogyan becézte: Muki – körül forogtak, kivételes erővel feltörő érzelmei erőt adtak a megpróbáltatások elviselésében.
A háború véget ért, de Jávor Pál nem tért haza. Halálhírét keltették. Szerencsére Péter Gábor, a Politikai Rendészeti Osztály vezetője Németországban, a magyar háborús bűnösök felkutatása közben találkozott a legyengült, elcsigázott Jávorral. A hírre Landeszman Olga autót kerített, engedélyeket szerzett, s öccsével Bajorországba utazott. Hosszas nyomozás után Pfarrkirchenben megtalálta férjét: „egy fiatal gyereket megállítottunk […], hogy hol lakik Jávor Pál. Azt mondja, ebben a házban, és én abban a pillanatban úgy tudom, elájultam. És amikor fölébredtem, fönn voltam egy szobában, és a Pali rám hajolt, és azt kérdezte, hol voltam ilyen sokáig.”
Jávor Pál gyötrelmei azonban ezzel nem értek véget. Major Tamás, a Nemzeti Színház frissen kinevezett igazgatója elbocsátotta társulatából az előző rendszer sztárszínészét, akinek felesége ráadásul a „tőkésosztályhoz” tartozott. De Jávor ekkoriban – a Makrancos hölgy Petruchióját kivéve, melyet 1946-ban a Művész Színházban alakított – másutt sem kapott hálás szerepeket. Elkeseredésében az Amerikai Egyesült Államokba utazott, ahol többször turnézott Sárossy Szüle Mihály magyar nyelvű társulatával, majd Hollywoodban próbálkozott – nem sok sikerrel. Néhány filmben ugyan feltűnik alakja, ám hiányos angoltudása miatt komolyabb feladatokat nem bíztak rá.
Landeszman Olga a legnehezebb időkben is mellette állt, s mindenben segítette. Ha úgy hozta a sors, a turnén ő volt a sofőr és a jegyszedő, lemezeket árult, majd Kaliforniában tisztítószalont nyitott. S bár szinte az egész családja külföldre menekült (kivéve leánya, Schmolka Ágnes, aki Korniss Dezső festőművész felesége volt és a magyar fővárosban élt), az államosítással pedig vagyonától is megfosztották, mégis beleegyezett, hogy 1957-ben hazaköltözzön férjével Budapestre.
Jávor Pált 1956-os izraeli turnéján keresték fel először magyar diplomaták, akik felvetették a kallódó művésznek, hogy térjen haza. Jávort a honvágy gyötörte, s érezte, hogy az Újvilág már nem tartogat számára semmit, míg hazájában talán folytathatja színészi pályáját. Az 1956-os forradalom után a kommunista hatalom elégtételnek érezte, hogy sikerült a népszerű művészt hazacsábítani, s igyekezett Jávoréknak kedvében járni. Visszakapták Pasaréti úti villájukat, Major Tamás azonban továbbra sem akarta leszerződtetni a színészlegendát. Jávor a Jókai Színházba került, ahol Tabi László és Erdődy János Szegény jó Márton című vígjátékában kapta első szerepét. A bemutatkozás nem sikerült. A pesti viccgyártók az előadás címét Szegény jó Jávorra alakították, míg a színész – Sárossy Szüle Mihályhoz írt levelében – „gyalázatos tákolmánynak” és „förtelmes agyrémnek” nevezte a darabot.
Bár a vidéki turnék forró sikerei némileg kárpótolták Jávort – Debrecenben például, az Arany Bikában két előadáson 2600 ember nézte meg –, mégis úgy érezte, nem volt érdemes hazatérnie. Hamarosan az is kiderült, hogy végzetes betegséggel tért meg hajdani tündöklésének helyszínére, s hiába operálták meg gyomrát többször is, életét nem tudták megmenteni. Utolsó hónapjaiban a kórházban felkereste a Művelődési Minisztérium két munkatársa, s közölték vele, hogy a következő évadtól ismét a Nemzeti Színház tagja. Életének ezt a fordulatát boldogan újságolta el a Színháztudományi Intézetnek adott interjúban. S amiről nem értesült a közvélemény, 1959. július 24-én Landeszman Olgával megülte ezüstlakodalmát: „Szép volt ez a 25 év, nagyon szép volt. Meg is ünnepeltük a kórházban.[…] Meghívtam egypár embert. Zserbótól hozattam szendvicseket, italt. Krisztinából jött át egy pap. […] Nagyon szép élet volt azért a mienk. […] nagyon sokszor férjhez mehettem volna, hát én ötvenhat éves voltam, mikor egyedül maradtam. Soha eszembe sem jutott. Nem is gondolhattam volna az életemben még valakire. Soha. Én csak ebben élek. Nekem csak ez az életem. És ő olyan jó volt hozzám. Olyan jó volt a gyerekeimhez” – vallotta meg Landeszman Olga 1984 végén, néhány hónappal halála előtt, az említett rádióinterjúban.
Jávor Pált szerepeivel azonosították rajongói. Pedig – ahogyan jó barátja, Thurzó Gábor író, dramaturg is felhívta a figyelmet – a „bálvány semmiképp sem az volt, akiért rajongtak. Egészen más volt, épp az ellentéte, a varázsról nem tehetett.” De elfogadta. Ezért aztán szeretetteljes, egymás megbecsülésén nyugvó családi életéről, mély hitéről, igényes művészi törekvéseiről még halála után is csak kevesen vettek tudomást. Életének ez az egyik legnagyobb tragédiája.
Gajdó Tamás
| a külön meg nem jelölt képek forrása: OSZMI
(2022. március 10.)