Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
Vissza a hírekhez

Szalisznyó Lilla

Egressy Gábor és a Nemzeti Színház

Szakmai kérdések és baráti kapcsolatok

1. rész

 

Magyarországon a 18–19. század fordulóján kezdődő modernizációs törekvések közül kiemelt jelentőséggel bír a művelődés különböző fórumainak és intézményrendszerének kiépülése, az első magyar nyelvű folyóiratok létrejötte és differenciálódása, a Magyar Nemzeti Múzeum, a Magyar Tudós Társaság és a Pesti Magyar Színház (1840-től Nemzeti Színház) megalapítása. A pesti kőszínház megnyitása több szempontból is mérföldkőnek számított a magyar nyelvű hivatásos színjátszás történetében. Ezen intézmény kapcsán beszélhetünk először nemzeti léptékű, az előadóművészeken túl nagyszámú művészeti, technikai és kisegítő személyzetet is foglalkoztató, vegyes profilú (prózai, zenés, balett) repertoárra szakosodott, állandó épületben működő színházi üzemről. Az országos szintűnek és hatóerejűnek szánt intézmény kezdetektől arra volt hivatott, hogy a magyar nyelvű színjátszás állandóságát szimbolizálja, a normanapok (a római katolikus egyház szertartásrendje szerint az úgynevezett szentidőkre vonatkozó játszási tilalom) kivételével mindennap tartson előadást. Ahhoz, hogy ennek eleget tehessen, változatos, folyamatosan bővülő játékrendre, biztos szerződéssel és fizetéssel rendelkező, napi munkára fogható munkatársakra volt szükség, a darabok színpadra alkalmazását, valamint az előadások előkészítését és lebonyolítását illetően pedig szabályozott üzemmenetre. Minden érdekelt számára átértékelődött a felelősségvállalás szerepe, hogy a reprezentatív, a maga nemében első és egyetlen kulturális intézmény jövője biztosítva legyen. Az igazgatóság a színésztársadalomra sokáig (vidéken még 1837 után is) jellemző létbizonytalanság felszámolásával és a megfelelő munkakörülmények biztosításával próbálta elérni, hogy a személyzet valamennyi tagja munkahelyként tekintsen a színházra, alkalmazkodjon a kötöttségekhez, elfogadja napirendjének szigorú szabályozását. A magyar színjátszás történetében a Pesti Magyar Színházhoz került színészek esetében találkozunk először meghatározott időre szóló, a havi fizetés összegét, a jutalomjátékokat és a szabadságidőt is rögzítő hivatalos színészi szerződésekkel. Ám a színháznak ez a vándorszínészet viszonyai között elképzelhetetlen új működési rendje a társulati taggá választott színészeknek nemcsak a munkakörülményeit változtatta meg, hanem életvitelükben, szakmai és baráti kapcsolataikban is komoly változásokat hozott. Aktív részeseivé váltak annak az 1820-as évektől Pest-Budára költöző értelmiségi, művészi csoportnak, amely kihasználva a tudomány és kultúra intézményrendszerének kiépülését, lapszerkesztőként, különböző folyóiratok és divatlapok munkatársaként, akadémikusként, valamint szépírói jövedelméből próbált megélni.

A Pesti Magyar Színház, Landerer Lajos litográfiája, 1837 (forrás: oszk.hu)

Tanulmányomban a Nemzeti Színház egyik legismertebb vezető színészének, Egressy Gábornak az alakjára koncentrálva azt szeretném bemutatni, hogy az induló évtizedben (1837–1848) hogyan, milyen feltételek között, milyen rendszerben zajlott az ország első számú színházában a színészi munka, Egressy szakmai előmenetelében és emberi kapcsolataiban milyen változásokat hozott a szerződtetése, milyen kihívásokkal és vitás helyzetekkel szembesült. A színháztörténeti szakirodalomban eddig nem végeztek hasonló kutatásokat, inkább a színház és a színészek repertoárja és a kritikákból kirajzolódó művészi teljesítmény elemzése volt jellemző. A tanulmány második részében Egressy kapcsolati hálójáról és Pesten szerzett baráti köréről adok majd áttekintést, kiemelve néhány olyan meghatározó, családi és baráti viszonyt, amelyek a kor ismert és jelentős alakjaihoz fűzték.

Egressy Gábor arcképe Torsch Leó rajza alapján,
Walzel Ágost Frigyes acélmetszetén, 1839 (forrás: oszk.hu)

 

Színházi élet és ambíciók

Egressy Gábor családjában, rokonai között nem volt színész vagy a pálya közelében lévő ember. Apja lelkésznek szánta, a miskolci református gimnáziumba járt, amikor 1826-ban tanulmányait félbehagyva színésznek állt. 1853-ban írt Nyugdíjképességem igazolása című beadványa szerint az első két évben öt vándortársulatnál fordult meg, s bejárta velük az észak-magyarországi régiót. 1828-ban a szakma nagyjaiból álló, jó hírű és színvonalas kassai társulathoz szerződött, eleinte kardalnok és súgó.[1] Az 1830-as évek elején már együtt játszott Kántor Gerzsonné Engelhardt Annával, Déry Istvánné Széppataki Rózával, Megyeri Károllyal, Szentpétery Zsigmonddal, Udvarhelyi Miklóssal és Telepi Györggyel. Ez a társulat 1833-ban kettévált, egyik része Egressyvel együtt Kassáról Kolozsvárra, a kezdődő erdélyi országgyűlésre ment, másik része pedig a budai Várszínházba. 1835-ben a két társulat újra egyesült Budán. Két évvel később ők lettek a Pesti Magyar Színház alapító tagjai. Az 1837-ben huszonkilenc éves Egressyt vezető prózai színészként szerződtették, havi 56 pengőforint fizetést kapott, évi egy jutalomjátékkal.[2] Öccsének, Béninek írt levelében 1838 novemberében új életperiódusnak nevezte pesti színészetét,[3] s amikor 1860-ban megjelentette önéletrajzát, a tizenegy évig tartó vándorszínészeti időszakból csak egyetlen szerepéről tett említést, nagy volumenű karrierjének kezdetét évtizedekkel később is a Pesti Magyar Színházhoz kötötte.[4]

Egressyt első pesti szerződése a következő szakmai elvárások teljesítésére kötelezte: „példás magaviseletem által egész tehetségemet oda fordítandom, hogy a’ többször érdeklett társaságnak becsületet, diszt, előmenetelt és hasznot szerezhessek”.[5] A leírást 1846-ban így pontosították: „a Pest városában létező Nemzeti Szinház szinész tagjává ollyképen kötöm le magamat, hogy 1-ször Az Igazgatóság, ’s annak képviselősége által reám bizandó – szerepeket a’ szinházi tőrvények értelmében elvállalni, azokat minden szorgalommal betanulni, és a legnagyobb pontossággal előadni tartozom”.[6] „Szinházi tőrvények” alatt a belső színházi törvényeket értették, amelyek a Nemzeti Színház üzemmenetének működését, az alkalmazottak feladat- és hatáskörét, anyagi felelősségét, valamint színházon belüli és kívüli erkölcsi viselkedését szankcionálták. A Pesti Magyar Színházat megelőzően először a budai Várszínházban történt határozott kísérlet a korszerű színjátszás követelményrendszerének érvényesítésére, így Egressy számára nem volt ismeretlen a munkafolyamatok szabályozása, a kötött munkarend. De a Várszínház huszonöt pontból álló játékszíni alkotmánya még csak a színészek alapvető feladatait tartalmazta (próbákra kell járniuk, a szerepeket meg kell tanulniuk), s nem rendelkezett a szabályok betartatásának módjáról, illetve arról, hogy milyen egyéb elvárások vannak velük szemben, miként zajlik a darabok színpadra állítása, hány és milyen próbát tartanak.[7] A Pesti Magyar Színház esetében viszont a mindennapi előadástartás és a nagy létszámú szakmai apparátus munkájának összehangolása már jóval specifikusabb és részletezőbb szabályozást kívánt. Az intézmény első statútumát Bajza József színészeti igazgató állította össze 1837 őszén. Az indulás utáni évtizedben három, egyre bővített törvénykönyv készült, első változata hetvenhét, az 1842-től érvényes kétszázhuszonegy, az 1848 áprilisától betartandó pedig kétszázharmincöt szabálypontot tartalmaz. A könyv formátumú dokumentumot szerződtetésekor minden munkatárs megkapta.

A Nemzeti Színház 1842-ben módosított
Törvénykönyvének nyitó oldala (forrás: oszk.hu)

A törvénykönyv segítségével rekonstruálható Egressy munkarendje, illetve az, hogy a szakmai feladatokon túl milyen egyéb elvárásoknak kellett megfelelnie. Havonta két új főszerep betanulására kötelezték, azoknak a főszerepeknek az újbóli betanulására pedig, amelyeket másfél éve nem játszott, egy hetet kapott. Az epizódszerepek memorizálásának idejét nem szabályozták, csak azt kötötték ki, hogy a „fél ívet meg nem haladókat s nem kötött beszédüeket, szükség esetében még a játék napján is köteles elvállalni a tag”. Szereposztáskor az igazgatóság ugyan figyelembe vette a tagok szerepjegyzékét, s az idő előrehaladtával megtörtént a társulat szerepkörök szerinti tagolódása is, ám a törvénykönyvben kikötötték, hogy a „szereposztás nem a tagok szerepjegyzéke szerint, hanem a társaság személyzetéhez képest fog történni”.[8] Egressynek Pesten jelentősen bővült a szerepköre, főként jutalomjátékainak köszönhetően. Noha az első évtizedben még fellépett vígjátékokban és népszínművekben is, jutalomjátéknak legtöbbször drámákat és tragédiákat választott. A Pesti Magyar Színházban az ő javára mutatták be először a Bánk bánt (1839), a Lear királyt (1838), a Hamletet (1839), a Coriolanust (1842), a Macbethet (1843) és a IV. Henriket (1845). A törvénykönyv előírta a szereptudást, hogy felszámolhassák a rögtönzésekre hajlamos „stilizáló”, a szerepet saját szavaival visszaadó, a vándorévekre jellemző színészi gyakorlatot, valamint kikötötték, hogy „szerepet senki sem birhat kirekesztőleg egyedül, hanem ha kivántatik, át kell másnak is engednie, és ismét visszafogadnia”.[9] Egressynek például osztoznia kellett Lendvay Mártonnal a Shakespeare-drámák főszerepein, Hamletet, Othellót és III. Richárdot mindketten játszották, 1845-ben pedig át kellett engednie Katona József Bánk bánjának címszerepét is színésztársának.[10] Az előadások színvonalának javítása érdekében bevezették a többlépcsős próbafolyamatot, az olvasó-, emlékezeti és főpróbát. A prózai tagozat színészei és az operisták helyhiány miatt felváltva próbáltak, s csak délelőttönként, délután „csak szükség esetén, előadás után pedig csak rendkivüliekben” tartottak próbákat. A próbarendet egy hétre előre készítették, így Egressynek nem kellett minden délelőtt bejárnia. Amikor viszont próbája volt, már reggel nyolc órára a színházban kellett lennie, mert egyperces késés esetén is büntetéspénz megfizetésére kötelezték.[11] A darabok színpadra alkalmazását a rendezőre bízták (aki a vezető színészek egyike volt), s önálló munkakörökkel rendelkező művészeti személyzetet alkalmaztak: a próbák kezdetétől a színészek mellett lévő súgót és az előadás folytonosságát biztosító ügyelőt. Ezzel a színházvezetésnek az volt a kiemelt célja, hogy visszavegyen a korábban az előadások jellegét egy személyben meghatározó színészek túlzott önállóságából (például nem változtathattak a kiosztott szerepek szövegén, azt a jelmezt kellett felvenniük, amelyet a rendező előírt), és elfogadtassa velük, hogy a felkészülési folyamat közös munka, amelyet a rendező irányít.[12]

A mindennapos előadástartás miatt nehéz helyzetet teremtett, ha műsort kellett változtatni, a törvénykönyv több rendelkezéséből is látszik, hogyan próbálták ezt kivédeni. A szerződéseket nem lehetett azonnal felbontani, de nem is utazhattak el Pest-Budáról a színészek és énekesek, csak ha azt előre bejelentették.[13] Ha a színész megbetegedett, köteles volt szólni a rendezőnek, majd hat órán belül orvosi igazolást kellett küldenie.[14] A házon belüli viselkedésre vonatkozó szabályozás sokféle pontjából mindenki pontosan tudhatta például, hogy mekkora pénzbüntetést vonnak le a keresetéből, ha piszkos lábbelivel lép színpadra, ha szóváltásba keveredik, ha illetlenül viselkedik másokkal, ha előadás előtt nem jelenik meg időben. A színházi munkaszervezet kulcspozícióban lévő munkatársai, így Egressy számára is a törvénykönyv rögzítette, hogy a háttérmunkálatokért, a technikai kivitelezésért felelős személyzettel szemben milyen elvárásai lehetnek; például előadás előtt nem követelheti az öltöztető személyzettől, hogy vezető színészként őt vegyék előre, miután a ruhatár alkalmazottai rangtól és kortól függetlenül azt a színészt voltak kötelesek először felöltöztetni, aki az öltözőbe elsőként érkezett.[15] Noha Egressy Kassán és a budai Várszínháznál is rendezettebb körülmények között működő társulat tagja volt, a Pesti Magyar Színházhoz kerülve sok újdonsággal találkozott. A törvénykönyv pontjai az általános keretet jelentették, a mindennapi gyakorlat egy méreteiben és létszámában is tekintélyes nagyságú intézmény egy célra irányuló, de nagyon sokrétű belső működésében valósult meg. Jóval több emberrel kellett együtt dolgoznia, ami a munkájában segítséget is jelentett, de alkalmazkodást is kívánt, többféle feladatnak kellett megfelelnie (az idő előrehaladtával rendező is lett, valamint tagja volt a drámabíráló bizottságnak). A Nemzeti Színház elődintézményének tartott Várszínháznak 1836-ban összesen ötvennyolc munkatársa volt, beleértve a teljes művészi és a kis létszámú technikai személyzetet.[16] A Pesti Magyar Színház szakmai apparátusának létszáma viszont már az induló évben százharmincöt fő volt, és nyolc szervezeti egységre oszlott: igazgatóság, művészi személyzet, zenekar, művészeti alkalmazottak, gazdasági, pénztári, technikai és kisegítő személyzet. A színészek munkáját nagyban megkönnyítette például a ruhatári személyzet létszámának gyarapodása (volt főszabó, két ruhatár-gondviselő, két ruhatári segéd, két öltöztető, fodrász és fodrászsegéd).[17]

A törvényszéki jegyzőkönyvek, amelyek a belső színházi bíróságok elé került szakmai mulasztásokat, kihágásokat, valamint az azokra érkezett határozatokat és a kirótt pénzbüntetések összegét tartalmazzák, követhetővé teszik, hogy Egressy milyen esetekben vétett a belső színházi törvénykönyv szabálypontjai ellen. A színész mindig megpróbált a Kerepesi úton (ma Rákóczi út 1.) álló színház közvetlen közelében lakást bérelni, hogy kiküszöbölje a leggyakoribb szabályszegést, a próbákról való igazolatlan késést vagy távolmaradást. E téren a törvényszéki jegyzőkönyvek szerint példamutató magatartást tanúsított, 1845 és 1848 között összes késéseinek száma öt alatt volt. De nevével más ügyekben is meglehetősen ritkán találkozunk, vétségei általában valamilyen vitás helyzettel kapcsolatosak. Előfordult, hogy az előadások felfokozott lelkiállapotában összeveszett színésztársaival, vagy leteremtette a technikai személyzet valamely tagját. Többször összeszólalkozott például a prózai tagozat másik vezető színészével, Lendvay Mártonnal. 1847. december 9-én „a Mazeppa színi próbáját a’ rendezőség feletti vitatkozásaikkal megakasztották”. A törvényszék mindkettőjüket megbüntette, a fizetésükből 15 váltókrajcárt vontak le.[18] 1848. február 13-án játék közben a színfalak mögött vitáztak: „Egresi Gábor, és Lendvay Februar 13an Két anya gyermeke elöadása alatt becsület sértő kifejezésekkel illették egymást”. A bíróság határozata: „Egresi Gábornak irásban be adott nyilatkozata következtében, melyet a bíroság felolvasván. Lendvay szórul szora igaznak elösmert, és az ügyelők, mint szinte a jelen volt kar személyzet tagjai is bizonyitottak. Egresi Gábor a 27. törvény czik nyomán mint felingerlett három xros Lendvay pedig mint ok ado hat xros büntetésben marasztaltattak.”[19] Egy más alkalommal Egressy a színházi szabót durva kifejezésekkel illette, legazemberezte. A vita abból fakadt, hogy szerinte a szabó az egyik ruhadarabot nem készítette elő megfelelően, s emiatt a színész nem öltözött fel az előadás kezdetéig, így hét óra helyett csak fél nyolckor tudták elkezdeni az előadást. A színi törvényszék a szabót nem, a színészt viszont a késés és az illetlen viselkedés miatt is megbüntette.[20] Ha Déryné emlékiratainak hinni lehet, az is előfordult, hogy a színésznők veszekedésébe avatkozott felesége, Szentpétery Zsuzsanna védelmében:

Egyszer történt, hogy a nők már mind fönt voltak a próbán. Egressyné ott ült egy díványon. Jön föl Schodelné, reánéz: „Hát maga szemtelen! hogy mer ülve maradni, ha én megjelenek?” – ilyesmit mondott. Zsuzsika megszégyenülve ment férjéhez sírva, ki ott volt a szobába, s mindjárt jött fel a színpadra, s megtámadta Schodelnét: hogy mi jognál fogva követeli, hogy az ő neje őelőtte felálljon? Szóból szó kerekedett, s igen keményeket mondtak egymásnak. Másnap Schodelné azt kívánta, hogy Egressyt csapják el! […] Természetes, hogy ezt nevetségesnek találták, és mondák neki: „Asszonyom! ha mindig elcsapnák a tagokat, akikre megbosszankodik, hát maholnap nem volna kivel játszani, s egyedül állana”.[21]

Schodelné Klein Rozália arcképe Kohlmann Lipót 1839-es metszetén (forrás: oszk.hu)

Egészen más jellegű, de nem kevésbé fontos kihívást jelentett Egressy számára önnön szakmai továbbfejlődésének a biztosítása, az a kérdés, hogy intézményes színészképzés és magyarul elérhető színészetelméleti munkák híján milyen megoldás kínálkozik a tanulásra, s a megvalósításhoz milyen lehetőségek állnak rendelkezésre. A Nemzeti Színház a színészek továbbképzésére nem fordított gondot, aki úgy gondolta, hogy szeretne jobbá válni, kénytelen volt saját utakat keresni és állni az ezzel kapcsolatos kiadásokat. Egressy kétféle módot talált: külföldi színházlátogató utakra indult és egykorú vagy közel egykorú német nyelvű dramaturgiai és színészetelméleti könyveket vásárolt. Az utazásokat vidéki vendégszerepléseinek jövedelméből finanszírozta. A külföldi színházak látogatásában Egressy a Nemzeti Színház színészei közül élen járt, voltaképpen ő volt az, aki ezt az önképzési formát Magyarországon meghonosította. Összesen négy tanulmányi célú külföldi útjáról tudunk: háromszor járt Bécsben és egyszer Párizsban. A párizsi útnak köszönhetően a német színészeti stílustól (bécsi, müncheni, stuttgarti) eltérő játéktechnikát is megismert. Színésztársai közül még Lendvay Márton látogatta hasonló indíttatásból német városok színházait az 1840-es években.

Egressy 1853-ban az utazások céljaként a művészetbeli haladást jelölte meg.[22] A Pesti Magyar Színház 1837. augusztusi megnyitása előtt Budáról Bécsbe gyalogolt, s április 17. és május 30. között a Burgtheater színészeinek játékát tanulmányozta. A megtekintett előadások színlapját hazahozta, innen tudjuk, hogy a hat hét alatt összesen harmincegy előadást nézett meg. A színlapokra jegyzeteket készített: „általában sommásan minősítette magát a darabot, a szereposztásban aláhúzással jelölte a neki tetsző színészi játékot és a hátlapon néhány rájegyzéssel rögzítette a futó benyomásokat”. Kerényi Ferenc úgy véli, az, hogy Egressy a „színészmesterség alapvető eszköztárához” tartozó dolgokat jegyzett fel, azt mutatja, hogy rádöbbent arra, hogy színészileg téves úton járt. A jegyzetei szerint nagyon figyelt arra, hogy felülkerekedjen azon a vándorszínészekre jellemző darabosságon, amely azt jelzi, hogy nincsenek tisztában a társadalmi érintkezéseket ábrázoló mozgásokkal és gesztusokkal. „Elleste”, hogyan kell a szerzői utasításokat (térdhajlítás, köszönés, udvarlás stb.) úgy végrehajtani, hogy közben a színész ne essen ki a szerepéből, sikerüljön a játszott jellem egyénítése. Tanulmányozta a jelmezeket is; már ekkor felismerte, hogy minden egyes ruhadarabnak értelemképző szerepe van: a jelmez színére, anyagára és szabására egyaránt figyelni kell. Azt akarta magában rögzíteni, hogy miként lehet rutinos színésszé válni, milyen alapműveletek (jelmezválasztás, színpadi mozgás, mimika stb.) elsajátítására van szükség ahhoz, hogy valaki kitartással és folyamatos önképzéssel a minőségi színjátszás megtestesítője legyen.[23] Másodjára 1838. május 23. és június 26. között járt Bécsben, ekkor tizenhat estét töltött az udvari színházban, és összesen húsz darabot látott. Megnézte többek között William Shakespeare-től A makrancos hölgyet Ludwig Löwe, Friedrich Schiller Tell Vilmosát Eduard Anschütz, Shakespeare-től a Rómeó és Júliát Julie Rettich és Karl Fichtner szereplésével.[24] Harmadszorra 1842 szeptemberében utazott a császárvárosba, ekkor már színésznő feleségét, Szentpétery Zsuzsannát is magával vitte.[25]

Párizsba 1843 novemberében indult, és 1844. január elején tért haza. Ez az utazás részletesen dokumentálva van, a színész a két hónap történéseiről folyamatosan tudósította feleségét, s írt levelet még sógorának, a Nemzeti Színház másik vezető színészének, Szentpétery Zsigmondnak is. Levelei bőbeszédűek, egyenletes ritmusban, folyamatosan érkeznek, és meglehetős részletességgel mutatják be utazásának körülményeit, párizsi élményeit, időbeosztását, programjait és életkörülményeit. A kiutazásra készülve látszik, hogy Egressynek nehezen sikerül összeszednie a szükséges pénzt, még az is felmerül benne, hogy háromheti pozsonyi vendégszereplésének keresete nem lesz elegendő, s biztosíték gyanánt magával visz néhány értéktárgyat is:

„Ha Feketén [Fekete Gábor] megvehetem pénzemet, vagy ha csak jutalomjátékom is szerencsésen üt ki, majd juttatok még magának édesse nehány forintot, hiszen én igen hozzá vagyok szokva a’ sanyarú élethez, majd az utban igen össze vonom magamat hogy kijöhessek, csak a’ sokféle csalásoktól félek. Vagy pedig meg lehet édesse, hogy majd kiváltom a’ drágaságainkat, és nehány gyürüt és az órát magamhoz veszem.”[26]

Párizsban kevés pénzből kellett gazdálkodnia, nagyon takarékosan élt, nincs olyan levele, amelyben ne panaszkodna a túl sok kiadásra vagy drágaságra. Nem akar fizetni a hordárnak („Ez az én táskám igen nehéz, pedig a’ hurczolásáért nem örömest fizetek édes, mert az is sokra megy apránként”[27]), és olcsó szállást keres. Az első néhány napon egy padlásszobában alszik („ideiglenes szobát, melly inkább galamb fészeknek mondható mert ha a’ kezemet a’ zsindelyen át dughatám: az eget érem”[28]), majd a téli hideg ellenére beéri egy kályha nélküli, fűtetlen szobával („A’ szobában nincs kályha, mert igy sokkal drágább volna”[29]). Noha azért megy Párizsba, hogy a francia színészek játékát tanulmányozza, mégsem tudja megfizetni a színpadra közeli rálátást biztosító drágább ülőhelyet, 1843. november 21-én írott levele szerint a legolcsóbb jegyfajtára futja neki, a karzaton ül.[30] Az általa megfizethető ételeket szinte ehetetlennek találja, anyagi lehetőségei ellenére kénytelen több pénzt áldozni az étkezésre. Erősen aggasztja ruházatának elrongyolódása, nehezére esik csizmát venni Párizsban, és drágállja a mosást.

„A’ jobb ebéd két forint, és harmadfél, de itt olly felette kis portiókat adnak hogy Etelka is megenné ’s jól sem lakna vele, pedig azt is tudod édes hogy én nagy ételű nem vagyok. Az a’ jó szokás van még is hogy az ebédhez bort is kap az ember hogy meg nem csömölöljön, és kenyeret a’ mennyit meg bír enni. A kávé 13 garas egy findsával, az igaz hogy igen nagy portio, és mellé fris vajat is adnak egy kis portiót. A’ fekete kávé 8 garas, és ezért egy kis pohár pálinkát is adnak mellé; és ezt édes igen jó italnak találtam, mert a’ kinek ez igen erös, tehát meg gyujtja a’ pálinkát, és ugy tölti a’ kávéba. […] 18 forint egy pár csizma édes. […] A’ mosás is igen drága. Egy ing 8 garas, ez a’ lególcsóbb.”[31]

Ugyanilyen beszédesek leveleinek azok a részletei is, amelyekben napirendjéről, illetve a kulturális és társaséleti eseményekről számol be. Tudatja feleségével, hogy mely színházakat látogatja, melyik híres művészt látta már fellépni, milyen nevezetességeket nézett meg. Elmeséli, hogy a franciák „11 órakor reggeliznek villás reggelit, és estve 5-töl 8ig ebédelnek, ekkor szinházba mennek és ott vannak fél 12ig. A’ szinházaknál a’ bilétekkel egész vásárt csinálnak, adják és veszik bizonyos emberek a’ jegyeket, kik ezzel kereskednek. Ha az ember egy darabot megnézett, ki jö, eladja féláron jegyét, megy más szinházba, ’s ott is féláron vesz; – és még egy harmadik szinházba is elmehet, ha épen omnibus-ra felkaphat, mert némely szinházak messze vannak”.[32]

„A’ Szaraczént adták édes. Mivel ismerem, igen jól esett legelöbb is illyet látnom. Ki az én szerepemet adta felségesen, ámbár az én szemeimnek kissé különösen, az az Franczia módon játszott. Majd irok mind ezekröl édes kimerítőleg. De hát még az a’ szinésznö, valami Noblet nevű, ki Bérangéré-t, a’ Kántorné egykori szerepét adta! Ez édes valami mondhatlanul dicsö vólt; Az indulatnak, a’ szenvedelmeknek illy rendkivüli fokozatra emelkedett, és még is ennyire női, olly mélyen a’ kebelbe markoló kifejezését soha sem láttam […] Hát még Rachel millyen lesz, ha már ez is illyen. Azonban félek édes hogy olly szerencsétlen leszek hogy ezt meg nem láthatom, mert folyvást betegeskedik. Ó istenem, hol vegyek idöt és pénzt, mindent mi itt van tudni, ismerni, látni. Sokat fogok virasztani, mert nappal járnom kell, ’s csak éjjel írhatok. – mert hiszen hogy Nappal Párisban szobában üljön az ember és írjon az lehetetlen.”[33]

 

De 1837-től önideológiájának részévé nemcsak a folyamatos önképzés vált, hanem az is, hogy a szélesebb nyilvánossággal is megosztotta tapasztalatait, a színjátszás professzionalizációjával kapcsolatos gondolatait. A párizsi színházlátogató tanulmányútról megjelent cikksorozat azt mutatja, hogy Egressy Párizsban már nemcsak a színészek játékára figyelt, hanem minden olyan tényezőre is, amely a színjátszással, egy színház működésével kapcsolatba hozható. Az állami színházakat járva a következő kérdések foglalkoztatták: mekkora hangsúlyt helyeznek a franciák kortárs nemzeti drámáik bemutatására, mennyit keresnek a színészek, s hogyan oldják meg a párizsi és a vidéki társulatoknál a színészutánpótlást. Az ilyen irányú érdeklődés, a színházügyi kérdések távlatosabb nézőpontból való szemlélése azt sejteti, hogy önfejlődését sikeresnek érezte, már túljutott a kezdeti dilemmákon, meg van győződve arról, hogy saját pályája jó úton halad. A Párizsban szerzett benyomásairól szóló cikksorozatától kezdve folyamatosan jelentkezett olyan publikációkkal, amelyek azt tárgyalják, hogy a magyar színjátszás szakszerűsödéséhez milyen lépésekre lenne szükség.[34] Ennek az indíttatásnak köszönhetően születnek majd az 1840-es évek második felétől a vidéki színészet felzárkóztatására és egy intézményes színésziskola létrehozására vonatkozó javaslatai, ezután kezdi igazán szükségét látni egy magyar nyelvű színészeti tankönyvnek, s 1860-ban a szakmai előrehaladás segítése érdekében kezdi el szerkeszteni a Magyar Szinházi Lapot.

A hivatásos színészi identitás formálódásához szorosan hozzátartoznak azok az ebben az időszakban íródott, a színészek megélhetési körülményeit tárgyaló Egressy-cikkek is, amelyeket az 1838–1841 között zajló úgynevezett operaháború kontextusában szoktak értelmezni. E sokszereplős és több szálon futó vitasorozat keretében 1841. március 6. és május 18. között Vörösmarty Mihály, Vahot Imre, Kossuth Lajos, Henszlmann Imre, Egressy és Fáncsy Lajos közreműködésével az Athenaeum és a Pesti Hirlap hasábjain cikkváltás bontakozott ki a prózai színészek fizetésemelési követelése körül. A vitát a Pesti Hirlap kezdte. A Kossuth által írt vezércikk szerint Fáncsy 3000, Laborfalvi Róza 2200, Lendvayné Hivatal Anikó 1200 pengőforintos évi fizetést követel, máskülönben nem hajlandóak szerződni. Kossuth felháborodottan így nyilatkozott: „azt gondoljátok e, hogy e’ nemzet, mellynek olly tömérdek szükségei fedezetlenek, egyenesen csak a’ végett szakította el szájától a’ 450 ezeret hogy a’ ti hiuságtoknak, pazarlástoknak, vagy fösvénységteknek, fényüzésteknek, vagy tulságos kéjelemvágyaitoknak gyáván tömjénezzen?”[35] Kossuthtal egyetértésben az Athenaeum folytatta a támadást: „tisztán és érthetőleg beszélni nem tudnak, de annál érthetőbben követelni.”[36] Egressy a válaszként írt Utóhangok a’ szinészek’ évdija fölötti zajokra című írásában azonban nem feltétlenül a szellemi elit kételyeit akarta eloszlatni, inkább a közönség jóindulatát igyekezett megnyerni. Nagyon jól tudta, hogy az Athenaeumban és a Pesti Hirlapban egy színészeket támadó cikknek komoly véleményformáló ereje van, s egyáltalán nem hiányzik, hogy akár a pesti, akár a vidéki közönség megorroljon rájuk, s a vita következményeként anyagi kár érje őket (a közönség például távol maradjon a jutalomjátékukról). Ebben az időben már a színészek esetében is megfigyelhető az a tendencia, amire az írók kapcsán a szakirodalom rámutatott: a nyilvánosság előtt való folyamatos jelenlét elengedhetetlen feltétele a karrier sikerének és a megélhetésnek – ha ez meginog, a művész „ki lesz téve a keresletingadozás könyörtelen fenyegetésének, s ennek következtében a megélhetés bizonytalanságának is”.[37] Úgy tűnik, Egressynek az volt a taktikája, hogy az olvasók bizalmát a teljes nyíltság hangoztatásával nyerje meg, beszélt a pesti színészélet belső ügyeiről, a színészek „iparűzési” gyakorlatáról. Lehetséges, hogy rájött arra, itt már valamiféle formálódó sztárkultusz-jelenségről van szó: a közönség egyszerűen kíváncsi a híres emberek mindennapjaira, életvitelükre, megélhetési körülményeikre – a színház kulisszák mögötti életét megszellőztető lapok ugyanúgy számíthattak olvasóik fokozott érdeklődésre, mint a mai bulvárlapok. Talán éppen ezért tartja fontosnak a cikkben megjegyezni: „Nincs okunk attól tartani, hogy félreértetünk: emlékezni fog az el nem fogult olvasó még adatokra”.[38] A fizetésemelés szükségességét két okkal magyarázta. Egyrészt a színészeknek is biztos anyagi háttérre van szüksége: „nem angol comfortról van a’ szó, hanem csak egy neméről a’ pesti jóllétnek, melly a’ nap’ gondjainak nyügétől tegye a’ szinész’ lelkét függetlenné”. Másrészt: „Színházunknak a’ nőszemélyzet’ számára általában nincs ruhatára, a’ férfitagok’ számára pedig csupán a’ mult kor’ costumjeit szolgáltatja ki; amannak tehát minden kor és nép’ öltözetét; emennek a’ jelenkor’ csaknem minden osztályáét évdijából kell kiállítania.” Egressy a színészfizetések, az önköltséges jelmezvásárlások részletezésével és a vidéki vendégszereplések anyagi hozamának nyilvánosságra hozásával piacosodásról, a piac normáinak megjelenéséről beszél. A pesti színészek munkavállalása kapcsán a piac törvényeit emlegeti a színházzal való szerződéskötés rítusának felelevenítésekor is: „a’ szinész és színigazgató, szerződés előtt, mint kalmár és vevő állanak szemközt, ’s ezen állapotban a’ szinész, mint alkuvó fél, tökéletesen szabad és független. Botot emeljünk-e a’ kalmárra, mivel portékája’ árát, talán csak látszólag magasra szabja? A’ szinész kér mennyit érdemelni hisz, s’ szükségesnek tart, az igazgató pedig ad, mennyit adnia lehet, vagy méltányosnak tart. A’ hiba nem azé leend, ki talán érdeme fölött sokat kért, hanem ki azon sokat megadta”.[39]

Kossuth hírlapjának első száma 1841-ből (forrás: nyugat.hu)

De akkor is a piacvilág szótárát használja, amikor vidéki fellépést egyeztet. A Nemzeti Színháznak köszönhetően 1838-tól a vezető színészek számára új pénzkeresési lehetőség volt kibontakozóban: szabadságidejük terhére vendégelőadásokra utazhattak. Egressy hivatásos színtársulatok és műkedvelők előadásain egyaránt közreműködött, s bár feleségének sokat panaszkodott rájuk, még az 1860-as években is vállalt vidéki fellépéseket. Elutazása előtt mindig leveleket váltott a hívó féllel, megegyeztek a játszott darabokról, a fellépések számáról és a javadalmazásról. Egressy ilyenkor szellemi tőkéjének áruba bocsátójaként, kulturális javakat előállító figuraként lépett fel, nagyon határozottan megírta az elvárásait, és azt is, hogy a feleknek milyen kötelezettségeik vannak egymással szemben. Amikor például 1841-ben Adorján Boldizsártól a Gortvakisfalud környéki műkedvelők nevében meghívást kapott, így írt: „Igen komolyan kérlek édes barátom, szíveskedjél nekem véghatározatként megírni lesz-e csakugyan valami azon szinészeti vállalatból mellyhez engemet is felszólitál, hogy még körülbelől 10 napi szabadságommal mellyet szerződésileg birok, annak idején rendelkezhessem. E szabadságidő nekem, barátom, fontos jövedelmező czikk, mellyet eltréfálnom semmi esetre nem lehet”.[40]

Egressy 1840 és 1844 között vezetett kiadási naplójából kiderül, hogy a vendégszereplésekkel járó többletjövedelem nem a létfenntartáshoz kellett, hanem a magasabb életszínvonal megteremtéséhez, vagyis esetében például az önképzéshez, a külföldi könyvvásárlásokhoz és a tanulmányokhoz. A kiadási napló vezetése egyértelműen életrajzi fordulóponthoz köthető. A bevételi oldal stabilizálását jelentette, hogy szerződtették a Pesti Magyar Színházhoz, s innentől kezdve minden hónapban fizetést kapott. Egressy az első években évi 672, 1846-tól már 1640 pengőforintot keresett. Ehhez hozzáadódott felesége segédszínésznői fizetése, amely Szentpétery Zsuzsanna 1864-ben benyújtott nyugdíjkérelme szerint 360 pengőforint volt.[41] Megélhetésüket e bevételeken túl Egressy évi egy jutalomjátékának honoráriuma (a színésztárs, Fáncsy Lajos szerint ennek összege a 200, de van, hogy a 400–500 pengőforintot is eléri[42]) és a vidéki vendégszereplések keresete biztosította. A kiadási naplóban szereplő költségek négy területre vonatkoznak: jelmezvásárlás, a vendégszereplések miatti rendszeres utazások (az úti- és szállásköltséget általában önerőből kellett finanszírozni), a vidékinél drágább pesti lakás fenntartása és három gyermekének taníttatása. Egressy önmegfigyelésének tárgya nem az, hogy meg lehet-e egyáltalán élni a színészetből, hanem az, hogy milyen életszínvonalat teremthet családja számára, s milyen mértékű szakmai jellegű kiadásokat engedhet meg magának. Pontosan erre reflektál a Nyugdíjképességem igazolása című beadványban is, amikor megírja, hogy 1842-ben milyen indíttatásból indult vidéki vendégszereplésekre: „1842-dik év tavaszán a müvészetbeni haladás szükségének érzetétől kényszeritve, elhagytam Pestet, olly czéllal, hogy a már szépen jövedelmező vidéki vendégszerepezés utján bizonyos összeget szerezzek, mellyel az európai nagyobb szinházakat meglátogathassam, s e mellett népes családomat is gondtalan állapotban hagyhassam itthon”.[43]

De a vendégszereplések vállalása kapcsán nem feledkezhetünk meg egy másfajta indíttatásról sem. Egressy tudta, hogy a nemzet színészeként az országos szintű kultúraközvetítés is a feladatai közé tartozik. Rakodczay Pál adatgyűjtéséből tudjuk, hogy főként nagy volumenű szerepeit vitte magával vidékre, komoly szerepe volt Shakespeare műveinek megismertetésében és terjesztésében,[44] a magyarországi Shakespeare-kultusz létrejöttében. Kerényi Ferenc rámutatott, hogy az 1840-es években az ifjú radikálisok műveinek és fordításainak népszerűsítéséből is kivette részét.[45] A vidéki közönség lelkesen várta és fogadta a pesti színészeket. A kor szokásai szerint a nézők és a fogadó társulatok ajándékokkal is kifejezték elismerésüket, sőt rajongásukat Egressy iránt. A karzatról szóróversek hullottak, koszorúkat, emlékgyűrűt és billikomokat kapott. Petőfi Sándornak 1847 augusztusában írott leveléből tudjuk, hogy azon a nyáron a kassaiak újabb serleggel ajándékozták meg, s ezzel együtt tíz évi vendégszerepléssel a háta mögött már öt ezüstkehely tulajdonosa volt.[46]

 

Lilla Szalisznyó: Gábor Egressy and the National Theatre
Professional Issues and Friendly Relations (Part 1)

In Hungary, from among the modernization efforts beginning at the turn of the 18th and 19th centuries, the establishment of the various forums and institutional systems of culture, the creation and differentiation of the first Hungarian-language journals, as well as the foundation of the Hungarian National Museum, the Hungarian Scholarly Society and the Hungarian Theatre in Pest (called National Theatre from 1840) were of paramount importance. The 1837 opening of the stone theatre in Pest was a milestone in the history of professional Hungarian-language acting in several regards. Focusing on the figure of Gábor Egressy, one of the most renowned actors at the National Theatre, the first part of Lilla Szalisznyó’s study shows how, under what conditions, and in what a system the actors were working in the country’s number one theatre between 1837 and 1848. Important documents are published about the challenges and difficulties Egressy had to face in order to ensure his professional development and self-education.

 

[1]     Egressy Gábor, Nyugdíjképességem igazolása, Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár (a továbbiakban: OSZK Kt.), Fol. Hung. 1078.

[2]     Kerényi Ferenc, A Pesti Magyar Színház építése és megszervezése = Magyar színháztörténet 1790–1873, szerk. Kerényi Ferenc, Bp., Akadémiai, 1990, 231.

[3]     Egressy Gábor Egressy Béninek, Kolozsvár, 1838. november 1.= Egressy Galambos Gábor emléke: Saját műveiből siremléke javára rendezték fiai, Pest, Emich Gusztáv, 1867, 51.

[4]     Egressy Gábor, Válasz Convilhac urnak Párisba, Magyar Szinházi Lap, 1860/51, 411–412.

[5]     Egressy Gábor szerződése, 1838. november 15., Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti és Zeneműtár (a továbbiakban: OSZK SzT.), A Nemzeti Színház irattárának maradványai 1831–1884, Fond 4/113.

[6]     Egressy Gábor vegyes iratai, OSZK Kt., Analekta 1239/2.

[7]     Játékszini Tőrvények, [1833], OSZK SzT., irattár, Várszínházi iratok.

[8]     A Nemzeti Szinház bővitett törvény-könyve 1842-től, Pest, Beimel József, [1842], 68–75. pontok.

[9]     Uo., 72. pont.

[10]   Zsoldos Ernő, Id. Lendvay Márton (Adattár), Bp., Színháztudományi és Filmtudományi Intézet – Országos Színháztörténeti Múzeum, 1958, 31, 35, 37, 43.

[11]   A Nemzeti Szinház bővitett törvény-könyve 1842-től, 76–97. pontok.

[12]   Uo., 55, 75, 76, 80, 86, 92, 106, 107, 118, 119, 156–157. pontok.

[13]   Uo., 48–49. pontok.

[14]   Uo., 43. pont.

[15]   Uo., 105. pont.

[16]   Budai nemzeti játékszini zsebkönyv 1837-re, kiad. Gillyén Sándor, Pest, Trattner-Károlyi, 1836.

[17]   Pesti nemzeti játékszíni zsebkönyv 1838ra, kiad. Gillyén Sándor, Pest, Beimel József, 1838.

[18]   OSZK SzT. Nemzeti Színház kötetes iratok: Törvényszéki jegyzőkönyv 666, 1847. december 13-án tárgyalt ügy.

[19]   Uo., 1848. március 13–14-én tárgyalt ügy. (Kiemelés az eredetiben.)

[20]   OSZK SzT. Nemzeti Színház kötetes iratok: Törvényszéki jegyzőkönyv 663, 1842. január 15-én tárgyalt ügy.

[21]   Déryné emlékezései, kiad. Réz Pál, Bp., Szépirodalmi, 1955, II, 239–240.

[22]   Egressy Gábor, Nyugdíjképességem igazolása, OSZK Kt., Fol. Hung. 1078.

[23]   Egressy Gábor válogatott cikkei /1838–1848/, vál., jegyz., tan. Kerényi Ferenc, Bp., Magyar Színházi Intézet, 1980, 117–118, 211–213.

[24]   Uo., 123–124.

[25]   Szentpétery Zsuzsanna Egressy Gábornak, [Parád, 1853. július 15–16.] = „Irjátok a mi tollatokra jön”: Egressy Gábor családi levelezése (1841–1865), kiad. Szalisznyó Lilla, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2017, I, 155.; II, 691.

[26]   Egressy Gábor Szentpétery Zsuzsannának, Pozsony, 1843. október 6. = Uo., I, 41.

[27]   Egressy Gábor Szentpétery Zsuzsannának, Pozsony, 1843. november 3. = Uo., I, 42.

[28]   Egressy Gábor Szentpétery Zsigmondnak, Párizs, 1843. november 23., OSZK Kt. Levelestár, Egressy Gábor Szentpétery Zsigmondhoz, 1. sz. levél.

[29]   Uo.

[30]   Egressy Gábor Szentpétery Zsuzsannának, Párizs, 1843. november 21. = „Irjátok a mi tollatokra jön”, I, 46.

[31]   Egressy Gábor Szentpétery Zsuzsannának, Párizs, 1843. december 2. = Uo., 48–49.

[32]   Uo., 48.

[33]   Egressy Gábor Szentpétery Zsuzsannának, Párizs, 1843. november 21. = Uo., 46–47. (Kiemelés az eredetiben.)

[34]   Pest és Páris között, Regélő Pesti Divatlap, 1843/50, 1580−1592.; Franczia szinészetről, Regélő Pesti Divatlap, 1844/4, 49−54.; 1844/16, 241−245.; Párisi jegyzeteimből: Rachel, Pesti Divatlap, 1844/7, 220−221.; A párisi színi világból (Páris, télelő’ 6-kán, 1843, a Dán kávéházban.), Honderü, 1845/3, 37−38.

[35]   Kossuth Lajos, Nemzeti Játékszin ügye, Pesti Hirlap, 1841/19, 149.

[36]   –y, Szinházügyi hir és voks, Athenaeum, 1841/28, 444.

[37]   Margócsy István, Petőfi Sándor: Kísérlet, Bp., Korona, 1999, 72.

[38]   Egressy Gábor, Utóhangok a’ szinészek’ évdija fölötti zajokra, Athenaeum, 1841/40, 637–640. (Kiemelés az eredetiben.)

[39]   Uo. (Kiemelés az eredetiben.)

[40]   Egressy Gábor Adorján Boldizsárnak, Pest, 1841. november 16. = Levelek Adorján Boldizsár levelesládájából, közli Dr. Wallentinyi Dezsőné, Irodalomtörténeti Közlemények, 1917/1, 95. (Kiemelés tőlem. Sz. L.)

[41]   Egressy Gábor és Egressy Ákos Szentpétery Zsuzsannának, [Máramarossziget, 1864. október első fele] = „Irjátok a mi tollatokra jön”, I, 587.

[42]   Fáncsy Lajos, Igazolások, Athenaeum, 1841/32, 509.

[43]   Egressy Gábor, Nyugdíjképességem igazolása, OSZK Kt., Fol. Hung. 1078.

[44]   Rakodczay Pál, Egressy Gábor és kora, Bp., Singer és Wolfner, 1911, II, 553–582.

[45]   Egressy Gábor válogatott cikkei /1838–1848/, 129.

[46]   Egressy Gábor Petőfi Sándornak, Pest, 1847. augusztus 7. = Petőfi Sándor Összes művei VII., kiad. Kiss József, V. Nyilassy Vilma, Bp., Akadémiai, 1964, 79.

(2021. február 15.)