Nézőpontok - A kassai polgárokról

Bazsányi Sándor

A kassai polgárok bemutatójára menet mindvégig azon gondolkodtam, vajon miként lehet színházi eszközökkel élővé varázsolni Márai Sándor történelmi tárgyú, épületes eszméket és összekuszált érzelmeket ütköztető drámájának nehézkességét. Hogyan lehet tényleges színházi akcióvá hevíteni az etikai-politikai szólamokban és érzelmi-szerelmi feszültségekben létező alakok retorikus dikcióját.

Választ csak a másnapi előadást követő akciótól, gerillaművészeti eseménytől kaptam, amelynek során a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói azzal tiltakoztak a fenntartó által tényleges egyeztetés nélkül kinevezett kuratórium ellen, hogy a kuratóriumi elnök (Vidnyánszky Attila) által igazgatott színház falai között játszott darabból a színház falain kívül felolvasták az egyik kuratóriumi tag (Rátóti Zoltán) által alakított szereplő, János kőfaragó mester szabadságszólamait. Amitől persze nem tűnt fel jobb színben a darab, viszont megszületett egy érvényes előadásforma.

Kár, hogy hasonló hőfokú élményhez, színházi értelemben felforgató tapasztalathoz nem juttatott Szabó K. István szakmai szempontból tisztességes rendezése. De ez bizonyos értelemben az én hibám: miért gondoltam azt, hogy az összalkotói szándék ezúttal arra akaródzott volna irányulni, hogy kimozdítsa Márai darabját önnön szépirodalmi világából, a szerelmi háromszögalakzatra épülő eszmei alakzatok mátrixában (a színpadi bejövetel és kimenetel közötti időegységekben) szónokló férfiak és nők sematikus kapcsolatrendszeréből. Aminek ráadásul megvan a maga veretes hagyománya – mind a drámairodalomban, Németh Lászlótól Szabó Magdán és Páskándi Gézán át Sütő Andrásig, mind a színházművészetben, az előbbi szerzők műveinek mára immár legendává fényesedett vagy fakult nemzeti színházi előadásaiban. Volt persze néhány sokkoló vagy játékos ötlet (a Kassát feldúló martalócok például horogkeresztes és sarlókalapácsos, játékfilmes kliséket idéző bohócmaskarádéban jelennek meg), de az előadás inkább az író Márai saját világháborús Kassa-tapasztalatát, illetve kivándorlásának kulturális traumáját fogalmazta rá a középkori Kassán játszódó darabra. Dramaturgiai szempontból viszont kimagaslott a gátlástalan Omodé nádor ellen fellázadó kassai polgárok ügyének tárgyalása: egyszerre patetikus és ironikus játékossága felidézte például G. B. Shaw Szent Johannájának tragikus és ironikus játékosságát.

A hagyományosan deklamáló előadásmódra épülő, audiovizuális hatáseszközökkel mérsékelten megbolondított, történelmi és életrajzi áthallásokban dúskáló előadásból én most Tóth Auguszta szerepformálását emelném ki lelkesen, aki a fantáziátlanul makulátlan előadóművészettel alakított kőfaragó mester feleségeként képes volt kizengetni a megcsalt asszony lelki hangszekrényének megannyi egymásra csúszó, egymást erősítő és hitelesítő fokozatát, a szeretettől a gyűlöletig, a megértéstől az elutasításig, a bosszúvágytól a megbocsátásig. A szenvedésben méltóságot nyerő Ágnes asszony megtestesítője volt leginkább jelen az előadásban, mégpedig annak köszönhetően, hogy – a többiekkel ellentétben – nem csupán épületes gondolatokat hangoztatott szabadságról, polgárságról, művészetről, alkotásról, Istenről, törvénytiszteletről, lázadásról, hanem meg is mutatta, miként lehet pszichikai-esztétikai érvényességgel létezni, mozogni, állni, beszélni, hallgatni, lélegezni – az eszmék által behálózott Márai-darab historikus voltában aktualizáló téridejében.

Mindenesetre A kassai polgárok új előadása nem győzött meg arról, hogy a regény- és naplóíróként kimagasló Márai Sándort a huszadik századi magyar nyelvű, azon belül történelmi tárgyú drámairodalom olyan jelentős szerzői között lássam, mint amilyen a IV. Henrik királyt író Füst Milán, A kétfejű fenevad vízióját megteremtő Weöres Sándor vagy a Caligula helytartóját jegyző Székely János. (Ez utóbbi darab emlékezetes színrevitelét láthatjuk a Nemzeti Gobbi Hilda színpadán Szász János rendezésében.)

Falusi Márton

Egyén és közösség felelősségi viszonyának két archetípusa az antik görög városállam és a középkori szabad királyi város politikai modellje. A kettő közé a római jog vert hidat erényekből, elvekből, intézményekből, hogy tovább vezessen a felvilágosodás eszméin át egészen a mai civilizációs vívmányokig. Közép-európai állami nyomorúságunkat a valódi polgárság kialakulásának fejlődési rendellenességéből fakadó torz gondolkodás, kisebbrendűségi komplexus táplálja. Két világ határán egyensúlyozva vágyunk Nyugatra és ragaszkodunk Kelethez. „Mindig nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél” – inti peregrináló fiát a dráma főszereplője.

A kassai polgárok közép-európai jellegét a főhős, János mester meghasonlottsága, konfliktusainak kettős természete is színre viszi. Közösségi emberként a feudális törvényekkel, Károly Róbert nádorának önkényével szegül szembe, a kassai lakosság autonómiájának védelmére kel. A jogrenden kívüli erőszak csak újabb erőszakot, fegyveres ellenállást válthat ki. Omodé nádor, aki a királyi pátensre hivatkozva prédálja el a kassaiak vagyonát, gyilkoltatja meg a martalócai útjába kerülőket, végszükségre juttatja a céhek virágzó szövetségét. János, a kőfaragó, a dómot építők megbecsült művészegyénisége a Bibó István-i, műgonddal alkotó mesterembert testesíti meg. Tagja ugyan a városvezetésnek, ám abban hisz, hogy az emberek helyett már a törvények uralkodnak, így pedig mindennapjait a magánszférába visszavonultan az opus magnum tökéletesítésének szentelheti. Polgárként akar viselkedni, mégis úrként kényszerül síkra szállni. Dilemmáinak oka nem a cselekvés vagy nem cselekvés, hanem a párkapcsolati válság: a szobrának modellt álló nevelt lánya, Genovéva iránti olthatatlan szenvedély a polgári értékrendet felforgató tragikus vétség. A rendiség visszahúzza, a művészlét szétfeszíti a polgári világot: ettől az összefüggéstől izgalmas az előadás.

Márai drámájában a közép-európai sors hitelesebben dúlja fel a magánember házát, mint a városközösséget. Azok a morálfilozófiai viták, amelyek Bánk bán és Kolhász Mihály esetében az otthonon kívül mozgatták tétjeiket, immár domesztikálódtak, intra muros helyeződtek át. Szabó K. István rendezése birkózik azzal, hogy János mester közéleti tétovázásának motivációi a mű születésekor, 1942-ben még borzolták a kedélyeket – hiszen a társadalom demokratizálódása, a hatalom humanizálása, és főként a feudális magyar valóság felszámolása éppúgy adott teret utópiáknak, mint programoknak –, mára azonban nem hatnak újszerűnek. A törvényszéki retorika megkopott, rabulisztikája nem mutat be új nézetkülönbségeket, ami az előadás végére, a két jogtudós fellépésekor különösen kiütközik. A rendező számos eszközt használ, hogy a cselekményt időtlenül érvényessé stilizálja. János mester fia, Kristóf bölcselkedése, Kassa bombázása, a náci és szovjet bohócok gyilkolása dramaturgiai szempontból mintegy előkészítik a meghökkentő záróképet: a Kaszás Attila terem függönyeit félrehúzva a szomszédos irodaház félig kész betonváza tárul a nézők elé. Ez a gesztus a polgári miliő antikvitástól örökölt méltóságát a metropoliszok személyiségroncsoló konzumkultúrájában siratja.

Márai is élesen láthatta, amit nekünk bizonygatni sem szükséges, hogy a közép-európai társadalmi struktúrák makacsul újratermelik a feudalizmust, miközben a Nyugattól – valódi modernizáció és jómód helyett – csupán a tömegember mentalitását sajátítják el. János mester tragédiája megrendítő: hiába tart ki szeretetlen hitvese mellett, ugyanúgy elveszíti, mint múzsáját és az alkotómunka örömét. Elsősorban a színésznők, Tóth Auguszta, Barta Ágnes és Nagy Mari páratlan alakításának köszönhetően ez a személyes tragédia kortársként üti szíven a közönséget. Akárcsak az, hogy Kassa, a(z egykor) multietnikus, mégis magyar tudatú, a hazáért áldozatot hozó polgári társadalom laboratóriuma állami szinten soha meg nem valósuló ideál.

(2020. november 10.)