A hosszútávfutó helybenjárása

Amikor a kiskunfélegyházi testnevelési középiskolába ment felvételizni, annyi híja volt a pénznek, amit az édesanyjától kapott vonatra, hogy csak Tiszakécskéig jutott. Onnan futva tette meg az utat – lekéste ugyan a felvételit, de amikor megtudták, hogy majdnem egy teljes maratoni táv van a háta mögött, azonnal felvették.

Kóti Árpád debreceni színésznek is ilyen hosszútávfutó lett – az első pár év útkeresését leszámítva 1963-tól a 2015-ben bekövetkezett haláláig a Csokonai Színház aktív művésze volt. Amikor a Jászai- és Kossuth-díjas, Érdemes és Kiváló Művészt 2014-ben a Nemzet Színészei közé választották, egy országos lap feltette a kérdést: „egy nevesincs vidékit?”

A 2006-os Lear király címszerepéről ezt írta a Kóti pályáját végikövető kritikus, Molnár Gál Péter: „Nem királykodik: király. Póztalan középhangja zeng, betölti az épületet. Kóti Árpádnak úgy zenél a hangja, mint utoljára Bessenyeinek. Képes erőt sugározni. Gyengéd szeretetet. Tud halk lenni, és annyi erő van agg uralkodójában, hogy nemcsak az ország terhét, de még a hegyeket is el tudná hordani. Bölcsen – és nem szeszélyből – átengedi az uralkodást. És hiszi, hogy jól elrendezte a dolgát. Bucsán született. 1934. november 15-én. Vagyis 72 éves. 48 éve színész. Jó színész. Nagyon jó színész. A kutya se ismeri Budapesten. 48 éve végezte a főiskolát, azóta vidéki színész. Nagy vidéki színész, de reflektorfényes pályáját árnyékban élte le. Erős karakterű, jellegzetes színész volt fiatalon, kőzépkorúan, idős férfiként is.”

Az MMA Kiadó gondozásában megjelent kötetben Bakó Endre debreceni újságíró és irodalomtörténész ebbe az „árnyékvilágba” enged betekintést. Könyvének első részében a helyi és országos lapok, folyóiratok cikkeiben közölt kritikák alapján követhetjük végig a közel kétszáz szerepet felölelő pálya nevezetes és felejtésre ítélt, sikerült és kudarcos alakításait az epizódszerepek sokaságától jelentős főszerepekig. A Kótiról szóló újságcikkidézetek nem csupán egy pályaívet rajzolnak meg, hanem a 60-as évektől egy vidéki város sajtójáról és a „fővárosi” kritikáról is érdekes képet adnak.

„A színházért persze mindent kibírok. Ha nem idegenkednék a nagy szavaktól, azt mondanám, hogy nekem mindenem a színház. Az eszméletemet a főiskolának, a társaimnak, a színháznak köszönhetem” – így kezdődik az életpályát átfogó interjúmontázs a ritkán és sokszor morogva nyilatkozó Kótitól, akiről Bakó így ír: „Bár bohém alkat volt, eredeti humorral, improvizáló készséggel, bele-belenézett az éjszakába, de a színházi feladatokat komolyan vette, a munkában nem ismert tréfát! (…) Több beszélgetésben anarchista, lázadó típusnak jellemezte magát (…) gyűlölte a hazugságot, s megvetette a meghunyászkodást, kertelés nélkül nyilvánított véleményt politikáról, vezető személyiségekről, ezekből olykor kellemetlensége származott. (…) Mi volt kisugárzásának titka? Talán az, hogy az ösztön és a tanult mesterségbeli tudás egészséges arányt alkotott benne, vagyis a tudatos alakítókészség nem oltotta ki a spontán, őszinte emberi reflexivitást. A megírt szerepet játszotta, de mindig adott hozzá magából valamit anélkül, hogy civil énjét előretolta volna.”

A kötet csemegéje a fanyar és csípős humorú Kóti aranyköpéseiből és anekdotákból készült összeállítás. Nem holmi bennfentes jópofáskodások gyűjteménye ez, hanem erős kontúrú jellem- és korrajz, mint ez is:

„Kóti a nevezetes debreceni szálloda, az Aranybika teraszán ül. Egy ismerőse ráköszön:

– Szevasz, Árpi!!!

– Szevasz!

– Hogy vagy?

– Most provokálsz???”

Kornya István

Bakó Endre:
Kóti Árpád, a Nemzet Színésze,
MMA Kiadó, 2019

(2020. január 24.)