JEGYPÉNZTÁRUNK ÜNNEPI NYITVATARTÁSA:
December 21-22-23-án, valamint december 27 és 30 között 10.00-18:00 óráig. December 24-25-26-án, december 31-én és január 1-én zárva.
JEGYPÉNZTÁRUNK ÜNNEPI NYITVATARTÁSA:
December 21-22-23-án, valamint december 27 és 30 között 10.00-18:00 óráig. December 24-25-26-án, december 31-én és január 1-én zárva.
Bemutató: Egy ember az örökkévalóságnak
Fred Zinnemann rendező négy Golden Globe- és a hat Oscar-díjat nyert filmadaptációja elkészülése után nyilatkozta Robert Bolt drámájáról: „Hazárd vállalkozás volt, mivel nincsen benne sem erotika, sem borzasztás, annál több viszont a dialógus.” Most is kockázatos vállalkozás színre vinni Morus történetét?
– Az Egy ember az örökkévalóságnak darab híján van nagy csatajeleneteknek, báloknak, és színházi rendezőként én sem tudok mást mondani, mint a filmes Zinneman. A kihívás számunkra is az, hogy ezt a nagyon erősen a középkori vitadrámákra hasonlító művet megtöltsük olyan helyzetekkel, teatralitással, amelyek közelebb hozzák a mai nézőkhöz a dráma szellemiségét. S mindezt anélkül kell tennünk, hogy megfosztanánk Bolt művét az intellektuális tartalmától.
A színházi szövegkönyvben szokatlan „jelek” olvashatók: nem csupán a szerepnevek vannak feltüntetve, ahogyan szokás, hanem a szerepet alakító színészek neve is mindig ki van írva. Miért része ez az előadásnak?
– Az előadásunkban különleges viszonyba kerül a közönség a színpaddal. Abból indultunk ki, hogy a darabnak van egy olyan szereplője, a Bakos-Kiss Gábor által alakított Hétköznapi ember, aki mindig bemutatja a szerepeket játszókat is. Ez az alak úgy lép fel, mintha egy lenne az aznap esti nézők közül. Ő segít eligazodni a darab útvesztőiben. Többek között bemutatja a szereplőket: mint egy élő színlap.
A darab másik része igazi tárgyalótermi dráma. A nézők maguk is esküdtekké válnak ebben a térben?
– Szó szerint ez történik. Igaz, a hasonló műfajú drámákkal szemben a mi előadásunkban három tárgyalás is van. Nagyon érdekes, hogy milyenek is ezek a kihallgatások, mert ez számunkra, a mi korunkban is ismerősek lehetnek. Vannak azok a típusú kihallgatások, amelyekre azt szoktuk mondani, hogy raportra hívnak valakit. Ilyenkor csak két ember van jelen, és ők egymás között akarják elintézni a dolgokat. Ajánlatokat tesznek, megpróbálnak kompromisszumokat kötni. Ezek bizalmas dialógusok, mint amilyen a VIII. Henrik szándékaival szemben fellépő államférfi, Morus és a király jobbkeze, Cromwell közötti beszélgetés, vagy a király és Morus beszélgetése. Ezután már a – szűk – plénum elé viszik az ügyet, ami esetünkben egy amolyan hármas szent szövetséget jelent: a canterbury-i érsek, Norfolk királyi megbízott és Cromwell. Ez a társaság jelzi, hogy Morus ügye már nem intézhető el négyszemközt. Aztán a darab végi nyílt tárgyaláson kiderül, hogy az uralkodó és a holdudvara, valamint Morus magánya állnak szemben egymással. Ekkor válik a nézőtér esküdtszékké, és a közönség is meghozza a maga ítéletét. Aztán az ítélet és a végrehajtás után – ahogyan ez az életben lenni szokott – az addig deviánsnak tekintett embernek szobrot állítunk, szentnek és mártírnak kiállítjuk ki őket. Ezeket az emlékműveket aztán időről időre megkoszorúzzuk. De előtte kivégezzük őket.
Morus önmagában izgalmas figura, vagy ennek a bánásmódnak a szenvedő alanyaként érdekes?
– Számomra nem mint történelmi személyiség érdekes, hanem az a helyzet a fontos, amiben Morus fellépett. A 15. század vége és a 16. század eleje prosperáló időszak. Felfedezik Amerikát, elindul a kapitalista fejlődés Európában. Anglia helyzete még ezen belül is kedvezőbb, az addig elszigetelt országra jólét, gazdagság köszönt. Hirtelen tódul a pénz, létrejönnek a nagybirtokok, uradalmak, kastélyok, várak épülnek. Virul a művészet, az angol reneszánsz korában járunk. Ennél jobbat, ennél szebbet kívánni sem lehetne. És színre lép egy tökéletes uralkodó: önálló akarattal rendelkező, erőskezű király – aki még azt is akarja, hogy a világi hatalom szakadjon el a római katolikus egyháztól, majd létrehozza az anglikán egyházat. Ez szinte természetes velejárója a korszellemnek: olyan gazdagok vagyunk, hogy nem akarunk Rómától függeni. Igen ám, de akad egy „deviáns” ember, aki egyszer csak szembeszáll ezzel. Azért hangsúlyozom a devianciát, mert ragaszkodom a szó eredeti jelentéséhez: Morus Tamás ugyanis nem VIII. Henrikkel szemben lép fel, hanem a társadalmi normáktól tér el. Az árral szemben úszik. Azt mondja, hogy ha felesküdtem valamire – a Róma iránti hűségre –, kiállok mellette még akkor is, ha ez éppen nem olyan népszerű, sőt veszélyes. Tulajdonképpen természetes, hogy elítélik, hiszen maga ellen hívta ki a sorsot. Csak aztán később rájövünk, mit is jelentett ennek az embernek a kívülállása…
A próbák elején úgy fogalmazott, hogy „Robert Bolt hőse olyan lázadó, aki egyedül vívja meg a maga forradalmát”. Ugyanakkor Morus Tamás konzervatív lázadó, hiszen ő éppen a fennálló rendet akarja megtartani. Ez lehetne aktuális üzenet manapság, amikor sokan azzal tűnnek ki, ha ragaszkodnak valamilyen régi értékhez?
– Nem keresném ebben ilyen értelemben az aktualitást, az aktuálpolitizálást amúgy is ócska nyekergésnek tartom a színpadon. Nem oda való. Ez a darab ezen jelentősen túlmutat. A színház funkciója az, hogy tendenciákat fogalmaz meg. Morus Tamás sem csupán maradi vagy árral szemben úszó ember. Ő ugyanis a régi értékek védése közben megírja azt a művét, az Utópiát, amely leír egy osztály nélküli társadalmat. Ennek a műnek a szellemi öröksége lesz háromszáz évvel később, 1789-ben a francia forradalom, de Marx Károly vagy Engels Frigyes német filozófusok gondolkodására is hatással lesz. A fontos tehát nem az, hogy éppen most mit jelent Morus, hanem az, hogy az az ember, akit kivet kora társadalma, azt a jövőbe vetik ki.
Lukácsy György
(2019. február 01.)