Művész és tudós - Németh Antal és a Nemzeti Színház

Németh Antal egész életében írt – cikket, tanulmányt, naplót, jegyzetet. Reflektált korára, és értékelte, dokumentálta, magyarázta, feldolgozta saját tevékenységét. Arról írt, hogy honnan indult a Nemzeti Színházig ívelő pályája?

– Erről nem nagyon volt mit írnia. Szegény józsefvárosi család gyermeke volt, apja pedellus, anyja háztartásbeli. Az öccse fotográfus lett, a nővére háziasszony. Antal valósítja meg azt a szinte elképzelhetetlen társadalmi emelkedést, ami a 8. kerületi szuterénből a Nemzeti Színházi igazgató székéig vezet.

A tehetség önmagában nyilván nem elegendő az induláshoz.

– Gimnáziumi tanára, Pethő Sándor viszi be a fiatal egyetemistát a Magyarság című laphoz. Pethő a két világháború közötti újságírás egyik legjelentősebb alakja, később a németellenes orientációt képviselő Magyar Nemzet alapító főszerkesztője. A Magyarság a Monarchia utolsó közös külügyminisztere, ifj. Andrássy Gyula által alapított lap volt, ahol Németh eleinte kiállításokról, később színházról is ír. Közben a Pázmány Péter Tudományegyetemen esztétikát, irodalmat és művészettörténetet tanul, és újságírásból tartja fent magát. A Magyarság színházi rovatát végül nyolc évig vezeti – amikor kedvezőtlenül ír a lap felelős szerkesztőjének köréhez tartozó színésznő alakításáról, távoznia kell.

Amikor Németh Antal 32 évesen a Nemzeti igazgatója lett, már tekintélyes elméleti munkásság van mögötte. Új utakat keresett, korszerű színházat akart.

– Alig húszévesen előadást tart a Zeneakadémián, és keményen nekimegy Hevesi Sándornak, aki akkor a Nemzeti igazgatója, a legfőbb színházi tekintély, de Németh szerint nem „elég” korszerű. Hevesi eszménye az volt, hogy a rendező dolga az irodalmi mű színpadra állítása naturalista díszletek között. Németh ezzel szemben a drámát csupán a színházi előadás egyik alkotóelemének tartotta. A „rendező minden részlet kidolgozója, és az előadás az ő művészi akaratát fejezi ki” – írja ’30-ban az általa szerkesztett Színészeti lexikonban. Hevesi is korszerű volt persze, ahhoz a régi gyakorlathoz képest mindenképpen, hogy nem értékelte nagyra a magát központba állító, deklamáló színészt, ő már együttes munkát követelt. Németh azonban ezen is túlment, ösztöndíjasként Európa legnagyobb színházi rendezői­től a legkorszerűbb színházi nyelvet tanulta meg. Bécsben, Berlinben, Kölnben és Párizsban látta is a legjelentősebb színházi újítók, az orosz Tairov, a német Jessner, Piscator és Reinhard előadásait. Új színházat akart. „Le a naturalizmussal!” – hirdeti, szembefordulva a hazai rendezőkkel. Minden darabnak meg kell keresni a magvát, lényegét, végső értelmét és célját, és ezt színészben, díszletben, fényhatásokban kell kifejezni. Ezt a „darabvíziót” kell közvetíteni a közönségnek. Ez az általa képviselt modern színjátszás lényege.

Tudatosan készült arra, hogy elméleti tudását a gyakorlatban is kamatoztassa? Nem tudós, hanem művész akart lenni? A művészvilágban szokatlan módon használta a doktor titulusát a színlapokon, nyilván ezzel is sugallni szerette volna, hogy művészként is tudós.

– Mind a kettőt fontosnak tartotta, és a tudósi munkáját akkor is folytatta, amikor nem engedték rendezni. A színház – legyen szó báb- vagy prózai színházról, operáról – történeti, tudományos, esztétikai szempontból egyaránt érdekelte. Nem egyszerűen eltervezte, hogy megrendezi majd a Tragédiát vagy a Bánk bánt, hanem megpróbálta megérteni, mikor, miért vették elő, hogyan nyúltak a műhöz az előző generációk, ezért írta meg e két darab színpadi történetét. A Csongor és Tündéről írott nagyszerű műve kéziratban marad. Tudósként közelített a művészi munkához. Erről tanúskodnak az írásai, a tanulmányutakról hazaküldött cikkei, tudósításai, úti jegyzetei és naplói is. Színházesztétikából doktorál 1929-ben, szerkesztőként jegyzi a ’30-ban megjelent Színészeti lexikont. Ezzel a 27 évesen készült munkájával is ellenségeket szerzett szakmai körökben, mert tudományos keretek között adott hangot az új színházról vallott nézeteinek.

Színházi közhely: a tehetségtelen rendezőből lesz a kritikus. Németh Antal más utat járt be. Mikor lett a kritikusból, a radikálisan újító szándékú elméleti emberből rendező?

– 1928-ban az Alpári Nándor által létrehozott és amatőr Országos Kamaraszínházban csupán egyszer rendez. A második berlini ösztöndíj után – miközben doktorál és a lexikont szerkeszti –, egyetemi professzorai, köztük Négyesy László, aki a Nyugat folyóirat számos költőjének, Juhász Gyulának, Babitsnak, Kosztolányinak, Tóth Árpádnak is tanára, beajánlják őt a vallás- és közoktatásügyi miniszternél. Klebelsberg Kunó – szegedi lévén – pedig a polgármester figyelmébe ajánlja a felkészült színházi szakembert. Így kerül Németh a szegedi városi színházba, ahol rendezőként kezdi, egy évre rá már főrendező. Ötven előadást rendez, de ez a két év nem hoz számára igazi sikert, tapasztalatot annál inkább.

1935 – a nagy emelkedés éve. Németh Antal a színháztörténet magántanára lesz a debreceni egyetemen, Hóman Bálint kultuszminiszter pedig előbb a Magyar Rádió dramaturg-főrendezőjévé, június elsejétől a Nemzeti Színház igazgatójává nevezi ki. Németh 32 éves, és korántsem járta még végig azt a szamárlétrát, ami egy ilyen kinevezéshez „ildomos” lett volna. Mi van Hóman döntésének a hátterében?

– Hóman megoldást akar a Nemzeti Színház gondjaira. A Hevesi-korszak végére, ’32-re a Nemzeti sokat veszít népszerűségéből, ráadásul pénzügyi csőd fenyeget, és ezen Márkus László, aki az Operaház akkori főrendezője, későbbi igazgatója, majd Voinovich Géza irodalomtörténész sem tud úrrá lenni. Tabula rasát kell csinálni. Ki lehet erre alkalmas? Valaki, aki kívülről jön, akinek nem kell kompromisszumokat kötnie ismeretségek alapján, és szakmai tudása, felkészültsége megkérdőjelezhetetlen. Hóman tudós, egyetemi ember, és több, általa hitelesnek tartott professzor is Némethet javasolja neki a posztra.

A miniszter vállalja a nagy kockázatot, azt is, hogy formai okokból az egész társulatnak felmondanak. Így nyílik lehetősége Némethnek, hogy új és népszerű tagokat szerződtessen, többségüket a konkurens Vígszínházból: Somlay Artúrt, Berky Lilit, Tőkés Annát, Csortos Gyulát, Jávor Pált, Makláry Zoltánt, és érkezik Gózon Gyula, Apáthi Imre, ekkor kerül a Nemzetibe a Színművészeti Akadémiáról Gobbi Hilda. (Major Tamást még Hevesi szerződtette.) És ott van a társulatban Bajor Gizi, a korszak egyik legnagyobb sztárja, aki művészi tekintetben az új igazgató egyik legfőbb és legbefolyásosabb szövetségese lett.

Az 1931-es Új színházat! című rövid írásában világosan megfogalmazza Németh Antal: a műsor összeállítását, a szcenikai reformokat, valamint a színház és a közönség újraorganizálását csak egy ember végezheti sikeresen. Ő ezt meg is teszi! Hogyan?

– Egyrészt szabad kezet kap, másrészt a fiatalság vakmerőségével mindent meg is mer lépni. Megújítja a társulatot, és elképzelései megvalósítása érdekékében első két évben évi nyolc-tíz előadást is rendez. Leveleiből az derül ki, hogy kora reggeltől késő éjszakáig dolgozik.

A rendezésbe játékmestereket von be. Az előadást részletekbe menően megtervezi, erről tanúskodnak az úgynevezett rendezői példányok, amelyekbe aprólékosan feljegyzi jelenetről jelenetre az elképzeléseit, a színpadi mozgásokat, a világítást, a megoldásokhoz magyarázatokat fűz, rajzokat készít. Az olvasópróbán ismerteti koncepcióját a színészekkel, akikkel azután a próbák során a játékmesterek – többnyire a Nemzeti jeles színészei – foglalkoznak. Németh igazából már csak a premier előtti időszakban kapcsolódik be újra a munkába, hogy véglegesítse a színrevitelt. Két év elteltével kezd aztán más rendezőket is foglalkoztatni…

Hogyan fogadják azt az igazgatót, aki társulatcserét hajtott végre, aki határozottan világossá tette: mást akar, mint ami eddig volt?

– A politikai csatározások kereszttüzében áll, a sajtó is támadja jobbról is, balról is. A dokumentumokban annak nincs nyoma, hogy a társulatban nagy ellenállás lett volna vele szemben, illetve hamar sikerül a pártjára állítania a színészek javát. Bajor Gizi kiállása sokat nyom a latba. Az elfogadtatás másik kulcsa a közönségvonzó műsorpolitika. A nagy klasszikus szerzők, mint Madách, Katona, Vörösmarty, Shakespeare vagy Kleist művei mellett kortárs darabokat tűzött műsorra Németh Lászlótól, Nyírő Józseftől, Hubay Miklóstól, Tamási Árontól, nagy siker – Bécsben is vendégszerepelnek vele – a japán témájú Roninok kincse, a mára már elfeledett Kállay Miklós darabja. Márai Sándor Kalandja Jávorral és Tőkés Annával kasszasiker. Németh rövid idő alatt újra érdekessé, népszerűvé és rentábilissá tette a Nemzetit.

Az egyre inkább jobbra tolódó politikai kurzusban nem kényszerül olyan helyzetbe, állásfoglalásra, amit később nem vállalt volna fel?

– Soha nem történt ilyen. Apolitikus volt. Ügyesen, okosan és praktikusan vezette a Nemzetit. Csak a szakma érdekelte, kitartott elképzelései mellett, a minőséget tartotta elsődlegesnek.

Pedig a politikát nehéz volt kikerülni a mindennapokban. Miként védi társulatát például a zsidótörvények ellen?

– Emberségesen, bátran és okosan. A törvények arányokat határoztak meg, és ő ezeket betartja, de számos módot talál rá, hogy ki is játssza. Van, akit úgy küld nyugdíjba, hogy megállapodik vele, milyen szerepekre szerződteti vissza, vagy a szintén a Nemzetiben játszó férjnek, feleségnek magasabb fizetést ad. Gózon Gyulával olyan szerződést köt, hogy a szerepekre akkor is fizetnie kell a Nemzetinek, ha a színész nem léphet színpadra. A közismerten kommunista Major Tamásnak pedig akkor is folyósítja a fizetését, amikor ő figyelmezteti, hogy jobb, ha eltűnik.

1945 után új korszak, új politika köszönt be… A hivatalos eljárások során igazolják ugyan, hogy nem követett el háborús bűnt, végül mégis állás és mindenfajta rendezői lehetőség nélkül marad, nyomorúságos körülmények között él. Major Tamás, a Nemzeti igazgatója sem ad neki munkát. 1956 őszén Kaposváron kezdődik pályája utolsó rendezői korszaka, aztán Kecskemét és végül Pécs következik. Ezek az évek tele vannak megaláztatással, kényszerű kompromisszumokkal. Nincs lehetősége tehetségéhez, tudásához illő körülmények között rendezni. Hogyan tér vissza élete végén Németh Antal pályája a Nemzetihez?

– 1963-ban születik meg a határozat a Nemzeti Színház Blaha Lujza téri épületének a lebontásáról. Ez volt Németh Antal életének legfontosabb színhelye, minden művészi siker és kudarc ehhez az épülethez fűzi. Ahol lehet, kifejti aggodalmát, hogy mi lesz az épületben lévő hatalmas dokumentációval. Elmondja ezt Keresztury Dezsőnek is, akivel még berlini ösztöndíjasként köt barátságot, aki aztán ’45 után rövid ideig vallás- és közoktatásügyi miniszter, a 60-as években pedig az Országos Széchényi Könyvtár főkönyvtárosa. Németh tanácsai révén így kerül rengeteg értékes anyag a lebontásra ítélt Nemzetiből az akkor még a Nemzeti Múzeum épületében működő OSZK-ba. Németh elsősorban saját igazgatói korszakának a dokumentumait kezdi rendezni.

Be tudja fejezni ezt a munkát?

– Sok részletet megír, de nem ér a munka végére. Meg akarta írni – adatokkal, tényekkel alátámasztva – igazgatósága történetét, és azokat a botrányokat is, amelyekről annak idején sokat beszéltek, pletykáltak, de a valóság csak a dokumentumok révén tárulhat fel. Itt van például a Timár-ügy: 1942-ben a színész egy vendéglőben italozik. Asztaluknál ülő zsidó nőre a szomszédos asztaltól megjegyzéseket tesznek. Szóváltás kerekedik, és Timár azt ordítja, hogy zsidónak neveli a fiát, mert utálja ezt a tehetetlen magyar fajt. A Nemzetiben főszerepeket játszó Timárt nemzetgyalázásért feljelentik. Németh átszervezi a műsort, szerepeket oszt át, de közben arra kéri a Horthy Miklós kormányzóhoz bejáratos Bajor Gizit, járjon közben kollégájuk érdekében. Két hónap múlva Timár újra játszhat. Németh Antal utolsó munkája a csesztvei Madách-múzeum anyagának összeállítása, berendezése volt, ami azért is rendkívül értékes, mert a Tragédiával és a szerzővel egy életen át foglalkozott tudósként és rendezőként. Végső soron azt akarta, hogy a hatalmas dokumentáció és hagyaték közgyűjteményi védelem alá kerüljön. Tudta, hogy a Nemzeti múltját és az ő tevékenységét semmire sem becsülik, de abban reménykedett, hátha az utókor számára érdekes lesz mindez. Sokáig úgy tűnhetett, mintha Hevesi Sándortól Major Tamásig, vagyis ’32-től ’45-ig nem lett volna igazgatója a Nemzetinek. A rendező és színháztörténész Lengyel György, az egykori tanítvány volt az első, aki 1984-ben egy tanulmányban példaértékű színházi rendezőként említi a nevét, és pozitívan emlékezett meg róla… Lassan méltó helyére kerül az alakja a magyar színháztörténetben.

Kornya István

(2018. november 23.)