Maszk van a maszk mögött is

Volt már rendőrségi kihallgatáson?

– Nem… Azt hiszem, nem.

Pedig talán most, Joe szerepében megkönnyítené a helyzetét a rendőrségi eljárás emléke! Pláne egy kis fogda…

– Börtönben voltam már! Mispál Attila Méhek tánca című filmjéhez készültek felvételek a debreceni börtönben. De erre szokták azt mondani, hogy egy színésznek nem kell ahhoz ölnie, hogy eljátszhassa a gyilkos szerepét. Az persze nem árt, ha éppen mondjuk focistát játszik a színpadon, és egyébként is jól kezeli a labdát.

Tehát azt még nem tapasztalta, milyen is az, ha úgy néznek az emberre, mint egy bűnözőre?!

– Azt megéltem én már néhányszor, milyen az, mikor úgy beszélnek az emberrel, mintha valami gazember vagy alacsonyabb rendű lény lenne. Amióta ingázom Ukrajna és Magyarország, Beregszász, a szülőfalum Bene és Budapest között, számtalanszor mentem már át a határon, és bizony sokszor előfordult, hogy rendesen meggyakorlatoztattak. Olyan is volt, hogy hátra küldtek a kukához, hogy ott várakozzak. Gyakran járunk haza Benébe édesanyámhoz. Nekem még mindig összeszűkül a gyomrom, ha közelítünk az ukrán határhoz, Jutka, a párom is szorong. Ő Magyarországon születetett, itt nőtt fel. Szerencsére a kislányunk, Léna tudomást sem vesz a határról, legfeljebb unja a várakozást.

De rendőrségi ügye nem volt?

– Dehogynem! Elmesélem. Késő este egy előadás után mentem hazafelé Kőbányára. A 9-es buszon volt egy fiatalember, aki érdeklődött az utasoktól, merre van a vasútállomás. Meglehetősen ittasnak tűnt. Hirtelen leszállt, én megláttam, hogy ottfelejtette a hátizsákját. A következő megállónál leszálltam, rohantam vissza, de már sehol sem találtam. A Szent László-templomnál találtam egy polgárőrt, ő elküldött a rendőrségre, ott aztán várakoztam még háromnegyedórát. Közben hazatelefonáltam, hogy ne idegeskedjenek. Jól megnyugtattam őket, hogy a rendőrségen vagyok! Majd következett a jegyzőkönyvfelvétel, végül kinyitották a hátizsákot – néhány használt ruhán, törölközőn kívül nem volt benne semmi különös. Szerencsére nem úgy néztek rám, mint egy bűnözőre, legfeljebb, mint egy balekra…

Az új Hobo-darab, a Hé, Magyar Joe! viszont kemény feladat. Kénytelen átgondolni, elhitetni, átélni a bűnöző szerepét!

– Voltam én már halott is! Azt sem könnyű átélni!

Elég abszurd: a megélt halál!

– Többször fel is akasztottak már. A Zoltán újratemetve című előadásokon pedig majd’ fél órát fekszem a lezárt koporsóban. Nem kívánom senkinek. Ilyenkor aztán mindenféle eszébe jut az embernek az életéről, a visszafordíthatatlan helyzetekről, az elhibázott döntéseiről…

Gondolom, a bűnről, a bűnbánatról, a bűnbocsánatról nem a színpadon kezdett először gondolkodni!

– Nem először gondolkodom a bűnökön és a bűnbocsánaton. Katolikus családban nőttem fel. Abban az időben iskolai hittan ugyan nem volt, de természetesen jártunk templomba, megtartottuk az ünnepeket. Megkereszteltek, elsőáldozó voltam, bérmálkoztam… Egy időben pap akartam lenni, de lehet, hogy a szertartás teatralitása fogott meg, és már abban az érdeklődésemben is benne volt a színjáték iránti vonzalom. Azóta voltam már pap is – a színpadon. De szinte minden szerep kapcsán felvetődik: mikor döntünk helyesen?! Hol a határ a jó és a rossz között? Ki hogy képzeli és képviseli a maga igazát? Itt van például Gyuri postás az Örkény-darabban. Ő ugyan szabályt szeg, amikor nem kézbesít bizonyos leveleket, de így megkíméli Tótékat is a rossz hírektől. Ennél sokkal súlyosabb Júdás története a Csíksomlyói passióban. A nagy dilemma, hogy miért lesz áruló, miért adja a katonák kezére Jézust?! Júdás – rádöbbenve tettének következményére – öngyilkos lesz. Szerencsétlen nem bírta elviselni a bűntudatot. Igaz, a bibliai történetben – Krisztus halálának és feltámadásának köszönhetően – benne van a megváltás, a kegyelem lehetősége és reménye is.

„Megölöm az asszonyt” – énekli Joe. Készül a gyilkosságra. Az előre megfontolt szándék súlyosbító körülmény!

– Előre megfontolt szándék?! Nem tudom… Benne van ebben a töprengés, a tépelődés, a hirtelen felindulás is. Néha nagyon keskeny mezsgyén, vékony szálon egyensúlyozunk a jó és a rossz döntések között. Azt sem lehet előre tudni, mikor szakad el a húr, mi az az utolsó csepp, amitől betelik a pohár. A Hobo-darab Joe-ja szörnyű bűnt követ el, amikor megöli az asszonyt, akit szeret, aki megcsalja, becsapja őt, aki megszegi ígéretét. Szegény Joe nem tud a bűntudattól szabadulni – mindegy, hogy hol él tovább, a börtönben vagy bárhol a világon. Nem a börtön és nem is a nyomozás, a rendőrségi eljárás viseli meg ezt a színpadon ábrázolt embert.

Nézzük ismét a játszó személyt! Kérem, válaszoljon arra a kérdésre, mit csinált 2002. március 15-én?!

– Olyan ez most, mint egy kihallgatás! Szerencsére erre pontosan emlékszem! Beregszászban Szűcs Nelliéknél néztem a tévéközvetítést a budapesti Nemzeti Színház megnyitó előadásáról.

Gondolt akkor arra, hogy valaha tagja lesz ennek a színháznak?

– Nem emlékszem, hogy éppen arra gondoltam volna 2002. március 15-én, hogy egyszer társulati tag lehetnék a Nemzeti Színházban. De nagy esemény volt ez számunkra, különösen mert két beregszászi kollégánk, Kristán Attila és Varga József is kapott szerepet az akkori Tragédia-előadásban. Nem sokkal később, talán még abban az évben rendezte itt, a Nemzetiben Vidnyánszky Attila a Bánk bánt, és annak köszönhetően nagyon hamar én is szerepelhettem az új Nemzeti Színházban.

Akkor „Főúr III” volt, most pedig, hogy újra rendezte itt Vidnyánszky Attila a Bánk bánt, már Mikhál bán. Viszont az új Tragédia-rendezéséből kihagyta az igazgató. Nem zavarja?

– Nem. Talán… Attila korábban többször is megrendezte a Tragédiát. Mindegyikben játszhattam – Beregszászban, Zsámbékon, a Szegedi Szabadtéri Játékokon, a debreceni Csokonai Színházban. Azt szoktam mondani, bármelyik szerepbe könnyen beugorhatnék, mert közben mások szövegét is megtanultam. De nincs azzal semmi baj, hogy most ebből a Tragédiából kimaradtam. Sűrű ősz van mögöttem. Szeptember végén volt a Caligula helytartójának a bemutatója, október elején az Álomgyár premierje. Most ez volt „az én munkám, amit jól kellett csinálnom” – hangzik el abban a darabban. Azt hiszem, amikor eldőlt, hogy műsorra tűzik a Madách-darabot, már újabb gondolatok, újabb elképzelések foglalkoztatták a Tragédiával kapcsolatban Attilát. Nem lett volna szerencsés, ha ebben az új rendezésben a korábbi megoldásokat idézné egy-egy színész. A korábbi verzióihoz képest teljesen új szereposztásban kerül színre most Madách műve.

Ha lenne itt egy hazugságvizsgáló gép, akkor is ezt mondaná?!

– Miért hazudnék?!

A színész tanult mestersége az alakoskodás. Nem hiszem, hogy csak a színpadon képes hiteles szerepjátékra!

– Nem keverem én a színpadot a civil élettel. Egyébként meg, ha jobban belegondolunk, mindannyian mindig valamilyen szerepet játszunk. Hiába vesszük le az egyik maszkot, ott van alatta a másik, és az alatt is maszk van, meg az alatt is. Változik körülöttünk a világ, és ehhez mindig alkalmazkodunk. A különböző helyzetekben különbözően viselkedünk.

Otthon is, Benében is, a barátok között is szerepeket játszik?

– Eddig, ha hazamentem a falumba, én voltam az a Rácz-fiú, aki színész lett. Aztán az idei falunapon díszpolgári címet kaptam, aminek nagyon örülök. Ettől ugyan nem változtam meg, mégis valahogy fegyelmezettebb leszek, nagyobb tisztelettel tekintek arra a közösségre, amelyik elismer engem. Nem hiszem, hogy szerepet játszom, amikor a kislányunkat viszem az óvodába, vagy amikor éppen interjú készül velem. De néha annyi is elég, hogy forog a kamera, és mindjárt megpróbálunk jobb képet mutatni magunkról. Egyszer diákokkal tettem is erre egy kísérletet. Amíg ment a felvétel, mindenki igyekezett a legjobb arcát mutatni. Aztán kikapcsoltam a gépet, és onnantól kezdve normálisan, pózok nélkül folytatódott a beszélgetés. Akkor sem változott semmi, amikor titokban újra benyomtam a felvétel gombot. Csak miután lejátszottam magamnak, akkor vettem észre, hogy mindenki fesztelen volt, csak én komolykodtam, mert én tudtam, hogy közben a kamera mindent rögzít.

Ahhoz mit szólt, amikor az utcai plakáton meglátta saját magát Teddyként az Álomgyárból?

– Még nem találkoztam magammal. Meglehetősen kötött pályán közlekedem Budapesten a színház és a lakhelyem között.

Mit gondol, meg fogják ismerni a járókelők?

– Nem hiszem, hogy megismernének, de jól esne. Volt már rá példa, hogy felismert a kőbányai zöldséges, épp’ a Gulag-előadás kapcsán. Remek érzés volt.

Ha eddigi pályafutásának legjellemzőbb szerepében fotóznák, mit választana?

– Talán Liliomfit választanám. Vagy a postást a Tóték-előadásból, de mondhatnám Lenint vagy Sárközit… A Liliomfit legalább háromszázszor játszottuk, vagy már annál is többször… Nem emlékszem. Az elején még számoltam az előadásokat, de aztán követhetetlenné váltak az események.

Arra emlékszik még, mi történt Beregszászban 2002. május 14-én?

– Ez csak a Vadászat lehet. Nekünk akkor ez volt a legnagyobb esemény. Nagy élmény volt, még a 78 éves nagymamám is eljött a pre­mierre.

A Vadászat kapcsán találkoztak először Hobóval?

– Azt hiszem, az Új Színházban találkoztunk először. Aztán a Vadászat beregszászi próbái idején ismertük meg egymást, azóta, ha szabad azt mondanom: barátok lettünk. Akkor még ideiglenesen – mint a szovjet csapatok – közel 14 évig a beregszászi színház épületében laktam. A szobámban volt ágy, és amikor Hobo le akart pihenni két próba közt, én szívesen átengedtem neki. Ilyenkor persze beszélgettünk – színházról, zenéről, irodalomról… A szoba fala tele volt plakátokkal. Ezekkel próbáltam takarni a repedéseket, a beázásokat. Közepére került egy Kijevből örökölt Viszockij-kép. Tudtam, hogy Hobo is szereti a költő verseit, ahogyan én is. Talán ez volt a mi találkozási pontunk. Természetesen, ha tudom, mindig megnézem Hobo önálló estjeit, néha a koncertjeit is. Majdnem minden lemeze és könyve megvan. Valamennyi dedikált példány. De ő is nézi az én előadásaimat. Több közös darabunk is volt. Debrecenben a Liberté ’56-ban játszottunk együtt, a Szegedi Szabadtéri Játékokon a Tragédiában, Szarka Tamás Mária című zenés darabjában ő volt a kovács, én az arkangyal… Itt a Nemzetiben közös munkánk A Gulag virágai.

Gondolom, a személyes találkozás előtt is ismerte Hobo és a Hobo Blues Band muzsikáját.

– Igen. De a Vadászat után lettem igazi rajongó. Szinte nem volt beregszászi premierbuli, amelyen ne hangzott volna el – Gurigának, hangtechnikusunknak köszönhetően – a Viharban születtem vagy a Mesél az erdő…

A zeneiskolában hegedülni tanult. Nem akart volna inkább gitározni?

– Először zongorára jelentkeztem volna, de a gyakorláshoz nem volt hangszer. A hegedűt egyszerűbb volt beszerezni. Persze leginkább gitározni szerettem volna. A barátokkal együttest is akartunk alapítani. Húsvágó deszkából próbáltam kifaragni a gitár testét… Később a főiskolán sikerült néhány fogást megtanulnom gitáron. Mondhatnám, hogy egy álom valóra vált. De még mindig ott van a tervek között, hogy egyszer majd megtanulok rendesen gitározni! Egyelőre néhány akkord telik tőlem, meg talán az illúziókeltés, hogy felveszem a gitárt és azt játszom, hogy tudok gitározni. Néha talán másodpercekre sikerül.

Beugrató kérdés következik. Szereti a libasültet?

– Imádom a libasültet! A kacsát is. De ezt miért kérdezi?!

A Vadászat, a Mesél az erdő miatt! Olyan, mintha direkt a személyére írták volna Ludas Matyi dalát?

– Ezeket a szövegeket már készen kaptuk. A Mesél az erdő esetében mi, színészek énekeltük a Hobo szólamait. Piroska csak nem lehettem, Ludmilla sem. Így a hónom alá kaptam a libát – megvolt nekünk ez a kellék egy korábbi előadásunkból – és elénekeltem: „Itt jön Ludas Matyi, libáját megette, / Hátrányos helyzetű, nem megy egyetemre. / Gyerek marad mindig, hősnek kissé gyönge, / Akárki meglátja, színész lesz belőle.”

Ebben a dalban mintha magáról beszélne, és „megjövendölné” egyik emblematikus szerepét, Liliomfit, a teátristát.

– Ez még eszembe sem jutott. Egyébként soha nem éreztem magam hátrányos helyzetűnek. Igaz, édesapánk korán meghalt, de édesanyánk nagyon nagy szeretettel nevelt minket az öcsémmel. Ott volt a falu, a hegy, a természet, a barátok. Az iskolában is mindent megkaptam. Évike néni, Vidnyánszky Attila édesanyja – neki nagyon sok mindent köszönhetek – volt a nagymuzsalyi iskolában a magyartanárunk, ő még ide, Budapestre is elkísért a Ki mit tud?-ra. Még a múlt században! Itt népdalokat énekeltem, de versekkel és prózával is gyakran szerepeltem. Jártam az Évike néni színjátszó körébe. Az mintha természetesen következett volna – legalábbis hittem benne –, hogy Trill Zsolték után majd megyek Kijevbe a színművészetire. Zsolti is nagymuzsalyi diák volt. Az igaz, hogy nagyon hátrányos helyzetből indult a mi színházcsinálásunk Beregszászban, de hogy ott lehettem az indulásnál, az óriási élményt jelentett számomra. Ott tanultam a legtöbbet a színházról, a társulatról. Ott lettem igazán színész.

De katona – kemény legény – nem volt?

– Sikerült elkerülnöm a katonaságot. Volt idő, amikor rangnak számított a katonaság. Különösen faluhelyen, mintha az lett volna a felnőttség, a férfiasság feltétele, hogy valaki volt-e katona. Később pedig már annak volt becsülete, aki el tudta intézni, hogy ne legyen katona. A „vojenkomatig’’, a sorozó bizottságig eljutottam, aztán a főiskolai tanulmányok miatt kaptam felmentést, de ezt sem adták ingyen…

Fegyver sem volt soha a kezében?

– Leginkább csak színházi kellékként fogtam a kezembe fegyvert. Például a Vadászatban is, amit a nagybátyám készített. Persze az is csak kellék volt. Bár mi még az iskolában kötelező honvédelmi nevelést kaptunk. Nagymuzsalyban, abban a kis falusi iskolában volt legalább három Kalasnyikov. Ezeknek megtanultuk a részeit, szétszedtük, megtisztítottuk, összeraktuk. Én még voltam pionír, de a komszomolt már megúsztam.

A Gulagról mikor hallott először?

– A mi falunkban – szerintem – mindenki tudott a Gulagról, beszéltek róla az idősebbek. Majd minden családnak volt olyan tagja vagy rokona, ismerőse, akit elhurcoltak. Nekem a nagymamám öccse, Kenéz Pál nem jött haza a málenkij robotból. A benei születésű Horváth Lászlót, aki később a falu tanára lett, nyolcadikos gimnazistaként vitték el az édesapjával a szolyvai gyűjtőtáborba, és a szabadulása után is sokáig megbízhatatlan elemként tartották számon. Majd miután újra taníthatott, nem tudott nem beszélni ezekről az emlékekről. Könyvben is megjelent a visszaemlékezése, amiben közreadta apjának, Horváth Simonnak a lágerben írt verseit. A beregszászi színházi szobámban, a magam barkácsolta könyvespolcon, az ágyról elérhető legfontosabb, leggyakrabban olvasott könyvek között ott volt a Szolzsenyicin-mű, A Gulag szigetcsoport is.

Mi volt a többi fontos könyv?

– Az egyik a Shakespeare-összes. Azt hiszem, ezt nem kell magyaráznom. A másik a Félelem és reszketés. Sok idézet volt Kierkegaard-tól a Beckett-darab, a Godot-ra várva-előadásunkban. Abban – egy szerepátvétel után – én voltam a hírnök. Aztán ott volt még a polcon Dosztojevszkij Félkegyelműje, és még sok fontos könyv…

De – tekintettel a polcon Szolzsenyicin Gulagjára – mondhatjuk azt is, hogy a beregszászi színházi szobájából eredeztethető a korábbi közös munka Hobóval, A Gulag virágai is?

– Lehet, hogy a mag ott lett elvetve. Eredetileg Varga Jóska kollégám kapta volna azt a szerepet, de neki a szívproblémája miatt pihennie kellett. Ezért hívott fel Attila, hogy készüljek a feladatra. Nem tudom, mit szólt ehhez a változáshoz akkor Hobo, de remélem, most már nem bánja. Nekem nagy élmény volt a közös munka vele és a kitűnő zenésszel, Pál Lajos bácsival. Tehát véletlenül kerültem be ebbe a Gulág-előadásba, de utólag visszatekintve úgy tűnhet, mintha már évek óta készültem volna a szerepre. A próbák során szép lassan beépült az előadásba mindaz az érzés, emlék, ismeret, amit otthonról, a falumból hoztam, és amit a könyvekből tudtam.

– A Hé, Magyar Joe! esetében – gondolom – ilyen irodalmi megerősítés nem segíthette!

– Viszont volt egy hihetetlen élményem. Talán a véletlen hozta, talán nem, de tény, hogy megtörtént. Augusztus vége felé, a színházi szezon kezdése előtt, amikor már tudtam, hogy készülnöm kellene a Magyar Joe szerepére, egyik este Kőbányán, ahol lakunk, hármasban sétáltunk. Beszélgettünk, feljött a közelgő darab témája is. Van a Kőbánya-Kispest állomás közelében egy kis kocsma, Liget sörbár és kávézó, ahonnan egyszer csak azt hallom, hogy dübörög a blues: „Hé, Joe…” Bent egy nekem ismeretlen, de elég jó zenekar játszott.

Bementem, és végighallgattam őket. És azt láttam, hogy abban a kis kocsmában az emberek – idősek, fiatalok, férfiak, nők – együtt énekeltek. Az volt számomra a nagy élmény, ahogy mindannyian átadták magukat a zenének, és az újra és újra ismételt szöveg – átitatva némi alkohollal – megtelt szeretettel, együttérzéssel, aggodalommal: „Hé, Joe, kezedben a fegyverrel, mondd hova mész?!” Talán ez is egy jel volt?

Filip Gabriella  |  fotó: Eöri Szabó Zsolt

(2018. november 12.)