Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
Vissza a hírekhez

Fókusz

Mi is az a Nemzeti Színház?

A reformkori kezdetektől az 1837-es alapításon át a második világháborúig tartó időszak emblematikus szereplőinek gondolatai

A kérdésre: „mi a Nemzeti Színház?”, sok-sok felelet érkezett korról korra hazánkban. Az álmodók, a tervezők, a literátusok és a színházcsinálók, de még a politikusok is megfogalmazták e tárgyban a gondolataikat. Egyetlen „definíció” nem is lehet elegendő a fogalom és az intézmény körülírására. A nemzeti színház gondolata, az eszme, a nemzeti színjátszás, a társulat és műsorpolitika, az épület külön-külön is meghatározható. S ráadásul az időben változik is a fogalom jelentése, ahogyan a körülmények változnak… A 2017/18-as évadban 180 éves a Nemzeti Színház. Összeállításunkban a reformkori kezdetektől az 1837-es alapításon át a második világháborúig tartó időszak emblematikus szereplőinek gondolataiból adunk közre válogatást.

 

 

A Nemzeti nézőtere, 1855


 

Kultsár István

Vajon kell-e a magyarnak teátrum?


1. Nemzetünk Európában megtelepedvén, ugyan az európai szokásokat megkedvelte, s az élet kellemességeit, egyéb szomszéd nemzetek módja szerint nevelni megszokta. Mivel pedig minden európai nemzet, a közönséges mulatságokra teátrumi játékot választott, illendő a magyar nemzetnek is, ezen csinosodás útján versenyt futni.

2. A teátrumi darabok, elmés és tudós férfiak munkái, és a széptudományok ágában különös helyet foglalván, a nemzeti nyelv csinosodását hathatósan eszközlik.

De 3. a közönséges életnek finomabb szokásait, s a kiművelt nemzetek díszesebb életrendjét közönségesebbé tehetik, s a durvaságot kiirthatják.

4. A tanulatlan, közönséges rendű embereket, mintegy érezhetetlenül oktatva nevelhetik.

5. A nemzeti nemes érzést éleszthetik és megerősíthetik. Mind ezekre nézve, ha az egyes személyek önnön tökéletesítésén szorgalmasan dolgoznak, vajon nem méltó-e, hogy a magyar nemzet nagyjai és az ország atyjai, úgy minden jurisdictiók is teljes buzgósággal azon legyenek, hogy a nemzetet ezen kellemes módon neveljék és tökéletesítsék.

 

Hasznos Mulatságok, 1822

Kultsár István (1760–1828) színigazgató, mecénás, szakíró, a második pesti magyar színtársulat vezetője

 

 

Szabó Lőrinc
Az örök Magyarországhoz

Tieid vagyunk és te a miénk vagy,
s most, az idő s a szellem ünnepén
értheti meg talán legjobban egymást
a régi hitvallás s az új remény:
a száz évnek, melyre ma visszanézünk
s amely oly nagy volt s mégis oly rövid,
az ember volt a teste és az őre,
a nép, mely itt köröttünk küszködik.

Nemzet Színháza, lelke, hallgatózz, föl,
a magasba, s le, a gyökerekig,
s mondd ki hangosan, vetítsd és dobogd szét,
amit e nép akar és álmodik;
az időben élsz: élj, amíg a nemzet,
s mutasd, mik voltunk, vagyunk s mik leszünk,
az örök népet, melynek áramában
mi csak mint egy-egy hullám lüktetünk.

részlet a Nemzeti Színház
százéves jubileumára írt versből

 

Katona József

Plánum és Kivitel


1-sö ’s legnagyobb akadálya a’ Dramaturgia’ tenyészetének a’ Theátrum’ nemléte. – Mindég szégyenlett egy becsületes ember olly míven dolgozni, mellyel a’ Becstelen (Színjátszó) kereskedik. A’ Német, mint a Pallérozottságnak külömben is idősebb fia, ezzel könnyebben gondolt; fel állott Hazánkban, és ha a’ Szép nem kellett, bolondal szedte be a’ magyar pénzt. Nagy sokára által láttuk a’ Nemzeti Csínosodás ezen ágazatját; de – harcz után okos a’ Magyar – a’ Német már akkor jó előre haladott. Hogy valamit tanuljon, német Játekszineket kelle járni. Ha hát csak ugyan attól tanulni feltette magában, már akkor Tanítójába szeretett egészen belé, úgy hogy kezdő voltának gyengeségét megesmervén, elhitette magával, hogy Mesterét többé utól nem érheti: (Számtalan Magyar tulajdoníthatja most is ennek az Elhitetésnek azt, hogy a’ német Játékokért akkor is fizet, mikor nem nézi: a’ Magyarnak pedig azért kész volna inkább megfizetni, hogy – ne játszon. – Katona jegyzete) ha pedig ez meg nem esett, és büszkesége nagyobb vólt, mintsem hogy Sógorától tanúljon, akkor elévehetett ugyan holmi Költőmesterségről irtt (diák) könyveket; de mi az írás után való tanúlás, a’ cselekedeti gyakorláshoz? éppen mint a’ ki szerelmében boldogúlni akarván Ovidius’ Amórum-ját akarná kalaúznak venni. A’ Cselekedeti gyakorlás csak a’ Színen van. Ott láttya a’ Néző a’ Szépet — ott esmeri meg a’ Rútat, és nem magán, hanem máson tanúl. Ugy de hol ott a’ tanító Játékszín, hol a’ Nyelvnek tulajdon hazájában kóbor életet kell élni? – Annyi idő ólta sehogy meg nem tud telepedni! és ha hellyel hellyel egy kis ideig megmaradhat, akkor az Enyhelyért saját Zselléreinek zsellérévé kell lennie, és a’ magyar pénzen épült német szinekben bért fizet, hogy magyar Hazájában, Magyarok előtt, magyarul Szólhasson. […] a’ törvénnyé rögzött rósz Szokás azokat tevé utálatossá, kik ezeket a’ színen eléadják […]

Van akarat; de a’ foganat szinte az örökké valósággal határos. Nem a’ nem akarás, hanem az akaratok’ özöne senyveszti el az akarandót kinos várakozásában. Plánum elég van; de nincsen Kivitel. Mindenik kivitelére meg van a’ kérés; de a’ ki adjon, senki (vagy csak igen kevés) mivel hogy mindenik a’ maga Projectumát akarja mással elémozdíttatni, és magának dicsőséget más által arattatni. E’ szerént mindenik akarván egyik se cselekszi, mivel áldozattyát eléggé kimerítve gondolja Plánuma’ készítésében.[…] Ha nincs a’ ki ösztönözzön – nincs a’ kiben az akaratok concentráltatnának, akkor az is abban marad, a’ mit eddig Emberért Istennek cselekedtek, és az Istenért az Embereknek többé már nem folytathattyák. […]

Egy hijjába való Hajfodoritó, a’ ki esztelenségünket czégérül piperéz, megérdemli a’ Polgári becsületes nevezetet; és a’ ki Nyelvünket (Nemzetünk’ lelkét) pipérezi, és csinosittya; az még eddig le nem törölheté az utolsó Szennyet Lételéről. — Balgatag, oktalan Előítélet!!! — Ezt csak az állandó Anya Théátrom törölheti el. A’ színjátszónak életmódja nem mesterség lesz, hanem hivatal, mellyért örömest folyamodna akárki is.

 

Mi az oka, hogy Magyar Országban a’ Játékszíni Költő-mesterség lábra nem tud kapni? Tudományos Gyűjtemény, 1821

Katona József (1791–1830) színész, drámaíró, ügyvéd, a Bánk bán írója



 

Hamlet előadás a vándorszínészet korából 

Döbrentei Gábor

A’ nemzetisedés terjesztésének vágya


„Buzgó felszóllitását eresztvén Ns. Abaúj Vármegyének azon Választottsága, melly a’ Kassai magyar játékszin tökélletesbbé tételére van kinevezve, a’ magyar tudós társasághoz az iránt, hogy szomoru, vig és énekes darabokkal annak repertoriumát nevelné: annál nagyobb készséggel jelentette vissza a’ társaság, kis gyüléséből, e’ tárgyban örömmel leendő együtt dolgozását, mivel alaprajzának 6-dik lapja már előre inté a’ nemzeti játékszín pártfogására. Azon reménységgel bocsátja ekképen minden tiszteletbeli, rendes, és levelező taghoz e’ jelentést, hogy játékszineinknek elvalahára tekintetbe emelése végett mindeniket hatalmasan ösztönözendi fel a’ nemzetisedés terjesztésének vágya; ’s nyelvünk csinosulását éreztető munkájikkal bizonyítani fogják a’ tagok, hogy az alkotók országos áldozatját kiki a’ maga pályáján, emelkedésünkre törekvő lélekkel viszonozza.

Két utat kivána nyitni a’ társaság az említett tárgyban: fordításét, és eredeti dolgozásokét: de most előre egyedül az első körében állapodik-meg, a’ másikra pedig később szóllítja annak alkotójit.”

 

Levél Kazinczy Ferencnek, 1831. június 2.

Döbrentei Gábor (1786–1851) szakíró, fordító, a budai Várszínház igazgatója

 


Széchenyi István

Egyesitő planum


A’ czél nem kevésb és semmi egyéb mint hazánkat a’ Játékszin kellemiben ’s hasznaiban részesíteni általában. De ennek létesítésére eddig valyon milly planum szolgált? Fellobbant a’ tárgy; rakatott elv; szedetett pénz, itt, ott, amott és szinte mindenütt; eltanácsoltattak órák, napok, hetek: de egyesitő planum, convergens systema nem volt; ’s ím ezért, éppen ezért sehol sincs ’s nem is lehet valódi siker.

Ebben is, mint mindenben, a’ szerencsétlen divergentiale systema, vagy jobban mondva, „systema-nélküliség” volt a’ nagy szétbontó ’s gyászos megsemmisítő – vagy is inkább: az ébredő életet már bölcsőjében kegyetlenül elfojtó!

Magyarországban egyetlenegy szinházat alapítni, egyetlenegy szinész társaságot dotálni ’s az egész 10 milliói népesedést örökkön örökké csak illy nyomorult kapcs által kötni össze mind azzal, a’ mi szép és nemes szokott Muzsák és Bájak közt fakadni, valóban olly egy törpe kivánat, hogy annak kielégítése végett – én legalább – éltemnek egy napját sem akarnám felszentelni, ha t. i. „Minden fáradozásnak lehető vég sikere csak egy álló szinházra, csak egy társaságra szoríttatnék.”

Saját kivánatom tehát, ugy mint e’ részben akármilly nagy szenvedelmüé, oda járul „Volna bár minden nagyobb várasunkban olly szinház és társaság, melly biztosan fen állhatna, ’s ez által lépcsőnként olly tökélyre fejthetné magát, hogy midőn szünóráinkat kellemteli elvarázslaná, érzelminket, izlésinket, szokásinkat nemesítné, idomítná, józanítná egyszersmind.”

Erre kell törekednünk. De ezt mindaddig csak távolrul sem érendjük el, míg az eddigi cselekvédmódnak éppen ellenkezőjét nem választjuk, t. i. míg a’ helyett, hogy egyszerre több Játékszint segítgetnénk elő, itt is ott is fáradoznánk ’s munkálkodnánk, „Minden e’ tárgyra szükséges és bennünk lévő tehetséget egy szinház-állításra ’s egy társaság tökéletes fentartására nem egyesítünk.”

 

Magyar játékszínrül, 1832

Széchenyi István (1791–1860), politikus, színházszervező, mecénás, szakíró

 

 

A Paulay Ede fémjelezte 1880-as és 90-es évek „aranykorának” társulata



 

Bajza József

„Egy kis áldozatot is tenni”


Cél- és korszerűbb véleményem szerint arról gondolkodni, miként lehetne a színházakat, melyek tettleg fennállanak, és tagadhatatlanul nagy befolyást gyakorolnak a népre, úgy rendezni, hogy velök a társaság puszta időtöltésen túl és fölött, nagyobb, nemesebb célokat is érhessen el. […] A játékszín, mint pusztán mulatsági intézet is tagadhatlanul szellemibb és így nemesebb időtöltés helye, s mint ilyen mindig lel és érdemlend még áldozatokkal is pártoltatást, meddig a világ merő beduinokból nem áll, mert mívelt embernek szellemi mulatságra úgy van szüksége, mint míveletlennek anyagira.

Nekünk magyaroknak, kik a színházzal nemzeti célokat remélünk és fogunk is egybeköthetni, sokkal fontosabb az, mint a német, francia vagy angol nemzetnek; nekünk az, ha akarjuk, lételünk egyik alapkövévé válhatik, s ez okból ártalmi oldalai ellen legkevésbé lehetne józanon panaszkodnunk, és ha vizsgálatra vesszük napirenden levő és gyakran szóba hozott országos intézeteink hasznait és szükségét, látnunk kell, hogy közöttük kevés van fontosabb és előlegesebb, mit e játékszíni ügy […]

Nem kicsiny közöttünk azoknak száma is, kik hazafiútlanságukat művészet szeretetével palástolják; német színházakba járnak magyar létökre, mert úgymondanak, ott a művészet a tökély magasabb fokán áll. […] Csak arra vagyok bátor az ilyeneket figyelmeztetni, hogyha örökké német színházba fogunk járni a művészet szeretete miatt s örökké azt pártolni: miképp fognak a magyar színészet tökéletesedésének forrásai megnyílni? Tán a magyar színészet ellenkezőleg minden tapasztalással, pártoltatás nélkül is kifejlendik? […]

Nem lehetne-e vajon néha egy kis áldozatot is tenni azon nemzetért, melynek tagjai vagyunk, melyhez nemcsak vér, hanem nagy érdekek is kötnek, melynek felvirultából unokáinkra is egy jobb lét fog felvirulni? egy kis áldozatot, mondom, mert a pesti magyar és német színház között nincs oly művészi különbség, hogy a magyarba járni nagy áldozat legyen.

 

Szózat a pesti Magyar Színház ügyében, 1839

Bajza József (1804–1858) író, költő, színházszervező, szakíró. 1837–38-ban a Pesti Magyar Színház (a későbbi Nemzeti) első igazgatója, később a drámabíráló bizottságának meghatározó tagja, 1847–48-ban aligazgatója

 

 

 


Paulay Ede

Igazán az, amiért épült

 

Az ötvenes években töltötte be igazán a szinház nemzeti föladatát. A drámairodalom, mindig Szigligeti mint középpont körül csoportosulva, rendkívül termékeny volt. Legdivatosabbak voltak a népszínművek mellett a történeti darabok, melyek hol fényes, hol nagyon is sötét mozzanataikkal ébren tartották a nemzeti önérzetet. […]

A hetvenes évek elején, mig az Opera új palotáját lassan és nagy fénnyel építgették, lábra kapott az osztozkodási kedv, és már nem elégedtek meg csak a dráma és opera szétválasztásával, hanem a dráma műfajai közt is nagy eltérést látva, a népszínműnek, drámánk e legsajátosabb nemzeti fajának külön házat követelt; és bár semmi viszály sem merült föl az eddigi hitestársak közt, mégis szétválasztották őket, s a nagyrészt komoly népszínművet, a bohó, sőt néha ledér operettel házasították össze, melyeknek otthonává az 1875. október 15-én megnyílt Népszínház lett. A Nemzeti Színházban csak a tisztán drámai és vígjátéki fajok maradtak meg; sőt legújabban egy Vígszínház alapitásának eszméje is foglalkoztatja a közvéleményt, s ha ez fölépül, akkor lesz a Nemzeti Szinház igazán az, amiért épült; a klasszikus műsor ápolója, az eredeti drámairodalom emelője, a legnemesebb művészi szórakozás és kedvtelés színhelye; mert ekkor felszabadul a bohózatok, s főleg az alantasabb külföldi vígjátékok müvelésétől, melyeket ma még a közönség sokoldalú kívánságai miatt műsorába fölvenni kénytelen. Eszerint ma két, maholnap három pompás palotában vannak elhelyezve az éneklő és könnyebb fajtájú művészetek, csak a komolyabb szavaló művészet maradt meg a régi, ideiglenesnek épült, s azóta meglehetősen szűkké vált épületben. Tehát ötven év alatt annyira kifejlesztette a színművészet minden ágát, s oly nagy szinházi közönséget nevelt, hogy hatalmasan fejlődő fővárosunk a szinészet terén is pironkodás nélkül versenyezhet a külföld nevezetesebb fővárosaival.

 

Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című hatalmas vállalkozás számára írt 1893-as tanulmány: A magyar színészet

Paulay Ede (1836–1894): színész, rendező, dramaturg, színészpedagógus, fordító, színháztörténész. 1863-ban szerződik a Nemzeti Színház tagja, 1878-94 közötti „aranykor” igazgatója
 

 


 

Hevesi Sándor

„Se hirtelen, se késedelmes”


[…] azt hinné az ember, hogy az udvari, állami vagy nemzeti színháznak pusztán elvont művészi feladatai vannak, amelyeket könnyen oldhat meg a szubvenció segítségével. Minthogy föl van mentve az alól, hogy a közönség kedvét keresse, megélhet a közönség kegye nélkül. Ahogy egy pár magyar dilettáns próféta írja és vallja: nem fontos, hogy hányan ülnek a színházban, az a fő, hogy szépet prédikáljanak a színpadról. Ez azonban puszta illuzió és nem is ártalmatlan. Semmiféle színház nem lehet el fizető közönség nélkül (fizető közönség ez esetben annyit jelent, hogy az emberek saját jószántukból és saját vágyukat követve, bizonyos anyagi áldozat árán mennek színházba), mert a színház, mint élő intézmény, a közönség élő hite és élő részvéte nélkül előbb-utóbb elsorvad. A szubvenció nem arra való, hogy mesterségesen életben tartson egy élettelen színházat, hanem, hogy egy élő színház erejét felfokozza és a benne rejlő vitalitást minden korlátozás és lemondás nélkül a véksőkig megfeszítse. Minthogy ezenfelül, mint minden közpénzen fenntartott intézmény, a színház

A Pesti Magyar Színház
(Karl Vasquez akvarellje, 1837)

is tradicionalista, ami csak annyit jelent, hogy a multból átörökölt értékeket újból és újból át kell élnie minden újabb nemzedék újabb igényei és vágyai szerint, tehát nem engedheti veszendőbe menni a már elért eredményeket: az anyagi támogatás, amelyben az ilyen színházak részesülnek, nagyrészben ezt a célt kell, hogy szolgálja. […]

De még ilyen körülmények között is: a szubvencionált színház múzeummá vagy lomtárrá válik, ha nem tudja megteremteni és megőrizni a közönséggel való eleven kapcsolatot, ami annyival is nehezebb s nem ritkán problematikus, mert az állami színház, mint tradicionalista intézmény, nem sodródhatik minden új divattal, csakis a bevált és leszűrt eredményeket fogadhatja el, nem lehet se hirtelen, se késedelmes, nem rohanhat az élen, de nem is maradhat le, mert akár a divattól ragadtatja el magát, akár a hagyományhoz ragaszkodik görcsösen, elveszti közönségének egy részét s a politikai megítélés területére téved, ami legnagyabb veszedelme és válsága is egyúttal.

A legjobban szubvencionált és legenergikusabban államosított színháznak is tehát egyetlen igazi fundamentuma: a társadalom érdeklődése, egyszerűbben kifejezve, az, hogy közönsége legyen, triviálisan szólva, hogy üzletileg is beváljék. Ha nem akar kitartott intézmény lenni, ha aktív részt óhajt a társadalom életében, jó bevételeket kell csinálnia. Akármilyen kellemetlenül hangzik is, ez a tiszta igazság, amelyet csak az a körülmény enyhít, hogy a jó bevételeket – saját művészi és irodalmi korlátain belül kell megszereznie.

 

Színház és üzlet, Nyugat, 1930

Hevesi Sándor (1873–1939): rendező, kritikus, író, műfordító, 1922-32 között a Nemzeti Színház igazgatója


 

 

Németh Antal

Misszió


Hiszek a magyar színházi kultúra belső nagy missziójában. A magyar színészet hivatást vállalt magára, amikor iskolák tantermeiben, paptanárok vezetése mellett megszületett. A magyar nyelv terjesztése volt akkor a cél. Ezt a célt évtizedeken keresztül a legnagyobb nélkülözések és megpróbáltatások árán is betöltötte. Az idők változása újabb követelmények elé állítja a magyar színházi embert. Ezek a követelmények egyrészt az irodalom, másrészt a magyar színészet, harmad-sorban pedig a magyar színpadművészet terén jelentkeznek. Az irodalom terén a magyar színjátszás misszióját egy egészen magas célú, új, erőteljes drámairodalom életre hívásában látom. Valljuk be őszintén, hogy a magyar színjátszás egy idő óta elvesztette a magyar drámairodalomra ható inspiratív erejét. Csak elfogadta azt, amit az irodalom teremtett, de nem hívott életre új alkotásokat. A mai színházi embernek elsősorban a fiatal magyar írónemzedéket kell a színpad felé terelnie, hogy megtanítva azt, ami ebből a mesterségből megtanulható, irodalmi szempontból is maradandó alkotásokat hívjon életre. A belső missziónak ki kell terjednie színészetünk általános színvonalának felemelésére is. Sajnos, azt látjuk, hogy vannak kiváló színészeink, de az általános színvonal nem éri el, meg csak meg sem közelíti az egyesek színvonalát. Nem szabad belenyugodnunk abba, ami van, hanem szüntelenül törekednünk kell a tökéletesedés felé. […]

A modern magyar képzőművészet világviszonylatban is elsőrangú. Meg kell nyitni a színházak kapuit a magyar művészek előtt, hogy tanulják meg ennek a mesterségnek technikai részét, és tudásukkal segítsék megvalósuláshoz alkotó erejük művészi tartalmát.

 

A Nemzeti Színház 1935. szeptember 2-án megtartott évadkezdő társulati ülésén elhangzott bemutatkozó beszéd (Esztétikai Szemle)

Németh Antal (1903–1968): rendező, színháztörténeti író, 1935-től 1944-ig a Nemzeti Színház igazgatója

 


 

A szövegeket válogatta: Sirató Ildikó;

a szövegekből a szerkesztő emelte ki a jellemző gondolatokat.

 

A képek forrása:
Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárának gyűjteménye, Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, a Nemzeti Színház archívuma

(2018. január 06.)