Nézőpontok - Házasság Palermóban
Mi palermóiak - Három óra Palermóban
Pröhle Gergely és Wilhelm Droste véleleménye
„Az emberi gyengeségek, indulatok, érzelmek, hóbortok, gazemberségek, előítéletek világa nagyon is a mienk. És a fanyar happy end még azt is megengedi, hogy kijelentsük: életünk kisebb-nagyobb kompromisszumai nem elvtelen megalkuvások sorozata…”
Pröhle Gergely
Mi palermóiak
Goldoni vígjátékának címe olvastán a néző vidám estére számíthat. Házasság Palermóban – a két szó számos asszociációt ébreszt férfi és nő köteléke, a szicíliai város neve kapcsán – temperamentumos előadást várhatunk. Nem kell nagy jártasság az európai irodalom alaphelyzeteiben, hogy kitaláljuk: házsártos öregasszony, tűzről pattant menyecske, balfék öregúr, hősszerelmes ifjú, furfangos szolgálók – kis intrika, félreértés, álruhás megtévesztés –, s már készen is van az olasz vígjáték, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Nem kétséges, ezt mind meg is kapja a néző, de persze ennél többet is: nem egy házasságot, hanem rögtön kettőt, erős kilátással egy harmadikra is: a darab ugyanis nemcsak a fiatalok, Doralice és Giacinto friss házasságáról, hanem a velük egy fedél alatt élő, elszegényedett Anselmo Terrazzani gróf, valamint Isabella grófné évtizedes frigyéről is szól. Colombina, a szobalány, s Brighell, a ház barátja pedig szintén párt alkotnak – így válik amolyan páros mérkőzés-sorozattá a kétrészes darab. Az emberi együttélés tanmeséjévé.
Az igaz szerelem természetesen győz, bár Goldoni nagy realista: hiába a nagy lelkesedés a fiatalok közt, az ifjú ara – szerelem ide vagy oda – erősen mérlegeli a módos szülői házba való visszaköltözést apósa lerobbant házából, a más öltözet híján az esküvő óta le nem vetett menyasszonyi ruhát viselve. Elhisszük a Doralicét alakító Tompos Kátyának, hogy őt a szerelem vitte az elszegényedett grófi családba, bár az édesapját, Pantalonét alakító Bodrogi Gyula szemének csillogásában már benne van az is, hogy húszezer aranyért grófnét csinált a lányából. Az ifjú grófot is a szerelem hajtja, szülei azonban – miközben szörnyülködnek az asszonyka polgári származásán – nagyon is örülnek a bő hozománynak. Hogy aztán a szolgálók hogyan is lavíroznak az érzelmeikbe és érdekeikbe, rátartiságukba és mániáikba belebonyolódó urak között, az az igazi vígjátéki helyzetek forrása.
Mondhatnánk, hogy a szerző a bölcs kompromisszumok krónikása: aki együtt akar élni a férjével, el kell viselnie az anyósát. Aki a szülői házba viszi ifjú feleségét, annak bizony villámhárítónak is kell lennie. Aki együtt akar megöregedni a feleségével, annak el kell viselnie annak rigolyáit, s aki a férjével öregszik meg, ki kell bírja annak hóbortját. A Blaskó Péter által alakított öreg Anselmo gróf ugyanis régiségeket gyűjt – álma egy olyan múzeum létrehozása, ahol az ókori halotti kultusz tárgyai adják a gyűjtemény gerincét. Egy magamfajta múzeumigazgató számára rokonszenves szenvedély ez, a kevés pénzből történő műtárgyvásárlás helyzete sem ismeretlen, ugyanakkor a gróf persze sokkal inkább naiv műkedvelő, akit a környezete ott ver át, ahol tud. Mégis: a régi csetreszek közé, a tárgyak rendezgetésének nyugalmába való menekülés önálló világot teremt, ami minden nevetségességével együtt az egyetlen biztos pont Anselmo számára a családi zűrzavarban. Az öregedését nehezen elviselni tudó grófnénak az új ruhák és a rizsporos paróka mellett a grófi státusz tudata kínál menekülőutat a mindennapokból, itt azonban újra és újra útját állja a társadalmi korlátokon felülemelkedő, „modern” fiatalok kíméletlen őszintesége.
Goldoni formabontó bölcsessége abból is kiderül, hogy az erősen férficentrikusnak, hogy ne mondjuk macsónak vélt szicíliai világban megmutatja: a világot voltaképp a nők irányítják. A férfiak vagy ábrándosan szerelmesek, vagy a gyűjtőszenvedélyüknek élnek, vagy mint Brighell, ügyeskednek. De a helyzetek megoldásában a döntő szerep a nőké. A darab szerint talán még okosabbak is a férfiaknál. S bár a fent leírt jelenségek időtlensége akár egy korszerűsített színre vitelt is megengedett volna – a plakáton farmeros Tompos Kátya erre engedett következtetni – végül is a korhű kosztümökben előadott darab, a közönséget az előadásba bevonó szándékával, s a színészeknek olykor kicsit indokolatlanul is a mai fiatalok gesztusait idéző kiszólásaival világossá teszi: az emberi gyengeségek, indulatok, érzelmek, hóbortok, gazemberségek, előítéletek világa nagyon is a mienk. És a fanyar happy end még azt is megengedi, hogy kijelentsük: életünk kisebb-nagyobb kompromisszumai nem elvtelen megalkuvások sorozata, hanem az emberi együttélés nélkülözhetetlen, és nem is feltétlenül hangulatgyilkos eszközei. Az előadás során remek énekhangjukon gyakran dalra fakadó ifjú házasok, Giacinto (Bakos-Kiss Gábor) és Doralice ezzel a bizakodással tekinthetnek remélhetőleg hosszú közös életük elé.
a szerző a Petőfi Irodalmi Múzeum
főigazgatója
„Mindenki tudja, ebből béke biztos nem lesz. Itt reménytelenebb a helyzet, mint az európai ügy Brüsszelben vagy a kibékülés Jeruzsálemben. De azért szórakoztató volt ez a reménytelenség… Élveztem a színészi varázslatot.”
Wilhelm Droste
Három óra Palermóban
Az az igazság: egy kicsit féltem a házasságtól. Goldonitól is. Nehezen vagyok kapható a könnyű múzsa súlyos jelenlétére. A nagy kedvenceimnél is inkább elkerülöm. Heinrich von Kleist esetében inkább távolról szeretem Az eltört korsót és az Amphitryont, pedig szerelmes vagyok a Penthesileába és Ceciliába. A komédiákban nem hiszek, nekem Mohács kell.
Ráadásul nehéz napom volt, amikor a színházba mentem, legszívesebben kiköltöztem volna egy pár napra a saját életemből. Ehelyett lagziba kerültem, Palermóba. Végül is ezért találták ki a színházat: világot váltani pillanatok alatt.
Le akartam rázni a saját dolgaimat. Ez nem is volt annyira egyszerű, mert a színjáték már a színtérbe érkezés előtt elkezdődött. A színészek a várokozó tömegben cikáztak, csalogatták be a nézőket a lakodalomba. Így kaptam, még a lépcsőn, a palermói vőlegénytől a súlyos kérdést: Maga szerelmes? Próbáltam őszintén válaszolni, nem semmi…
Első sorban ültem, így mindjárt megint bekerültem az interaktív üzembe. Most csak testileg. Egy tükröt kellett cipelnem. Otthon már évek óta a fájó térdeim miatt nem merek hasonlót sem. Itt megtörtént, sikerült. A testi katarzisom öt perc alatt bejött. Köszönöm!
De lelkileg is jobban bevonódtam, mint gondoltam volna. Mindjárt világos lett, ez nem buli, ez borzalom. Házasságkötésbe lettünk meghívva, romlott családi kapcsolatokba érkeztünk. Ünnepi öröm helyett univerzális veszekedés. Mindennapi tragédia minden szinten. Döbbenetes, hogy mennyire friss maradt a hétköznap ábrázolása, 1750 és 2017 között alig változott valami, az emberek főleg a gyengeségeikben nagyon hasonlók, nincs változás, nincs fejlődés. A gonosz marad gonosz, hiú a hiú, kapzsi a kapzsi, gőgös a gőgös, vak a vak, hamis a hamis, naiv a naiv, szemtelen a szemtelen… Milyen közvetlenül csúszott minden, ami 1750 körül lógott az európai levegőben, Goldoni tollába! Ezért is lélegzik a szöveg a mai napig, élő magyar fordításban, külön köszönet érte Magyarósi Gizellának!
A másik poétikai titok a jellemek megformálása. Minden szerep robusztusan egységes: mint egy szikla. Senki nem változik itt. Minden figura épp a szükséges mértékben eltúlzott, így bontakozik ki a szemünk előtt egy szigorúan véve kibírhatatlan társaság. Az egyetlen kivétel talán Pantalone, a dúsgazdag örömapa. Ő a legöregebb az egész társaságban, de mint soknyelvű kereskedő és józan ember, ő a fiatal, a jövő az övé és nem a nemességé, akiken véglegesen túlsétált a történelem. A végén Pantalone próbál rendet rakni a menthetetlenségben, határt húz a grófi házban, szétválasztva az öregeket és a fiatalokat, anyóst és a menyet. Mindenki tudja, ebből béke biztos nem lesz. Itt reménytelenebb a helyzet, mint az európai ügy Brüsszelben vagy a kibékülés Jeruzsálemben.
De azért szórakoztató volt ez a reménytelenség. Ott, az első sorban minden mozdulat, arckifejezés, nevetés és lélegzet, düh és öröm közvetlen előttem történt. Élveztem a színészi varázslatot. Bodrogi Gyula Pantaloneként meggyőzően kilógott a boldogtalan veszekedésből egyszerű jelenlétével. Blaskó Péter ártatlan maradt, mert belefeledkezett a régiséggyűjtésbe. A nők nehezebb helyzetben voltak, az a fatális szerepük, hogy folyamatosan olajat öntsenek a tűzre. Mind a három tökéletes fúria: Bánsági Ildikó minden szépségével belemerevedik a grófi gőgbe, ő a legkeményebb szikla a sziklacsaládban; a menyasszony Tompos Kátya fiatal bájosságát dobja be szép lendülettel a pusztító harcba, méltó ellenfele a merev grófnőnek. Túlzásba viszi az őrült kitöréseit – és jól teszi. A grófnő a csendes őrült, az új asszony legyen hangos! Csak így működik a reménytelen párbaj. A szobalány egészíti ki a családi poklot. Állandóan tartásról beszél, palermói büszkeségről, belőle viszont épp ez a kettő hiányzik. Györgyi Anna hitelesen mutatja ezt a hiteltelenséget. Az ő szerepében ott lappang a történelmi pesszimizmus. Goldoni nem hisz a társadalmi javulásban, nem hiszi, hogy jobb lesz a világ, ha majd a szolgák lesznek az urak.
A fiatal férfiaknak, Bakos-Kiss Gábornak és Farkas Dénesnek, nehezebb a dolguk. De ez nem az ő bűnük, hanem Goldonié. Kicsit vázlatosan írta meg a szerepüket. Ők csak vitorláznak a nők árnyékában, halványas marad a sorsuk.
Goldoni és a rendező, Kiss Csaba vitathatatlan érdeme viszont, hogy három órára kikerültem sűrű budapesti gondjaimból. Jól esett a kirándulás Palermóba.
a szerző irodalomtörténész, író, műfordító,
az ELTE oktatója
(2018. január 05.)