„Nem hiszek a rendezői varázsban”

Dramaturgként végzett és dolgozott. A 80-as évek amatőr és alternatív színházi világának legendás alakja, Gaál Erzsébet terelte a rendezés felé. Magától nem lett volna hozzá kellő ambíciója?

– Nem úgy gondolok magamra, mint rendezőre. Az életem nagy részét rendezéssel töltöm, mert úgy tűnik, hogy ebben tudok a legszabadabban, a legtöbbet adni. Nincs más, ami ezt az érzést kiváltaná. Azt hiszem, ez egy program bennem. Mint egy állat, nekifogok újra meg újra. Amikor nem megy, vagy valami nem jól sül el, kétségbeesem, aztán újra föl kell kerülni az óriáskerék tetejére.

A nagy áttörések mellett nagy értetlenség is fogadta a pályáján. Hogyan éli meg a mélypontokat, a válságokat?

– Nem tudom kezelni őket. Rétegekben rámülnek. A sikerélmény elmúlik. A kudarc tönkretesz. Timur és csapata szintjén mondva: belül az számít, megtettél-e mindent. De mihez képest: magadért, a műért, amivel foglalkozol, az emberekért, akikkel dolgozol?

Kik határozták meg a színházi gondolkodásmódját? Kiket tekint mestereinek?

– Nincsenek mestereim. De Molnár Gál Pétertől sokat tanultam. Mindig azok hatnak rám, akikkel éppen dolgozom. Nem bújhat ki az ember a bőréből, és nem lehet betáplálni valamit, ami nincs. Nem tudok senkitől semmit ellopni vagy sorvezetőként használni, az már nem én lennék.

Foglalkoztatja, hogy mennyire inspirál másokat: a tanítványait, a fiatalabb rendezőket?

– Ez kiszámíthatatlan. Akinek jó élménye van velem kapcsolatban, az mindig a közös munka erejéig szól, esetleg egy személyes találkozónak marad nyoma. Akad, aki ezt megbecsüli, másnak csak egy vagyok a sok közül.

Bizonyos darabokat azért vesz elő újra, mert valami hiányérzete maradt akár a közönség reakciói, akár a saját elégedetlensége okán?

– A közönség olyan amilyen, nem lehet hibáztatni. Nyilván ilyenkor én nem tudtam átadni valamit. Mindez sokkal konkrétabb és egyszerűbb. Amikor megbízást kapsz egy rendezésre, nincs sok lehetőséged: azt kérik, csináld, ahogyan te szeretnéd, de azért legyen olyan, amilyet ők szeretnének. Tisztázatlanok a játékszabályok: legyen sikeres, tessen a közönségnek és a kritikusoknak. Hogy egy előadás adott színészekkel hogyan sikerül, nem független az adott várostól, az adott színházi közegtől. Önmagában jót nem tudom, lehet-e csinálni.

Színészcentrikus rendezőnek tartják. Bálint András egyszer úgy fogalmazott, hogy Zsótért kellene felírni receptként a színészeknek. Mire a leginkább kíváncsi a színészekben?

– Nem voltam mindig kíváncsi. Mostanában arra vagyok kíváncsi, hogy a színész meg tudja-e csinálni, amit gondolok. Közben szeretném, hogy ő is gondoljon valamit. Figyelem, amit csinál, ha figyelmet kap, ő is többet ad magából. Az a kérdés, vérét adja-e az előadásért vagy se. Nem hiszek a rendezői varázsban, a manipulálásban.

Mire tanít a közös munka Törőcsik Marival és Trill Zsolttal?

– Törőcsiknél elkápráztat a felhalmozott tudás. Látod, hogy utolérhetetlen. Jobb, ha csöndben maradsz, figyelsz, másodszorra már ki mered nyitni a szádat, harmadszorra már elfogad partnernek. Egy igazán nagy tudású ember sokkal kíváncsibb egy kisebb tudásúnál. Azt tapasztalom, hogy akik szeretik, amit csinálnak, kíváncsiak. Akik nem boldogok benne, nem érdeklődnek annyira a másik ember iránt. Ami Trill Zsoltot illeti, nagyon fogékony. Azon néhány férfiszínész közé tartozik, akik nem mérlegelnek, hanem belevágnak. Olyan ő, mint egy olyan tészta, ami még nem kész ugyan, de nem kell külön pepecselni liszttel meg tojással. Más szóval létezik már valami, amit ő maga is formál, másfelől lehet is formálni. Zsolt egy folyamatos lüktetésben lévő anyag, rettenetesen küszködik határai felmérésével, átugrásával.

Hűségesen ragaszkodik a közvetlen alkotótársaihoz. Ungár Júlia dramaturggal, Ambrus Mari díszlettervezővel és Benedek Mari jelmeztervezővel évtizedek óta dolgozik együtt. A bizalom a kulcsszó?

– Szerintem ez alkati kérdés. Sokan abból tanulnak, hogy különböző munkatársak másra kérdeznek rá, más vágányra terelik az agyukat, kizökkentik őket a megszokottból. Én meg, mint egy bányász, azt nézem, van-e még érc egy aknával beljebb, találok-e valamit az újabb rétegek alatt... Egyfelől hűséges vagyok, másfelől gyáva, hogy nem próbálkozom újjal.

Sokan filmszínészként ismerték meg, számos úgynevezett művészfilmben szerepelt. Másként működik, amikor önt rendezik színészként – filmen vagy színházban –, mint amit ön vár el a színészeitől rendezőként?

– Nincs technikám a színészethez. A forgatásokon megmondja a rendező, hogy mit kell csinálnom, aztán vagy tudom, vagy nem. Maár Gyula Töredék című filmje volt számomra a csúcs. Teljesen indokolatlan feltétlen bizalommal kihozta belőlem azt, amit látni akart. A színészek sokszor valószínűleg ezt a feltétlen bizalmat hiányolják részemről. Négy éve játszom Coetzee Szégyen című darabjában. Néha, pillanatokra sikerül elérnem, hogy összeérintsem saját életemmel. Szíven ütött maga a regény. A Szégyen rendezője, Mundruczó Kornél tanítványom volt, később forgatókönyvíróként is dolgoztam vele. Érdekes, ahogy a pozíciók változnak az évek során.

Két olyan filmben is szerepelt, amelynek a nemzetközi karrierje Cannes-ban indult: a Fehér Isten és a Saul fia. Nem fájlalja, hogy lemaradt a fesztiválszereplésekről?

– Hiúságból, persze, jó lett volna Cannes-ban lenni a Saul fiával, bár a kutyás filmmel, a Fehér istennel jártam a vörös szőnyegen. Mindkét filmnél nagyon akartam teljesíteni, lazábban talán jobb lett volna. Színészként is van bennem megfelelési vágy.

Rendezőként miben nyilvánul meg a megfelelési vágy?

– Szégyenszemre van olyan, hogy az ember szeretné, hogy tessen. Elsősorban azoknak akarok megfelelni, akik az előadásaimat nézik. Paradox dolog, hogy egyrészt szeretném, hogy tessen, amit csinálok, másrészt az agyam tudja, hogy nem fog tetszeni, mégsem tudom másképp csinálni.

Régebben a saját elképzeléseit akarta megmutatni egy darabról, manapság már jobban érdekli, hogy megértesse az elképzeléseit másokkal? Mi hozta a változást?

– Az öregedés. Korábban arra figyeltem, milyen reflexiókat hoz létre bennem a darab, később már a műre meg a színészekre. Ott vagyok én is, de az arányok változtak. Nagyjából akkor kezdődött ez a folyamat, amikor elkezdtem Brecht konkrét költészetével foglalkozni, máshogyan közelítettem Shakespeare-hez, megrendeztem Hans Henny Jahnn Médeáját a Radnóti Színházban. Amikor már nem engedtem a csábításnak, hogy azt képezzem le a színpadon, ami elsőre eszembe jut.

Hogyan választ darabokat?

– Régebben ösztönből, ma már a színészek miatt. Hiába érdekel valami, ha nincs rá színész. Ha nem én választom a darabot, akkor megpróbálom kicsikarni, hogy azok szerepeljenek benne, akikkel el tudom képzelni.

Legközelebbi rendezése a Nemzetiben a Hippolütosz – ez megrendelés vagy szabadon választott?

– Vidnyánszky Attila javasolta, hogy görög klasszikust rendezzek. Az emberről valószínűleg minden tudás megtalálható az antik-görög drámákban.

Mi az oka annak, hogy Parti Nagy Lajost, Weöres Sándor, Esterházyt leszámítva nem foglalkozik kortárs magyar szerzőkkel?

– Tisztában vagyok a Zeitstück (kortárs társadalmi-történelmi viszonyokból és aktuális történésekből fogant színdarab – a szerk.) fontosságával, de a magam számára nem tartom érdekesnek.

A színházi divathullámok elkerülték?

– Nem is tudtam, hogy mi a divat. Naiv nézőként, kamasz éveimben nagy hatással voltak rám Ács János, Ascher Tamás kaposvári rendezései, Gaál Erzsi radikális esztétikája. De hiába vágynék olyanra, amit másnál csodálok, leleményesnek, vizuálisan elragadónak találok.

A társulatalapításhoz nem érzett magában kellő erőt, kitartást?

– Egyszer gondoltam rá. Tíz éve volt egy osztály, akikkel szívesen együtt maradtam volna. Akkor még nem volt ilyen rémes és zűrös a színházak helyzete. Sok független társulatnál is megfordultam az évek során, úgy láttam, ez a létezési forma sokszor rájuk zárul. Azt érzem, én is bezáródnék. Másrészt nyomasztana a felelősség, rengeteg energiát venne igénybe az egzisztenciális fennmaradásért vívott harc. Azt hiszem, egy vezetőnek nagyon észnél kell lennie, hogy fenn tudjon tartani egy társulatot.

2006-ban, 45 évesen kapott Kossuth-díjat. Nem érezte úgy, hogy korán jött ez az elismerés?

– Szerintem jókor jött, nem végkielégítésként kaptam meg. Bevallom, meglepett, csodálkoztam vagy inkább megijedtem.

Nagyon sokfelé rendez: Budapesten és vidéken is. Élvezetes ez a sokféleség?

– Szerintem éberen tartja az embert, ha a független társulatoktól a multinacionális Operaházig, Szombathelytől Kecskeméten át Nyíregyházáig nagyon különböző anyagi helyzetű színházaknál, társulatokkal, különböző színházi iskolákon nevelkedett színészekkel dolgozik. Nyilván még gazdagabb tudással rendelkezik az, aki külföldön is dolgozik.

Hiányzik a palettájáról a külföldi rendezés?

– Amikor a pályám indult, nem volt olyan nyitás a külföld felé, mint az utánam jövő generációknak. Nem tudok úgy gondolkodni, hogy amit csinálok, hasonlítson az aktuális divathoz.

A kritika sokáig nem bánt önnel kesztyűs kézzel. A nemzetis rendezéseit mintha újra a szívükbe fogadták volna.

– A kritikusok erőteljesen befolyásolják a színházi alkotók munkaellátását vagy munkalehetőségeit. Papírforma szerint lehetetlen, hogy két egymást követő rendezésem a Nemzetiben, a Brand és a Galilei élete is díjat kapjon.

A rendezés mellett húsz éve színészmesterséget tanít a Színművészetin. Mi az, ami a szakmán túl átadható?

– Én is sokat töröm ezen a fejemet. A tanítást pont úgy csinálom, mint a rendezést. Nem feltétlenül megfogható dolgokat tudok tanítani, hanem gondolkodásmódot, etikát a színházzal kapcsolatban. Egy nagyon fogékony, ám félős nemzedéket tanítok arra, hogy merje elképzelni: amit nem ismer, az is létezik. Nekem is jobban kellene ismernem azokat a filmeket, zenéket, sorozatokat, amiken a mostani fiatalok szocializálódnak.

Beszélgetésünkkor Kecskeméten a Hedda Gablert próbálja, a Nemzetiben is rendezett Ibsent, a Brandot. Mi foglalkoztatja leginkább Ibsen drámáiban?

– Régebben gyűlöltem az Ibsen-darabokat, mostanra hozzájuk öregedtem. Összetett és zavaros emberekről szólnak. Húsz évvel ezelőtt nem érintett meg, mert nem tudtam annyit az életről. Akkor fordulatosabb, dühösebb, szélsőségesebb anyagok vonzottak. A Hedda Gablerben az tetszik, hogy nem lehet megmondani, miért szúrtad el az életedet. Mint a gyerekelőadásokban, legszívesebben bekiabálnál: Te hülye, nem látod?... „De, látom, teljesen hibás minden lépésem és döntésem, mégsem tudok változtatni rajta, mert ilyen vagyok.”
 

Szentgyörgyi Rita

fotó: Eöri Szabó Zsolt

(2017. február 01.)